Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-09 / 57. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 9. TÉMA: A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR JOGVÉDŐ BIZOTTSÁG Vádlott és vádló evezhet-e egy csónakban? - merült fel a kérdés a Pro Probitate Díj odaítélésére tett javaslat kapcsán Tóth: nem állíthatom, hogy tagja voltam a bizottságnak Egy bizottság helytállása Február derekán nyilatkozatváltást eredményezett lapunk hasábjain az az Uj Szóban megjelent hír, hogy Csáky Pál miniszterelnök-helyettes a 70-es évek végén és a 80-as években működő Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság kitüntetését javasolta a magyar parlamenti képviselők által alapított Pro Probitate - Helytállásért Díjjal. ÖSSZEFOGLALÓNK Duray Miklós, az egykori bizottság alapítója és szóvivője azt nyilatkozta, nem venné át a kitüntetést, mivel a Helytállásért Díj „beszennyeződött” azzal, hogy két évvel korábban Janics Kálmán kapta meg, aki a 80-as években ellene tanúskodott a bíróságon. ,A magam részéről visszautasítanám, mivel nem lehet odaadni ugyanazt a díjat a vádlónak és a vádlottnak is” - mondta Duray. Csáky Pál ezt követően is megerősítette a kitüntetésre szóló javaslatát, mondván, nem egy személyt, hanem az egész jogvédő bizottságot jelölte kitüntetésre, amely feltétlenül megérdemli azt, és az elismerést nem akadályozhatja meg sértődöttség, személyes jellegű vita. Egyébként a bizottság munkájában hozzávetőleg huszonöt-harminc személy vett részt - valamilyen formában. Tehát marad a kérdés: ki lehet-e tüntetni egy bizonyos díjjal olyan szervezetet, melynek alapítója és tevékenységében a legnagyobb szerepet vállaló, az elkészült dokumentumokat aláíró személy, akit ezért meghurcoltak, vizsgálati fogságba vetettek, elutasítja azt. Mielőtt a jogvédő bizottságban tevékenykedő néhány további személy véleményét közölnénk, nagyon röviden elevenítsük fel a bizottság tevékenységét. Duray Miklós megfogalmazása szerint „a csehszlovákiai magyar kisebbség szociális, gazdasági, jogi, kulturális és oktatásügyi helyzetének vizsgálatával” foglalkozott, „pontosabban, annak felmérésével, hogy milyen hátrányos megkülönböztetéssel sújtja a hatalom a magyar kisebbséget”. A közvetlen ok a szlovákiai magyar oktatási nyelvű iskolák elsorvasztására tett kísérlet volt 1978 áprilisában. Duray Miklós 1989-ben az Egyesült Államokba távozott; addig mintegy hatvan tiltakozást, felhívást, tanulmányt, jelentést, nyílt levelet, beadványt fogalmazott meg és adott ki, terjesztett sza- mizdat kiadásban, juttatott el nemzetközi szervezetekhez. Ezek kollektív munka eredményei. A bizottság összetétele azonban tevékenysége egész ideje alatt ismeretlen volt a közvélemény előtt, ezt a névtelenséget gyakran a dokumentumok hitelességének megkérdőjelezésére használta fel a kommunista hatalom, és nehezítette az ellenzéki szervezetekkel, például a Charta ’77-tel való kapcsolattartást is. Később Duray Miklós neve szerepelt a dokumentumokon, hitelt adva a kiadványoknak. 1979-es, majd 1982-es és végül 1984-es letartóztatása nemzetközi tiltakozást váltott ki, és ráirányította a külföld figyelmét a szlovákiai magyarokra. A bizottság kapcsolatot is ki tudott építeni a szlovák, illetve a magyarországi ellenzékkel. A bizottság tevékenysége és az egyes személyek szerepvállalása az 1989-es rendszerváltás után részben politikai harc tárgyává vált az akkori három magyar párt egyes tagjai közt. Gyurcsík Iván, Duray: nem lehet odaadni ugyanazt a díjat a vádlónak és a vádlottnak is. az Együttélés akkori központi titkára ennek kapcsán a következőket írja 1994-ben: ,A közelmúltban egyesek (a bizottságban tevékenykedő személyek - a szerk. megj.) felfedték kilétüket a sajtó hasábjain. A saját személyükkel kapcsolatos