Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-02 / 51. szám, csütörtök
Ill Az újság a község jelenét és múltját mutatja be Millenniumi Ezredforduló ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 2. Kettejük életútját nagyon sok minden összeköti, egy Maráz-darab Lebó Sándor életútjának állított emléket Első naszvadi díszpolgárok Lebó Sándor és Maráz László (Archív felvétel) NÉMETH GYULA aszvad község ön- kormányzata az 1977-es évben dolgozta ki és hagyta jóvá a községi elismerések és kitüntetések intézményrendszerét. A kitüntetésrendszer csúcsán a községen kívül élők részére adományozható Naszvad Község Díszpolgára, illetve a helyben élők részére adományozható Községi Díj található, ezt követi a Polgármesteri Díj, illetve az önkormányzat által adományozható Elismerő Oklevél. Az eltelt időszakban adományozott elismerő oklevelek és polgármesteri díjak mellett két személy részesült a legmagasabb kitüntetésben. 1997 őszén az akkor Budapesten élő Maráz László, 1999-ben pedig - in memóriám - a szintén naszvadi származású, a kitelepítés óta Magyarországon élő, 1990- ben Bácsbokodon elhunyt, Lebó Sándor részesült a Naszvad Község Díszpolgára kitüntetésben. Az azóta már szintén elhunyt Maráz László 1977-ben még személyesen vehette át, családtagjai jelenlétében a kitüntetést, Lebó Sándor posztumusz kitüntetését második otthonának, Bácsbokod községnek polgármestere vehette át tavaly szeptemberben. Maráz László 1926. március 10-én született Naszvadon. Jellegzetes naszvadi parasztcsalád legidősebb, egyedüli fiúgyermekeként nem kis erőfeszítésébe került, hogy a helyi alapiskola tanulmányai befejeztével a komáromi, illetve az érsekújvári gimnáziumban tanulhasson tovább. A háború miatt azonban nem fejezhette be gimnáziumi tanulmányait. Tizenévesen, leventeként hurcolták el, sokadmagával, néhány hónappal a háború befejezése előtt Németországba. Itt szovjet hadifogságba került, s nehéz, emberpróbáló éveket töltött hadifogolytáborokban. Szüleit és húgait közben Magyarországra telepítették, így ő, a hadifogságból szabadulva már Magyarországra, Császártöltésre tért „haza”. Amikor adódott lehetőség, hogy a háború miatt érettségi vizsga és bizonyítvány nélkül maradottak is jelentkezhetnek egyetemre, ő is megkezdte egyetemi tanulmányait Budapesten. Németmagyar szakra jelentkezett, de mint az orosz nyelvet már részben ismerőt, orosz-magyar szakra vették fel, ott szerzett tanári diplomát. Rövid ideig tanított az egyetemen, de hamarosan a külügyminisztériumba került, s több évet töltött Moszkvában a magyar nagykövetség kulturális attaséjaként, bizonyos szintű mongóliai diplomáciai küldetést is ellátva. Az 1956-os események a külügyminisztérium osztályvezetőjeként ismét Budapesten érték, a forradalom alatti kiállása és Nagy Imre melletti elkötelezettsége miatt azonban hosszú ideig mellőzték. Később a Magyar Rádió alkalmazottja lett. Huszonnégy évet töltött dramaturgként a Rádiószínháznál, s annak vezetőjeként vonult nyugdíjba. Egyike volt a Rádiószínház megalapítóinak, s 1998-ban bekövetkezett váratlan haláláig egyik értő és jeles művelője volt a rádiós dokumentarista műfajnak. Megbékélés című, naszvadi vonatkozásokat is bőven hordozó, első ilyen jellegű hangjátékával a hetvenes évek közepén útjára indította a maga teremtette műfajt. Jónéhány további dokumentumjátékában is a Naszvadról kitelepítettek, illetve a háború és hadifogság poklait megjárt naszvadiak sorsán kereszMaráz László egyike volt a Rádiószínház megalapítóinak. tül láttatja az adott problémát, de egy-egy hangjátékában méltó emléket állít a bukovinai székelyek, illetve a magyarországi németek embertelen