Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)

2000-03-17 / 64. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 17. Kultúra E; Jan Novák: „Mindenütt a világon nagyobb sikere volt a könyvnek, mint Amerikában. És nem csak azért, mert az amerikaiak nem igazán szeretnek olvasni..." Amerikában lett Forman és Passer munkatársa „Tíz évig egy telefontársaság komputerkezelője voltam." Két cseh rendezője van Ame­rikának: Milos Forman és Ivan Passer. A Chicagóban élő Jan Novákot mindkettőjük­höz szoros kapcsolat fűzi. Forman számára a Valmont forgatókönyvét írta át, Passer asztalára most tette le legfris­sebb munkáját. Évekkel ez­előtt Maximilian Schell meg­rendelésére fogott tollat, de nem mond nemet a prágai rendezők felkéréseire sem. SZABÓ G. LÁSZLÓ Jan Novák tizenhat éves volt, ami­kor szüleivel és két húgával a cseh­országi Kolínból Bécsbe utazott. Sok öröme azonban nem volt a kirándu­lásból. Szálloda helyett ugyanis me­nekülttáborban kötött ki a család, mivel a papa úgy döntött: visszaút nincs, irány Amerika! A Novák csa­lád azóta Chicagóban él, Jan Novák- ból pedig sikeres író lett. Angolul megjelenő regényei és elbeszélései mellett forgatókönyveket is ír, sőt most készül első filmrendezésére. A Valmont forgatása során ugyanis „főiskolát végzett” Milos Forman mellett. Mi maradt meg az emlékezetében ‘68-ról, az elutazásukról s a láger­ben töltött tíz hónapról? Ha azt hiszi, hogy repestem apám ötletétől, akkor hatalmasat téved. Én egyáltalán nem örültem annak, hogy kint maradtunk. Valahogy azt gondoltam, otthon majd szép lassan minden jóra fordul. Apám persze máshogy látta az eseményeket. Neosztálinizmusról beszélt. Pokol­ról. Keserves évekről. Nem értettem őt. Épphogy túl voltam az első testi kapcsolaton, fülig szerelmesen bú­csúztam a barátnőmtől, s megígér­tem neki, hogy sietek vissza, apám meg nyomja nekem a szöveget poli­tikáról, pártról, kommunizmusról. Ez engem mind nem érdekelt. Ak­kor hallgattam csak el, amikor be­vallotta: mi már azért sem mehet­nénk haza, mert ő sikkasztott. Kivett egymillió koronát az üzemi „közös­ből”. Tette mindezt azért, mert an­nak idején nem tanulhatott. A nagy­apám ugyanis, mint nemzetiszocia­lista, szálka volt a kommunisták sze­mében. Ezért eszelte ki apám ezt a pénzügyi bosszút, és éveken át még csak a gyanúja sem merült fel an­nak, hogy hiányzik a kasszából egy jókora összeg, amelyet mellesleg még otthon elvert. De akkor, hat- vankilencben nagyon megijedt. Úgy érezte, mennünk kell, mégpedig azonnal. Anyám sem tudott a sik­kasztásról, neki is csak Bécsben mondta el. A következő héten, ami­kor már a lágerben voltunk, ki is tört a botrány Kolínban. Megjelentek az ellenőrök, és felfedezték apám ma­chinációját. A lágerbeli hónapok elég zajosan teltek. Hetvenen vol­tunk egy osztály nagyságú terem­ben. Plédekkel jelöltük ki a családi territóriumot. Érdekes volt látni, milyen drámák játszódnak le körü­löttünk. Különböző bandák verőd­tek össze, napirenden voltak a vere­kedések, szinte minden este megké­seltek valakit. Mindig csak a szerdát vártuk, akkor kaptunk hideg vacso­rát. A meleg ételt jugoszlávok és al­bánok kotyvasztották. Azok a sza­gok, azok az ízek! Mintha