megnyilatkozásuk magánügyük, bár az utólagos vállalás vélt erkölcsi, esetleg politikai tőkéje talmi, ha ezt nem tették meg akkor, amikor a meghurcoltatás veszélyével járt.” Bárdos Gyula, az MKP frakcióvezetője lapunknak elmondta, egyelőre nem érkezett további jelölés a Pro Probitate díjra, (ú) Csáky Pál Egy nyilvános elismerés mindenképpen megilletné mindazokat, akik a bizottságban jelentős kockázatot vállaltak Minden veszekedés csökkenti a bizottság értékét VÉLEMÉNY Öllős László: Ez meglehetősen szerencsétlen helyzet, ugyanis kellene, hogy legyenek a szlovákiai magyarság legújabb kori, legfrissebb történelmének is olyan pillanatai, pontjai, amelyek alapvető, változatlan értékként vannak számon tartva. Úgy gondolom, az ellenzéki múltnak, Öllős László nem utolsó sorban a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tevékenységének is ezek közé kellene tartoznia. Minden e körüli veszekedés óhatatlanul csökkenti az értékét, kétségeket támaszt vele szemben, óhatatlanul azt a benyomást kelti - mint ahogy minden bizonynyal így is van -, hogy ezek a dolgok mai napi politikai célokért vannak. Ez nagyon káros és szerencsétlen dolog. A bizottságot már régen ki kellett volna „tüntetni”, és a kérdést le kellett volna zárni már ‘89 után, hiszen meglehetősen sok emberről van szó. Ha vesszük az alapító tagokat, majd azokat, akik csatlakoztak hozzájuk, vagy azt a tizenegynéhány embert, aki 1987 nyarán egy pozsonyi lakásban ösz- szejött, hogy megbeszélje, miként fog a bizottság a továbbiakban működni, vagy vesszük azt a hattagú vezetést, amely ‘87-től vitte a bizottságot, vagy akár azt a sok embert, aki a bizottság anyagait rendszeresen kapta és sok közülük terjesztette is, nos ők meglehetősen nagy kockázatot vállaltak. Közülük néhányan minden bizonnyal 1984—85-ben csak szerencsével kerülték el a bírósági tárgyalást. Voltak emberek, akik kockázatot vállaltak azokért a célokért, melyek megfogalmazódtak. Történelmünknek ezt a részét már régen le kellett volna zárni, megadva a tisztességet azoknak, akik ebben valamilyen módon részt vettek. Ezért tartom szerencsétlennek ezt a vitát. Jó lenne, ha megértéssel és egymás tiszteletével ezt a felek villámgyorsan lezárnák, és a bizottság megkapná azt a tiszteletet, amely megilleti. Hogy milyen formában, az tulajdonképpen mindegy. Nem feltétlenül a Pro Probitate Díj a megoldás. Egy nyilvános elismerés mindenképpen megilletné mindazokat, akik a bizottságban végzett munkájukkal a kommunista diktatúrában jelentős kockázatot vállaltak. A. Nagy László: Egy egészséges társadalomnak szilárd alapokra kell építkeznie, és nem zárkózhat el saját múltjának értékelésétől sem. Véleményem szerint a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság a szlovákiai magyarság az értékei közé tartozik, amelyet méltán vállalhat a jelen és a jövő magyarsága is. Ez a jogvédő bizottság a legmélyebb elnyomás idején jött létre, Duray Miklós, Püspöki Nagy Péter és az én kezdeményezésemre, s a későbbiek során sokan kapcsolódtak be ebbe az akkor nagyon veszélyes tevékenységbe. Azt gondolom, fel kell tárni a jogvédő bizottság tevékenységét és történetét, de már most is látszik, hogy ez olyan értékrend, és olyan tettek sorozata, amelyre méltán büszke lehet a szlovákiai magyarság. Véleményem szerint nincs ok arra, hogy szégyenkezzenek, akik ennek a bizottságnak a munkájába bekapcsolódtak. Kérdéses azonban, hogy ebA. Nagy László ben a pillanatban helyes-e vitát nyitni arról, ki milyen lépéseket tett annak idején, kinek van nagyobb és kinek kisebb érdeme ebben a tevékenységben. Ugyancsak helytelennek tartom tisztázadan kérdések felvetését bárki részéről, aki akkor vállalta így vagy úgy a helytállást. Nem tartom helyesnek, ha az egykorijogvédők, az egykori ellenállók