Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-08 / 56. szám, szerda
) ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 8. Kultúra E Luzsicza Lajos Munkácsy-díjas festőművész: „Olyan soknak tartottam a kétezredik évet, s benne az én nyolcvan esztendőmet, hogy azt gondoltam: lehetetlen idáig eljutni." Nemcsak magáért dolgozott, hanem másokért is „Aki nyolcvanig eljut, az ne panaszkodjon! Jól is néznénk ki!" (A szerző felvétele) Luzsicza Lajos Munkácsy-díjas festőművész nemrég ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Ebből az alkalomból az eltelt nyolcvan évről, a Kortárs Magyar Galériáról, könyveiről és terveiről kérdeztük a Budapesten élő művészt. KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA Hogyan ünnepelte nyolcvanadik születésnapját? Úgy, hogy Ágnessel, a feleségemmel kettesben maradtunk, még az unokát is távol tartottuk. Készítettünk egy jó ebédet, megittunk egy pohár tokajit. Rengeteg táviratot, levelet kaptam. Néhány nappal később tartottuk a nagy családi összejövetelt, ahol a feleségem és a fiam születésnapját is megünnepeltük. Sok vagy kevés a nyolcvan év? Korábbi születésnapjaimon soha nem gondoltam arra, hány éves vagyok, a hetvenötödikre még oda se figyeltem. A nyolcvan más. Talán mert sokan felhívták rá a figyelmemet, sokan gratuláltak. Rádöbbentem, hogy ez már sok. A nyolcvanhoz különböző jelzőket illesztenek: öreg, aggastyán, tata... Mi következik ezután? Be kell látnom, hogy igazat mondott Lao- ce: akinek a dolga beteljesedett, és visszavonul, az tud égi törvényekről. Húsz-, negyven-, ötvenéves koromban nem jutott eszembe, hogy a kétezret meg lehet érni. Olyan soknak tartottam a kétezredik évet, s benne az én nyolcvan esztendőmet, hogy azt gondoltam: lehetetlen idáig eljutni. Aki megéri ezt a kort, rádöbben majd, ► hogy ez így van. Ön jó erőben, egészségben érte meg. A jó erő és egészség relatív dolog. Valamikor hatvanéves koromban nálam is jelentkeztek olyan egészségi panaszok, amelyekkel orvoshoz fordultam - életemben először műtötték -, s akkor kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy az élethez a baj, a betegség is hozzátartozik. Akkor az orvosnő enyhe szív- gyógyszert is felírt, de megnyugtatott, hogy nincs komoly baj. Tíz évet adok magának, mondta, aztán majd meglátjuk. Azóta kétszer tíz év telt el. A nyolcvan év nyolcvan év. Nincs mese. Születés, élet, halál - természetes folyamat, ez az emberi lét. Persze, hogy gondolok arra, hogy az élet egyszer véget ér. Aki eddig eljut, az ne panaszkodjon! Jól is néznénk ki! Nem értem a sajtót, amikor ujjongva arról tudósít, hogy megtalálták az elixírt, hogy az élet meghosszabbítható. Minek? Mi lesz a fiatalokkal, akik utánunk jönnek? Hol fognak elhelyezkedni? Az öregek elveszik előlük a munkahelyeket? Százéves öregek fognak üldögélni a fal tövében, viszonylag jó kondícióban? A hosszú élet szerintem nem szempont. Aki bizonyos kort megél, az lelép - és jönnek a fiatalok. S hogy élte ezt a nyolcvan évet? Hogy nemcsak magamért, hanem másokért is tettem. Ezt most már be kell magamnak vallanom. Ed,- dig nem tudatosodott bennem, hogy a munkában az a szép, ha nem azzal vagy eltelve, hogy szerzed magadnak a javakat, és a saját sikereid kovácsa vagy - tehát hogy csak az enyém a fontos -, hanem hogy valami más is kell, ami a többiekre, az egészre is hat: a családra, a barátokra, a közösségre, a népre, az országra. Az embernek ezekért is dolgoznia kell. Én ezt ösztönösen kezdtem csinálni, már gyermekkoromban, amikor kitaláltam valamit, és vittem magammal a többieket. Később jött a művészeti élet, a tanítás, a népnevelés. Sok tehetséges fiatalnak segítettem bejutni a főiskolára, hogy azzal foglalkozhassanak, amihez kedvük van. Idegeneknek is segítettem. A barátságaimra is az volt a jellemző, hogy én szerveztem meg a kirándulásokat, vittem a barátaimat. Fordítva szinte alig fordult elő. Sót, van egy fájdalmas emlékem valakivel kapcsolatban, aki sokat köszönhet nekem, s utólag tudtam meg, hogy mindvégig irigykedett iám. Hát ez rosszul esett. Hűséges típus? Nagyon tudok ragaszkodni, sőt van, akiért verekedni is tudok. A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria létrehozása az ön nevéhez fűződik. Kilencvenháromban volt a városban egy kiállításom, láttam a helyiséget, a lehetőségeket, s ez elindította a fantáziámat, hogy itt lehetne valamit csinálni. Mag Gyulában, a Csallóközi Múzeum akkori igazgatójában és Pázmány Péterben, az akkori alpolgármesterben megértő partnereket találtam. Megindult a gyűjtés, a baráti kör, a szervezetek bekapcsolása. A koncepció az volt, és ez ma is érvényes, hogy valami sajátos középeurópait hozzunk létre. Fogjuk össze a világban meglelhető magyar képzőművészeket - anyaországiakat és határon túliakat és Szlovákiában, magyar többségű városban teremtsünk galériát. Olyan városban, amely fogadóképes, ráérez a