nem is embereknek főztek volna. Akkoriban írt már? Csak verseket. Kölcsönkértem egy írógépet, és a plédek mögött gyűj­töttem a rímeket. De csak estén­ként, munka után. Apám és én ugyanis dolgozni jártunk. Nekem egy linóleumgyárban találtak mun­kát, apámat pedig nevetséges ösz- szegért egy helybeli szőlősgazda foglalkoztatta. Tíz hónap után meg­nyílt előttünk a világ. Apám Chicago mellett döntött. A menekültek különgépen repültek New Yorkba, onnan pedig autóbusszal vittek ben­nünket tovább Chicagóba. Egy évet kaptunk arra, hogy az útiköltsége­ket visszafizessük. Én két év alatt el­végeztem a középiskolát, apám pe­dig éjüel-nappal túlórázott, hogy talpra álljunk. Tizenkilenc évesen, addigi életta­pasztalatai birtokában, mire fi­gyelt a leginkább? író akartam lenni. Olyan voltam, mint a szivacs. Esztétikát, művé­szettörténetet, ismeretelméletet ta­nultam. Csak úgy szívtam magamba az újat, az ismeretlent. Az egyete­men minden irodalmi versenyt én nyertem meg. Első regényemet, a Chicagói sztriptízt csehül írtam. A többit már angolul. Erre azt szok­tam mondani, hogy „kiengedtem a kéziféket”. A második regényemnél, a Milliót érő dzsipnél ugyanis már nagyon idegesített, hogy nincsenek ékezetek az írógépen. Untam, hogy azért kellett átfésülnöm a szöveget, hogy kézzel kirakjam őket. Elkezd­tem hát angolul írni, és ment is zök­kenő nélkül. A Chicagói sztriptíz két cseh fiú története Amerikában, a Milliót érő dzsip apám élete négy­száz oldalon. Útolsó éves egyete­mistaként egyébként ezer dollárt kaptam egy novellámért. Ez azért volt fontos, mert akkor már nős vol­tam, és a feleségemmel átjöttünk egy nyugat-európai körútra. Tizen­öt dollárt szabtunk meg magunknak egy napra, és addig utazgattunk, amíg el nem fogyott á pénzünk. Három könyvét a Kanadában élő neves cseh író, Josef Skvorecky adta ki. Az apámról szóló regényt ő is na­gyon szereti. A történet fele Kolínban, a másik fele pedig Ameri­kában játszódik. Skvorecky külö­nösképpen a nagyanyámmal érez mély lelki rokonságot. Amikor ugyanis a németek halálra ítélték a nagyapámat, ő mentette meg az éle­tét. Lefizetett egy hivatalnokot a bí­róságon, hogy a nagyapám papírjait mindig tegye legalulra, nehogy rá kerüljön a sor. A németek ugyanis mindenben mániákusan rendszere­tők voltak. Még a kivégzések sor­rendjében is. Riportkönyve, a Bársony és gőz kikről szól? Tíz évig egy telefontársaság kompu­terkezelője, ezzel együtt pedig tíz néger nő, egy mexikói lány és egy meleg fiú főnöke voltam. Mind a ti- zenketten rengeteget meséltek ma­gukról, ezt írtam meg a könyvben. Dolgozott kertészként, biztonsági őrként, gyorsétterem menedzse­reként, porszívóügynökként, sőt még kenyérszállítóként is. Van miből merítenie. Fél éve már, hogy egy cseh anyagon dolgozom. De ezt a forgatókönyvet nem fogom kiadni a kezemből. Eb­ből én szeretnék filmet rendezni. A Valmont forgatása során rengete­get tanultam Formántól. Annyit, hogy a végén ő is azt mondta: „Ha egyszer meggondolod magad, még filmrendezőként is bemutatkoz­hatsz.” Reményeim szerint ennek is hamarosan eljön az ideje. Két test­vérről szól majd a film, akik közül az egyik Los Angelesben él. Milli­omos. Repülőgépeket árul. Megtör­tént események alapján írtam a tör­ténetet. A két fiúról Csehországban még ma is legendák keringenek. Olyan az egész, mint egy feszült­séggel teli James Bond-sztori. A két fiú apja egyike volt a legnagyobb cseh ellenállóknak. 