meghurcoltatásának és kálváriájának is. Emberi és alkotói tartását a Munka Érdemrend ezüstfokozata, illetve hetvenedik születésnapja alkalmából Göncz Árpád köztársasági elnök kezéből átvett Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje is bizonyítja. Emberi értékekben gazdag, tartalmas volt a másik naszvadi díszpolgár, Lebó Sándor életútja is. 1907. március 3-án született, s az adott kor falusi-naszvadi viszonyainak megfelelő sors adatott meg neki is. Bár nagyon jóeszű gyerek volt, az intézményes művelődés csúcsát, sorstársaihoz hasonlóan az ő számára is a falusi elemi iskola elvégzése jelentette. Sors- és kortársaival ellentétben azonban az számára elemi szükségszerűséggé vált önmaga állandó, autodidakta művelése. Amikor posztumusz portréfilmjét készítettük, a filmben meg- szólaltatottak szinte mindegyike elmondta, hogy élete végéig kitartó tudásvágya, illetve az azt csillapítandó állandó önművelése révén szinte falusi polihisztorrá nőtte ki magát. Már fiatalon egyik vezér- egyénisége volt Naszvad község szellemi életének. Színdarabokat játszott, majd tanított és rendezett, dalárdát, fúvószenekart alapított és vezetett, lakodalmakban vőfélykedett, s katonaként leventeoktatóként is tevékenykedett. A háború előtt tagja volt a községi képviselő-testületnek, kezdeményező szerepe volt a fűszerpaprika-termesztés meghonosításában a községben, részt vett a fogyasztási szövetkezet irányításában, s amikor a felvidéket ismét Magyarországhoz csatolták, s a zöldség- termesztés jövedelmezősége ugrásszerűen visszaesett a községben, ő volt az, aki a naszvadi lányokkal, asszonyokkal megtaníttatta a kukoricacsuhé szatyrok fonásának fortélyait, és megszervezte azok eladását is. A „Sándor” volt Naszvadon. Mindenkinek. Amikor a kitelepítés őt is Magyarországra vetette, lassan Sándor bácsi lett. Ott is mindenki Sándor bácsija. Amikor már tudott dolog volt a kitelepítés, harmadmagával átszökött Magyarországra „terepszemlét tartani”, majd vissza, hogy legalább parányi vigaszt nyújthasson a kitelepítésre váróknak. 0 a feleségével Bácsbokodra került. S ha valakinek, neki igazán jelentős érdemei vannak abban, hogy a kitelepített naszvadiak, hosszadalma- san ugyan, mégis új otthonra leltek, és új gyökereket eresztettek Dél-Bácska, Somogy és Baranya településein. Bácsbokodi háza nagyon hosszú ideig szinte zarándokhelye volt a kitelepített naszva- diaknak. Jártak hozzá tanácsért, segítségért, vigasztaló szóért, kézfogásért. S önmagát új otthonában sem tagadta meg. Egyik megalapítója a helyi Afésznek, kultúr- házigazgató, TSZ könyvelő és mindenes. S 1990-ben bekövetkezett haláláig szószólója és istápolója a kitelepített és az otthon maradott naszvadiak kapcsolattartásának. Kettejük életútját a két naszvadi díszpolgári címen túl nagyon sok minden összeköti. Maráz László Emberi értékekben gazdag volt Lebó Sándor élete is. már említett Megbékélés című műsora egy (naszvadi) lakodalmas keretbe ágyazott történet és doku- mentumfüzér népek, nemzetek meghurcolásáról és megbékéléséről. A Dél-Bácskában, Csávolyon játszódó, naszvadi lakodalmas szervezésében jelentős szerepe volt az egykori vőfélynek, Lebó Sándornak is. A későbbiekben egy következő Maráz-darab, a „Másokért élni” Lebó Sándor tiszteletet parancsoló életútjának állított méltó emléket. BODZSÁR GYULA bben a mai áldatlan gazdasági helyzetben, amikor számos napivagy hetilap is a megmaradás határán egyensúlyoz, egyre reménytelenebb a helyi kiadványok helyzete. A kivételek közé tartozik az ipolyszakállosi önkormányzat havilapja, a negyedik évfolyamához érkezett Ezredforduló, a község múltját és jelenét aprólékosan bemutató újság. Millenniumi