Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-08 / 56. szám, szerda
Szerda, 2000. március 8. 2. évfolyam, 3. szám A legkisebb törzsek, a legtávolabbi népek zenéje ötlegazdagabb, inspiratívabb lehet, mint a pop-nagyüzem, az önmagát ismételgető stílusok zöme Lemezek a nagyvilágból JUHÁSZ KATALIN világzene területén kalandozunk ez alkalommal, mivel a Ghymesen kívül tájainkon kevés összefüggésben használjuk ezt a kifejezést, pedig odakint a világban bizony hatalmas divatja van a dolognak, vagy ha a divat szót ki akarjuk iktatni, az mondhatjuk, mind a popzenére, mind pedig a kortárs komolyzenére egyre nagyobb hatást gyakorol a World Music. Nem is kell csodálkozni ezen, hiszen bolygónkon van még felfedezni való, a legkisebb törzsek, a legtávolabbi népek zenéje ödegazdagabb, inspiratívabb lehet, mint a pop-nagyüzem, vagy az önmagát ismételgető stüusok zöme. Tárgyalt lemezeink egy, a Warner által terjesztett kis kiadó, a Detour műhelyéből származnak, méghozzá 1999-es termésükből, amely zavarba ejtően gazdagnak bizonyult, olyannyira, hogy máig sem tudtunk a hallgatni valók végére jutni, bár legszívesebben már idén napvilágot látott korongokat tárgyalnánk ki ezeken a hasábokon. Erre a kiadóra oda kell figyelni, mert “termékeik” egytől egyig színvonalasak, ők fedezték fel például az idős kubai trova-énekese- ket, akik olyan hangulatot csinálnak szintén egy tavalyi lemezen, hogy sok ifjú zenész irigykedve ol- dalogna el a lemezkiadók környékéről is. A Detour esetében nagyjából olyan helyzet állt elő, mint a nyolcvanas évek végén a Mute vagy a 4AD kiadók vásárlói körénél, amikor a vevő már a címke alapján tudta, hogy ezt a CD-t érdemes megvenni, altkor is, ha teljesen ismeretlen előadóval van dolga. Az aletmatív zene fősodrásba kerülésével úgy tűnik, a world music veszi át a merész kísérlétezés izgalmas feladatát. Hamid El Gnawi - Saha Koyo Marokkói transz-zene - hirdeti a lemezborító, természetesen a várár- lóközönség figyelmének felkeltése céljából, némileg leegyszerűsítve a dolgokat. Az exotikumra vágyók mellett a jó, új hangzású zenék kedvelői, a zenei kalandorok is bátran megvehetik. A lemez címe egy dicsérő jelző, így kedveskednek az öreg zenészrókák tehetséges iíjú tanítványaiknak. Előbb jöjjön egy-két szó a gnawa-ról, aki a misztikus ceremóniát celebrálja arrafelé, persze sok tánccal és zenével. A maghreb régióban, Algériában és Marokkóban házró házra járnak a zenészek, vallási és szórakoztatási céllal. Ez a liturgikus zene nem más, mint fekete afrikai és keleti arab ritmusok keveredése, pentaton skálák, és a sokféle ütőhangszer mellett egy gembri nevezetű basszushangszer, amely há- romhúros, jellegzetes hangú, egyszerre dallam-és kísérőhangszer, leginkább a lantra emlékeztet. Mindezek felett lebeg, úszik és ficánkol az ének, illetve a férfikórusok. Nem komolykodjék túl a dolgot, humoruk is van, továbbá, gyógyítanak is zenéjükkel, mivel szerintük a jókedv sok mindenre gyógyír lehet. Esetünkben egy Hamid Faraji nevű zenész a csapat főnöke, melynek neve egyébként Is- sam-Issam Hamid El Gnawi. Ez a fazon sokmindent csinál az éneklésen kívül: producer, gembri-ze- nész, eszmei vezér, billentyűs hangszereken játszik. Mivel az álláshalmozó Faraji