1941-ben elfog­ták és halálra kínozták a németek. Mire véget ért a háború, a két srác­nak is volt már egy s más a számlá­ján. Később a kommunisták ellen harcoltak, fegyvert szereztek és megöltek egy rendőrt. Podébra- dyba jártak gimnáziumba, oda, ahol Havel, Forman és Passer ta­nult. Húszévesen már bebörtönöz­ték őket, de a kihallgatáson nem is­mertek be semmit. Az idősebb fiút uránbányába küldték, de ott is foly­tatta a szabotázsokat. 1953-ban térkép nélkül nekivágtak a határ­nak, és Kelet-Németországon ke­resztül Berlinbe szöktek. A határ­övezetben megöltek két németet, egy harmadikat pedig megsebesí­tettek. Kalandos életútjuk régóta foglalkoztat. Meg is írtam egy ezer- száz^pldalas regényben, ez alapján készül most a forgatókönyv. Formánnál hogyan került kapcso­latba? Olvasta a Milliót érő dzsipet, és fel­hívott telefonon, hogy elmondja, mennyire tetszett neki. Majdnem ki­esett a kezemből a kagyló, amikor meghallottam a hangját. Aztán megkérdezte, elolvasnám-e a Valmont forgatókönyvét. Kíváncsi volt a véleményemre. Elrepültem hozzá New Yorkba, kezembe nyom­ta a könyvet, látom a borítón Jean- Claude Carriére. nevét... nem is ér­tettem, mit akar tőlem. Csapnivaló volt a könyv, de üyet, ugye, nem mondhat az ember. Főleg nem va­csora közben. Azt hittem ugyanis, hogy majd négyszemközt közölhe­tem vele a véleményemet, aztán vi­szontlátásra, lesz, ami lesz. Ehelyett mi történt? Vagy tízen ültünk az asztalnál. Rajtam kívül csupa neves, befolyásos ember. Ott, az ő társasá­gukban tette fel a kérdést Milos Forman, hogy „na, hogy tetszett?”. Ez volt a forgatókönyv hatodik vál­tozata, mint később megtudtam, gondolkodásra viszont nem volt időm, színt kellett vallanom. A tár­saság, köztük a producer, meghök­kent egy pillanatra, Forman viszont azonnal feltalálta magát. „Akkor el­jössz hozzám Connectícutbe, és át­írod.” Ennyire adott a véleményére? Hi­szen akkor látták egymást elő­ször. De a regényemet nagy élvezettel ol­vasta. Két hónapig vendégeskedtem nála, azalatt az egész forgatóköny­vet átírtuk. Aztán elutaztam vele a franciaországi forgatásokra, és he­teken át ott ültem mellette a vágó­asztalnál. Ez volt az én „egyfilmes főiskolám”. Milosnál jobb tanárról nem is álmodhattam volna. Renge­teget tanultam tőle. Nem véletlenül hívják Bikának a barátai. Erős, kitar­tó ember. Voltak napok, amikor be­tegen dolgozott, de úgy irányított ötszáz embert, hogy ezt két-három barátján kívül senki sem vette észre. Hat évvel ezelőtt megjelent Tu­dom is én? című könyvét a leghi­telesebb Forman-életrajzként jegyzi a szakma. Az amerikai ki­adást követően több nyelvre le­fordították, magyarul pedig a Filmvilág közölt belőle hosszabb részleteket. Mindenütt a világon nagyobb sikere volt a könyvnek, mint Amerikában. És nem csak azért, mert az amerika­iak nem igazán szeretnek olvasni. Milos egyetlen interjújában sem be­szélt a könyvről. Ő annál sokkal sze­rényebb. Reklám nélkül pedig mindössze tízezer darabot adtak el belőle. Ön melyik fejezetére a legbüsz­kébb? Arra, amelyikben elmeséli, hogyan vitte el a Gestapo az „édesapját”. Az „édesapjáról” ugyanis kiderül, hogy a nevelőapja volt. A valódi papa egy zsidó építész, a háború előtt vándo­rolt ki Dél-Amerikába. De hogy jött rá minderre? Úgy, hogy amikor a könyvet írtam, kezembe került Milos egyik kinti in­terjúja, amelyben azt nyilatkozza, hogy ő félzsidó. Közben tudtam, hogy a szülei evangélikusok voltak. Rá is kérdeztem, hogy most akkor... de leintett. Felhívtam hát Ivan Passert, gondoltam, ő majd közelebb visz az igazsághoz. S tőle tudtam meg, hogy valamikor a hat­vanas években, amikor Milos még Prágában élt, levelet kapott egy idős asszonytól, aki jó viszonyban volt az édesanyjával, és a szavát ad-' ta neki, hogy a mama halála után feltárja az igazságot. Tőle, ponto­sabban ebből a levélből tudta meg Milos, hogy a mama nagy szerelme volt ez a férfi, és egy panzióbeli tit­kos találkájuk gyümölcseként jött a világra. Két bátyja tehát csak a fél­testvére Milosnak, mert a kaland idején a mama már férjes asszony volt. „Kitől tudod mindezt ilyen részletesen?” - faggatott Milos, amikor a történetet elmeséltem ne­ki. Igaz vagy sem? - kérdeztem vissza. „Ha akarod, beleírhatod” - felelte, s ezzel az egész történetet hitelesítette. Ma milyen kapcsolatban vannak? Ha New Yorkban vagyok, mindig nála lakom. Új forgatókönyvét mégis Ivan Passemak adta. Mert vele is jó viszonyban vagyok, és az alapötletet tőle kaptam. Ami­kor elmeséltem neki, hogy nemcsak a tizenhét éves fiam, hanem a tizen­három esztendős lányom is hokizik, nem akart hinni a fülének. Aztán egyre többet beszélgettünk a mér­kőzésekről, ahol a szülők, mint drukkerek, gyakran egymásnak es­nek. A vége az lett, hogy egy jó alap- gondolatra építve megíratott velem egy furcsa történetet. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése viszont önnek szolgált alapul egy nagysikerű színházi előadáshoz, amelyet Gyilkosság Szentpéter- várott címmel a pozsonyi Astorka társulata mutatott be nemrég. Én a rendőrnyomozó szemszögéből tálalom az eseményeket, Porfirij ná­lam Raszkolnyikov révén alapozza meg a karrierjét. Rábeszéli őt, hogy ismerje be a tettét, bár bizonyítékok nincsenek. Prágában most hogy érzi magát? Hány napnak kell eltelnie ahhoz, hogy „honvágyat” érezzen Chica­go iránt? Jó nekem itthon is, meg otthon is. Ez itt „nagy Csehország”, a csalá­dom pedig „kis Csehország”. A fele­ségemmel, aki ugyancsak cseh, kint ismerkedtem meg. Tizenegy éves volt, amikor disszidáltak a szülei. Prágában egyébként most már én is úgy érzem magam, mint a lányom. Kilencvenkettőben és kilencvenhat­ban Prágába küldtem a gyerekeket egy-egy évre tanulni. A lányomnak azonban nem mindig volt kedve is­kolába menni. Össze is fogtak páran az osztályban, és elmentek a cigá­nyokhoz tetűt venni. Egy tetűért húsz koronát fizettek, és pár nap múlva meg is volt a hatása. Az osz­tályfőnök hazaküldte őket. Hát ilyen nekem Prága. A korlátlan lehe­tőségek városa. Tiszta Chicago. „Prága a korlátlan lehetőségek városa. Tiszta Chicago.” (Somogyi Tibor felvételei) Tudom is én? Jan Novák könyve Milos Formánról

Next

/
Oldalképek
Tartalom