között valamiféle, általam nem naDuray Miklósnak, sem másnak nincs oka a díjat visszautasítani. gyón ismert okok miatt, felesleges viták zajlanak. Azt sem tartom helyesnek, hogy ebben a pillanatban versengés folyjék azért, hogy ki tegyen javaslatot akár a jogvédő bizottság, akár más helytálló tevékenységnek a kitüntetésére. Ha az odaítélők úgy vélik, hogy a jogvédő bizottság megérdemli a Helytállásért kitüntetést, sem Duray Miklósnak, sem másnak nincs oka azt visz- szautasítani vagy nem átvenni. Azt hiszem, az volna az igazán érték- rendbeli megbicsaklás, ha a Helytállásért Díj kuratóriumának tevékenységét valamilyen hirtelen jött ötíet alapján megpróbálnánk megkérdőjelezni. Én csak az egyike voltam a sok helytállónak, a sok fiatalnak, akik működtették a jogvédő bizottságot, nem tartom magamat alkalmasnak arra, hogy ebben a kérdésben egyedül döntsék. Véleményem szerint azonban, ha ez a javaslat megszületik és jóváhagyja a kuratórium, akkor senkinek sincs oka arra, hogy helyességében kételkedjék. (szamó, gl) Azt tettük, amit kellett ÚJ SZÓ-INTERJÚ Tóth Károly hogyan vélekedik arról a vitáról, amely a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság esetleges Pro Probitate Díjjal való kitüntetése kapcsán pattant ki? Az újságcikkeket olvasva az jutott eszembe, hogy ez a díj már jó pár éve létezik, és még senkinek sem jutott eszébe, hogy a jogvédő bizottságnak odaítéljék. A vita már tíz éve zajlik, és nem tartom ésszerűnek újra feleleveníteni azt, amiről a közvélemény úgy tudta, hogy már le van zárva. Úgy tűnik, nincsenek tisztázva az ügyek, előelőbukkannak a sérelmek, a vita ennek a következménye. Úgy gondolja, hogy a bizottság megérdemli a díjat? A rendszerváltás előtti időszakban éppen a jogvédő bizottság fejtette ki a legkomolyabb és a leghatékonyabb tevékenységet a szlovákiai magyar iskolák megmentéséért. Úgy érzem, és nemcsak mint volt résztvevője az eseményeknek, hanem mint kívülálló is, hogy a jogvédő bizottság megérdemli a díjat, sőt komolyabb, akár állami díjban is részesülhetne az a tevékenység, amit kifejtett ezen a téren. Hogyan értékeli Duray Miklósnak a bizottságban játszott szerepét? Duray ‘78-’79-től a jogvédő bizottság szóvivője volt, hivatalosan ő vállalta nevével a bizottságot, és ez egy hallgatólagos konszenzus eredménye volt. Leszámítva kétszer másfél évet. Amikor vizsgálati fogságban volt, a bizottság lényegében felfüggesztette tevékenységét, hiszen ő a vallomásában azt mondta, egyedül csinálja, hogy ne lehessen csoportos összeesküvéssel vádolni. Ekkor egy másik szervezet, a Szlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportja végzett hasonló tevékenységet. Ez á másfél év nem a jogvédő bizottságról szólt, habár ugyanazok csinálták. A másik másfél év alatt, amíg Duray Amerikában tartózkodott, a dokumentumokat ugyan ő írta alá és vele is egyeztették azokat, de Pozsonyban más emberek csinálták a dolgokat, akik közül már többen fölvállalták nevükkel a jogvédő bizottságot. Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy nem lehet meghatározni, kik voltak a bizottság tagjai. Ezt hogy kell érteni? Ez nem egy szervezet volt, nem volt tagság, tagfelvétel. Aki úgy érezte, hogy segíteni tud, és módTóth Károly jában áll segíteni, tagnak érezhette magát, s a többiek is annak tudták. Akkor az Oral History program keretében azt nyilatkoztam, nem állíthatom, hogy tagja voltam a bizottságnak, mert senki nem vett fel oda. Ugyanakkor a testületben ‘80- tól minden akcióban többedma- gammal részt vettem. Tehát nem érdekes, hogy tagok voltunk-e vagy sem, azt tettük, amit tennünk kellett, (szamó) A Pro Probitate - Helytállásért Díj Nagy János szobrászművész alkotása (archívumi felvételek) Az oldal anyagát összeállította: Molnár Norbert Duray Miklós