nagy rajongója a tradicionális és modem dzsessz- nek, sőt a legmodernebb táncpar- kett-zenéknek is, ne lepődjünk meg, ha sok helyen keveri ezt a kettőt, a hagyományost a modernnel. Az eredeti alapokra szintetikus hangzást kever, sajátos, etno-jazz- szerű zenét nyerve. Néhol még a trip-hop is megjelenik, ami a legszélesebb tömegek szívét és talpát is megbizsergeti, ugyanakkor nem hat zavaróan a tradicionális népzene kedvelőinek körében sem... A kohézió tökéletes, akár üzleti siker is lehet a dologból, feltéve, hogy a vásárlók felfedezik a boltok polcain ezt az egyébként nem igazán hivalkodó borítójú lemezt. Egyre intenzívebben kell figyelni a marokkói történésekre, mert ki tudja, mi bújik még elő odalentről. Mad Sheer Khan -1001 Nights íme az Ezeregyéjszaka meséi a zene nyelvén, legalábbis az algériai Mad Sheer Khannak ez volt a célja új projektjével. Azok, akik figyelmesen át szokták tanulmányozni a lemezborítókat, már vagy húsz éve találkozhattak nevével, hiszen párizsi és londoni tanulmányai során olyan világsztárok albumain működött közre, miat Nina Hagen, Nico vagy Sting. Ő volt az a bizonyos “etnikus szín” a lemezeken, felfrissítve a popzene hagyományossá szelídülő sémáit, illetve kidomborítva a felsorolt előadók “másságát”. Eközben kevés ideje jutott saját elkézelések megvalósítására, kiadott ugyan néhány közepesnek tekinthető albumot, ám a valódi szóló-áttörésre mostanáig várnia kellett. Meg persze a valódi ihletre is várt türelmesen, aztán a mesés kelet történetei végre meghozták azt is. Hét énekesnőt hívott meg egy-egy dal feléneklésére. Egy indiait, egy perzsát, egy izraelit, egy nyugat-afrikait, egy algériait, egy tibetit és egy indiánt. Fegyelemre méltó koncertalbum kerekedett ki a dologból, színes, változatos, gazdag hangzású, ahol a zene érzékenyen követi, szolgálja és kerekíti a csodálatos szöveget, mely egyébként angol fordításbn is ott díszeleg a lemezt kísérő füzetkében. Ezek a költemények ma éppoly érvényesek, mint születésükkor. A zene pedig csak tovább javít rajtuk. Paranda (Africa in Central America) Ez a CD már borítójával figyelemfelkeltő, nem kevesebbet ígér ugyanis, mint az afrikai és a délamerikai zene keresztezését. Mi ez? Üzleti fogás? Vagy viccelnek a producerek? Nos, kezdeti kétségeink az első taktusok után szertefoszlanák, ez a zene ugyanis a két kontinens közös zenei motívumaiból építkezik, erőlködés nélkül, sodró lendülettel és választékosán variálja az egyenként jól ismert, ám így összeeresztve különleges zenei paneleket, mintegy demonstrálva azt a tényt, hogy a zene nyelve univerzális. Ám nem egy sikeres zenei kísérletről, művi úton előállított valamiről van szó. Egy kis történelem következik most, csak a tisztább kép kedvéért idézzünk a booklet szövegéből. “Amerika egyes vidékeit járva az utazó gyakran felfedezhet afrikára emlékeztető tájakat, hangokat és ízeket. Ilyen Kuba, Haiti, Brazília és más vidékek, melyeket egykor rabszolgaság virá- goztatott fel.” Itt a kulcsszó. Századokkal ezelőtt egy afrikai rabszolgákat szállító hajó sziklának ütközött a Karib-tengeri St.Vincent szigetének közelében. Azoknak a hajótörött rabszolgáknak leszármazottai évszázadokon át éltek a szigeten, ahol az őslakos Arawak indiánokkal