különkiadványában ismert személyiségektől is olvashatók tartalmas és elgondolkodtató írások. Gasparik Kálmán polgármester köszönő sorai mellett Bodonyi András Felvidéki himnusza ragadja meg az olvasót. Történelmi visszapillantással indítja cikkét Torgyán József, a Magyar Köztársaság földművelésügyi és vidék- fejlesztési minisztere. Múltunk a reményünk, Krisztus a jövőnk! címmel Paskai László bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek fejti ki gondolatait. Farkas László helyi plébános soraiban mintegy refrénként ismétlődik, hogy minden megpróbáltatásunk ellenére megmaradunk magyarnak és kereszténynek. Dominik Tóth püspök, általános helynök szeretettel áldva köszönti a szakállosiakat. A közigazgatási reform mellett érvel Kvarda József parlamenti képviselő „A problémákat ott intézzük, ahol keletkeznek” című írásában. Za- char Pál, a Lévai Járási Hivatal elöljárója a régió múlt évi eseményeit taglalja. Alma mater címmel oktatásügyünk történetét mutatja be Apa Vilmos, a helyi alapiskola igazgatója, Marsai András a Csemadok helyi szervezetének tevékenységét ismerteti. Főleg a fiatalabb nemzedék múltismeretét szolgálja a kitelepítés helyi vonatkozású eseményeit ismertető írás. A 900 lélekszámú Ipolyszakállos polgármestere, Gasparik Kálmán elmondta, hogy az 500-600 példányban megjelenő, ingyenesen terjesztett kiadványukból eddig 31 szám jelent meg. „Azt tartom szem előtt, hogy ez a kordokumentumként is felfogható lap hozzánk, rólunk szóljon, saját magunkat lássuk benne. A kiadvány költséges, a felelős kiadó, Filakowszky Zoltán jóindulata és ügyessége nélkül már rég bezárhattuk volna a „boltot”. Ezúton is köszönöm Veresegyház polgár- mesterének, Pásztor Bélának és a város önkormányzatának, hogy gyors és önzetlen anyagi segítségükkel lehetővé tették millenniumi különkiadványunk megjelenését, amelynek előkészítését és nyomását a debreceni Filakowszky Repro vállalta” - nyilatkozta a polgármester. Az Ipolyszakállosi önkormányzat havonta megjelenő lapja III. évf. 11. szám Ml FAN TEREM? Felsütött az ekecsi nap Még fiatalabb koromban gyakorta hallottam főleg a nálam- nál jóval idősebb falumbe- liektől, hogy: feljött már az ekecsi nap. Füleltem nagyokat, miről is beszélnek ezek? Mert számomra teljesen érthetetlen volt, vajon Ekecsen más nap süt? Egy ízben elhatároztam, ha még egyszer megüti a fülemet ez a szólásmondás, megkérdezem: miféle az az ekecsi nap?- Ebadta kölyke! Hát még ezt sem tudod? - vágta rá kissé bosszankodva egy deres hajú apóka: - Nem más az öcsám, mint az örök égi vándorunk, a Hold.- Mi köze van ennek az égi vándornak az ekecsiekhez? - fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Megpödörte kajla bajuszkáját az öreg, sercintett egyet a szája szögletéből, majd előhozakodott a válasszal.- Mifelénk széltében-hosszában az a hír járja, hogy az ekecsiek nagyon szorgos-dolgos emberek. Olyannyira, ha sürgős a dolguk, megtoldják a napot a holdfényes éjszakákkal, (kov) Nagyszüleim házában mindenki jól érezte magát, olyan volt az, mint egy vendégfogadó Tera nagymama szeretete HAJTMAN KORNÉLIA ánán a Matus nevű családok sokasága közül Matus Gyula nagypapa abban emelkedett ki, hogy ő lovon járt. A szülőföldje ma is a „Hegyfarok” legforgalmasabb területe, így nagyapám pincéje előtt senki sem mehetett el egy-két pohár bor nélkül. Este amikor hazafelé indult a mindig lóháton járó Matus Gyula, versbe szedte mondanivalóját, így szórakoztatta a falut: „Mit gondoltok ki a Matus Gyula? Három állam megmentője, A kaszárnya építője. Csuki Teri ki a házból!” (Mivel vasutas volt, a monarchia megmentőjének tartotta magát, földje területéről pedig sódert, követ hordtak a helyi kaszárnya építéséhez, „Csuki” pedig felesége, nagyanyám csúfheve.) S üyenkor nagyanyám tudta hogyan kell viselkednie, cakkos ujjú ingében, bársonypruszlikjában kiült a ház előtti kispadra amíg nagyapám bent hangoskodott. Ezen események napról-napra ismétődtek. Mivel nagyanyám sokat ült kint a kis- padon, és mindig tereferélt valakivel, mindenről hamarabb értesült, és általában gyorsan cselekedett. Első volt a templomban, a bálokon, a színdarabokban, és mindenütt megjelent. A házuk is jó helyen állt a kocsma, és a kultúrház közelében, így házában öltöztek a színjátszók, a maszkák, a pusztáról érkező bálo- zók. Vendégfogadó lett a háza. Itt mindenki jól érezte magát, Tera mama humorát, szeretetét nemcsak mi, unokák élveztük, hanem az idegenek is. Öt nem lehetett semmiben megelőzni, a karácsonyfát hetekkel karácsony előtt felöltöztette. Fehér krepp-papír szalagon lógó hatalmas ostyák és sütemények díszítették a fát. Gyorsan cselekedett akkor is, amikor bejöttek a magyarok. Örömében kifestette a kapu oszlopait pi- ros-fehér-zöldre, és a ház szellőzőlyukán kidugta a magyar zászlót. Ám a történelem gyorsan változott, és rövidesen bejöttek a csehek. A zászlót el tudta tüntetni, de az oszlopok színeit nem, így ruhadarabokba öltöztette, bábufélére formálta, és félelmében a padlásról leste a következményeket. Megúszta szárazon. A gyors hajtóerő nem hagyta el őt soha. A második világháború megtépázta életét, nagyapám a légnyomás áldozata lett, két fia a háborúban halt meg. Az árván maradt unokáit felkarolta, segítette, a háború után születetteket is. Mind a hat unokája szívébe beférkőzött, és a problémákat mindig elhesegette, az ő optimizmusa átsegített a nehézségeken. Szeretett utazni, járta az ország szent helyeit, s minket is elvitt a kedvelt zarándokhelyekre; a Tátrát is ő csodáitatta meg velünk. Ő a nyelvet sem tudta, de mi unokák már törtük a szlovákot. Általa életre szóló barátságokat kötöttünk, és ápoltatta is velünk. Amikor továbbtanulásra került a sor, és a két unokája tanítónókép- zőbe készült, csóválta a fejét, mert szerinte a tanítónők vénkisasszonyok, kutyát, macskát nevelnek. A falu tanítónőjét „macskás kisasszonynak” hívták. Szívesen kísérgetett bennünket a bálokba, sőt az unokáknak szóló szerenádot ő fogadta. Az ablakban meggyújtott gyertyával szimpátiát jelzett. A májusfa állításánál is fogadta a legényeket. A két lányunoka mégis Pozsonyba keNagyanyám tartotta össze a családot rült tanítóképzőbe. Ő volt az első, aki pruszlikos viseletében, egygom- bos mamuszában hozta a hazai elemózsiát utánunk. Örömünkben elvittük őt színházba. Egy-kettő elszaladtak az évek, s ő mind a hat unokájának a lakodalmát megérte. Mindannyiunkat egyformán kista- fírungolt. A tőle kapott rózsaszín kék brokátos vattapaplanok még ma is megvannak. Á saját kezével kipingált lepedők meghalványodva, de igazi virágos emlékeket idéznek bennem. Ot sohasem láttuk szomorúnak, még akkor sem, ha valamit elpuskázott. Az egyik unokájánál a lakodalmi előkészületeknél gyorsasága rosszul sült el. A sütő asszonyok által előkészített jobbnál jobb vajas süteményeket ő sütötte a kemencében. Azt hitte, kenyeret süt, a venyigével úgy tüzelt, hogy a javát elégette! A hamar munka nem mindig hozta meg a gyümölcsét. Ilyenkor azt mondogatta: „Fiaim, fiaim... semmi baj, ezt helyre lehet hozni.” Ő varázsló módjára mindig mindent meg tudott oldani, minden lében kanál volt, de jó irányban, jó minőségben kevert és kerekként forgatta a célt és vágyakat. Bár a nagyapa az ivósok táborába tartozott, nem hagyta eltékozolni a vagyont, ő mentette meg, és az utódok azokon a telkeken gazdálkodnak ma is.