lehetőségeire, sőt, rá is szorul, hogy kulturális élete kissé fellendüljön. A Kortárs Magyar Galéria hatodik éve működik. Hány kiállítást szerveztek mostanáig? Gyűjtőmunkánk három fázisának eredményét mutattuk be három kiállításon - nívós katalógussal. Elsőként keresztmetszetet adtunk a magyar művészetről általában, a második tárlatunkon a modern vonulatot tártuk közönség elé, a harmadik kiállításon pedig már a határon túliak munkáiból is bemutattunk. Ma már azt mondhatom, hogy az alapokat leraktuk, a ház áll, most már csak be kell lakni. A belakás már nem az én dolgom: nem szabad, hogy az én dolgom legyen. Távlatokban kell gondolkodni. Át kell venni a stafétát. Dunaszerdahelyen ott a művészeti közélet, a város kulturális élete, az önkormányzat. Programot is készítettem, hogyan kellene a jövőben folytatni. Mert nem lehet adományokra építeni a végtelenségig. Az alkotások negyven százalékát személyesen ön gyűjtötte, illetve megkért embereket, hogy menjenek el ehhez vagy ahhoz a képzőművészhez, és hivatkozzanak önre. A felkértek nyolcvan százaléka azonnal reagált, szívesen ajándékozott képet a galériának. Megmozdult a magyar művésztársadalom határokon innen és túl. Ismerve a kollégákat, biztosra vettem, hogy aki nem ad, csak azért nem, mert most éppen nincs olyan alkotása. De ez az út a jövőben nemigen járható. Ki kell találni egy új rendszert, mégpedig nemzetközi művésztelepeket kialakítani. Ehhez alapítványi segítséget a kuratórium mindenkor kérhet Magyarországról és szerte a világból. Nem terhelné' a város költségvetését. Mondjuk tizenöt művész szerte a világból minden évben három hetet vagy másfél hónapot a művésztelepen tölt, s mindegyikük otthagy egy-egy képet. Az állomány ilyenformán évente 15-20 képpel gyarapodik. Akik még ezenkívül is ajándékozni akarnak, megtehetik. Sőt, a kuratórium vásárolni is tudna alkotásokat, ha az alapítvány pénzeszközei feltöltődnek. Ön Gútán is szervezett alkotótábort, gyerekek részére. Kétszer, de sajnos, nem lett belőle hagyomány. Csodálatra méltó, egyszersmind példamutató a szülővárosához, Érsekújvárhoz fűződő kapcsolata, pedig élete háromnegyed részét már nem itt töltötte. Sokat jártam haza, nagy volt a család, a rokonság. Ha valaki jelentkezett valamivel, hogy ezt vagy azt elintézhetnénk, megszervezhetnénk, akkor én annak szíves örömest nekiláttam. A rendszerváltás után lehetővé vált alapítványok létrehozása. Az Érsekújvári Magyar Tanulóifjúság Alapítványra gondol? Igen. Ez egy szerény kis alapítvány. Kilencvenben kezdtük szervezni, a vagyonunk csak kétmillió forint, ennek a kamatait osztjuk ki kilencvenkettő óta minden évben nyolc-tíz diáknak. Ez nem állami alapítvány. A pénzt mi magunk adtuk össze - valamennyien újváriak- Chiléből, Kanadából, Amerikából - egyebek között. Az ifjúságra építünk, tehetséges alapiskolásokat és gimnazistákat jutalmazunk, de régi csemadokosok munkáját is elismertük ily módon - így például Balogh Györgyét, aki évtizedekig vezette Újvárban a képzőművészeti kört. Mindig októberben adjuk át a díjakat, ünnepélyes keretek között. Azért októberben, mert 1842. október 2-án nyílt meg Érsekújvárott a gimnázium. íróként is bemutatkozott, két könyve jelent meg. Az Ifjúságom, Érsekújvár nyolcvankilencben jelent meg. A gyerekkoromat és az ifjú éveket, a második, a Hétköznapok a munkásságom időszakának élményeit taglalja. Lesz folytatása? Nem elvárás, hogy folytassam. Tudatosan írtam meg az említett két könyvet. Izgalmas élményeim voltak, és másoknak is szerettem volna bemutatni azt a világot, amelyet - talán nagyképűnek hangzik - csak én tudtam megírni. Óriási sikere van a könyvnek. A Hétköznapokat itthon nem fogadták ovációval. A szakma igen. Aki nem bennfentes, nem is tudja, kikről van szó. Mindenki név szerint szerepel benne. Nem lettek ebből sértődések? Érdekes, nem. Mert nem köpködtem. Rögzíteni akartam azt, amit ebből az aspektusból - ahogyan én átéltem - meg lehetett írni. A műtörténész vagy kultúrtörténész szociológiai, politikai elemzésnek veti alá ezt a világot, vagy művek elemzésével szemléli. En az atmoszférát igyekeztem érzékeltetni, apró emberi élményeket írtam meg, olyasmit, ami jellemezte azt a kort. Nem vagyok író, mindössze volt mondanivalóm, hát megírtam. Rengeteg élményem van, sok mindent tudnék elmondani, vannak majdnem kész dolgaim, de ebben a pillanatban a kiadásra még nem vállalkozom. Nehéz, bürokratikus dolog könyvet kiadni. Harmadik könyvem inkább elmélkedésféle lesz arról, hogy milyenek vagyunk, mivé válnak az emberek, kiből mi lesz, miért lett olyan, amilyen lett, hogy milyen nehéz közösségi életet élni. De azért a festészethez sem lett hűtlen? Festek is, de inkább rajzolok. A festésben már érzem az éveket. Már fáraszt, ha helyszínre kell utaznom, hogy megörökítsem a tájat. Asszonyok a kútnál, 1988 (tus) Önarckép, 1943 (olaj) Tisztelet Kassáknak, 1992 (tus) (Reprofotók)