keveredve saját nyelvre is szert tettek, melyet Garifunának neveznek, és mely az egyetlen afrikaiak által használt, nem európai eredetű nyelve az amerikai kontinensnek. Egy területszerző háborút követően 1797-ben a britek St.Vincent teljes lakosságát Hon- duraszba telepítették, hogy több legyen a hely dohánytermesztésre. Hondurasz számos települése piáig afrikai falvakra hasonlít, nincs ez másként az ottani zenében sem, melynek neve Paranda, és melynek alapját tipikus Nyugat-afrikai ütő- sök képezik. Ehhez jönnek a latin gitárok, spanyolos ritmusok, és sehol másütt nem hallható hangszerek, mint például a Primero nevű nagyméretű dob, a teknőspáncélból készült ütőhangszerek, csörgők. Afrikai alapok, kubai son, amerikai néger blues és Nyugat-afrikai ritmusgitárok egyben. Nem mesterséges, hanem a történelem által létrehozott zenével van tehát dolgunk. Ez az alapjában véve vidám lemez nem hallgatható mag- hatottság nélkül. Dömötör Ede illusztrációs felvételeii Ki tudja, mióta tartott? Verekedős tanár JUHÁSZ KATALIN Kassán történt a következő eset. Illetve nem is történt, hanem zajlott, mivel régóta jelen lévő problémára derült fény az egyik kassai suliban, ahol az ádagosnál gyengébb képességű gyerekek tanulnak. Mint köztudott, az ilyen srácokhoz a szokásosnál is több türelem, megértés, szakértelem és szeretet szükséges, ha a tanár eredményt akar elérni. Gyakran családi problémák lecsapódása a rossz iskolai előmenetel, máskor nevelésbeli melléfogásokat kell orvosolni a pedagógusoknak, szóval aki ilyen helyen tanít, az kösse fel a gatyáját, mert különlegesen képzett, lelkileg tántoríthatadan, idegileg kötélfonó tanerőkre van szükség. Mondani sem kell, hogy a gyakorlatban ez távolról sincs így, butácska gyerekeket senki sem tarnt szívesen. Az a bizonyos tornatanár sem, akiről nemrég kiderült, rendszeresen üti-vág- ja a diákjait. A fizikai fenyítés mellett lelki terrort is alkalmazott, többek közt megfenyegette a gyerekeket, hogy ha elfecsegik dolgot, ha panaszkodnak, megjárják. Néhány roma származású srác szerencsére vette a bátorságot és megmutatták odahaza az ütésnyomokat, melyekről orvosi látíelet is készült, ez alapján már lépni lehetett, és a szülők léptek is: feljelentették a verekedős tanárt. Az iskola igazgatója, aki természetesen semmiről nem tudott, meglepetten tárta szét a karját, majd vizsgálatot rendelt el, melynek során a többi tanuló is vallott. Kiderült például, hogy néhányuk- nak azért nőtt meg az igazolatlan hiányzásuk, mert egyszerűen féltek iskolába járni, legalábbis tornaórára. Egyesek pedig azt állítják, a tanár különböző intim helyeken fogdosta őket, ha arra szottyant kedve. Ez utóbbi vádpontban külön kihallgatások lesznek, az iskola igazgatója pedig maga is csatiakozott a felháborodott szülőkhöz, és az ügy rendőrségi kivizsgálását sürgeti. DIÁKSZERZŐK K. G. - inkognitóban Cím nélkül Érzem a lábam hegyén a hideget, érzem, az élet bennem már kiégett. Hideg van, s én fázom mint télen a fák, érthetetlen, hogy miért fáj olyan nagyon a magány. Oly szomorú az élet nélküled: mint fagyos éjszakákon, mikor magam fekszem az ágyon, s te nem vagy itt velem. Miért nincs zöld levél a téli fán, miért nincs tűzifám, hogy égjen a Láng - Bennem.
