Új Szó, 2000. február (53. évfolyam, 25-49. szám)
2000-02-29 / 49. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2000. FEBRUÁR 29. Kultúra Katinka Faragó: „Én maradtam a filmnél, Ingmar átpártolt a színházhoz. Ha választhatnék, legközelebb Szabó Istvánnal dolgoznék, akit tisztelek és nagyon szeretek." Kerek harminc évig volt Bergman munkatársa Jó neve van. Nemcsak azért, mert a Katinka Faragó mindenütt a világon jól cseng, hanem mert a filmes szakmában is fogalommá vált. Pedig nem színésznő és nem rendező. Producer. Az egyetemes filmművészet egyik legjelesebb egyéniségének volt a munkatársa harminc évig. SZABÓ G. LÁSZLÓ Katinka Faragó 1954 és 1984 között Ingmar Bergman alkotásaiban dolgozott. A Női álmoktól a Fanny és Alexanderig több mint húsz filmet produkált a híres svéd rendezővel. Később dolgozott másokkal is. Például Andrej Tarkovszkijjal, Sven Nykvisttel és Daniel Bergmannal. Katinka Faragó 1936-ban született Bécsben. Magyarországon felnőtt fejjel járt először. De mert otthon, bárhol éltek is Európában, mindig magyarul beszéltek, gondolatainak kifejezésére bátran használja a magyar nyelvet. Pedig 1940 óta Svédországban él. Müyen útvonalon jutott el a család Skandináviába? Csak hogy tisztán lássa a képet: zsidó családban születtem. A szüleim 1935-ben hagyták el Magyarországot. Én a következő évben jöttem a világra. Két évig éltünk Bécsben. Jött Hitler, és Prágába költöztünk. De ott is utolért bennünket, ezért továbbmentünk Helsinkibe. Az ott töltött kilenc tíz hónapból már emlékszem valamire, pedig négyéves sem voltam még. Kint vagyok a mezőn, ahol orosz katonák ülnek a fűben és a levegőbe lőnek. De ami ugyanígy megmaradt bennem: a nyelv. Nekem mindig rémes volt, hogy a szüleim nem tudtak svédül. Mindenféle hogy menjek, mert nincs emberük, reggel kocsit küldenek értem. Két óráig tartott az út. Mire a forgatás helyszínére értünk, elolvastam a forgatókönyvet. Tizenhét évesen fehér ruhában vittek el egy lányiskolából a stúdióba. Azt mondták, hogy Bergman mellett fogok dolgozni. Az ő neve már akkor is fogalom volt. Neves rendezőnek számított, csak folyton kiabált. Figyelmeztettek, hogy ha rám néz, ne ijedjek meg, és nézzek én is mélyen a szemébe. Jó tanács volt. Úgy álltunk egymással szemben, mint két harapós kutya. Bergman nevetett, és azt mondta, rendben, ez biztosan menni fog. Nagy cirkusz volt körülötte. Fájt mindig a gyomra, és ideges volt. De mindent, amit tudok a filmről, azt tőle tanultam. Szakmai alázatot, fegyelmet, a tökéletességre való törekvést, a jó csapat megválasztását, mindent. Harminc évet töltöttem el mellette, s bár nem laktam vele, azt hiszem, alaposan megismertem őt. A Fanny és Alexander után még egy tévéfilmben dolgoztunk együtt, aztán abbahagyta a forgatást. Azóta színházban rendez, és az év nagy részét Farö szigetén tölti. Csak télen él Stockholmban. A munkamódszeréről, ahogy a színészeit irányította, biztosan órákig tudna meséim. Sokféle minőségben dolgoztam vele, míg a producere lettem. Olyat, hogy „ezt nem lehet”, sosem mondtam neki. Más rendezőnek igen, neki nem. Előfordult, hogy szólnom kellett: „erre nincs lehetőségünk”, de győzködni nem kellett soha. Mindent tud a filmről. A pénzről is. Amikor a Fanny és Alexanderre készült, felhívott Münchenből, hogy menjek el gyorsan Magyarországra, és találjak neki vétel, sok ruha. Bergman, az örök pesszimista mindentől félt. Pedig mindig minden működött körülötte. Voltak más filmek is, amelyek sok energiájába kerültek. Például az Őszi szonáta Ingrid Bergmannal. Az mitől volt nehéz? Ingrid különös színésznő volt. Észben tudta a szakmát, szívben, lélekben nem annyira. Az Őszi szonáta voltaképpen róla szól. Egy zongoraművésznőt játszik a filmben, aki hét évre elhagyta a gyerekét. Ingrid nem akarta elfogadni a helyzetet. Botrányt csinált. Ő nem mond hét évet, kiabálta, csak ötöt. Ennyit vállal fel az életéből. Nagyon sok vitát kavart. Aztán néztük a filmet a stúdióban. „Figyeld a szemét! - súgta Bergman. - Üres a tekintete.” És igaza volt. Ezzel együtt mégis azt kell hogy mondjam, Ingrid fantasztikus nő volt, és nagyon szerettük őt. Kár, hogy hollywoodi színésznő lett belőle. A Jelenetek egy házasságból könnyebb munka volt? Könnyebb, mint a Fanny és Alexander, hiszen csak két színésszel dolgoztunk, és nem volt dráma a forgatáson. Sok nevetéssel, nagyon gyorsan és kevés pénzből csináltuk a filmet, ez maradt meg bennem. Nem furcsa, hogy miközben részese a bergmani életműnek, ma már legfeljebb csak telefonon beszélnek? Furcsa, de mit tehetek? Én maradtam a filmnél, Bergman átpártolt a színházhoz. Ott nem kell mindennap fantasztikusnak lenni. Ezt ő állítja. Ha nem megy a munka, tudja, hogy másnap majd helyrehozza. A filmben erre nincs lehetőség. Ott mindennap a maximumot kell nyújtani. Várták is sokan, hogy mikor fog rontani. Bergman meg izgult, hülyeséget mondtak, amikor én már jól beszéltem a nyelvet. Apám Helsinkiből is elvágyódott. Eleinte a Fidzsi-szigetekről beszélt, aztán Amerikába kívánkozott. Az ő generációjából az írók mind Hollywoodba mentek. Mi aztán mégis Svédországban maradtunk, Stockholmtól húsz percre. Apám írt. Magyarországon egész jó írónak számított. Aztán rá akartak fogni valamit, politikai ügybe keverték és börtönbe került. De mert nem tudtak rábizonyítani semmit, kiengedték. Rögtön azután anyámmal Bécsbe mentek. A művészetek iránti fogékonyságát is az édesapja táplálta? A mozi mindig fontos volt nekünk. Ott, ahol laktunk, a házunk közelében minden hétfőn változott a műsor. Apám egyetlen filmet sem hagyott ki és cipelt magával. Aztán tizenhárom éves koromban elvitt egy forgatásra. Kezembe adtak egy könyvet, mert eltűnt a szkriptes, és csak annyit mondtak: „Vigyázz, el ne hagyd!” Két nap múlva természetesen elveszítettem, de megtaláltuk, úgyhogy ott maradtam. Egy év múlva egy másik stábból telefonáltak, egy teret 1850-ből. Svédországban, Uppsalában van ilyen, mondtam. „Ótt nem engednek forgatni, vagy ha igen, túl komplikált” - felelte. Tudtam én, hogy soha nem fogunk Magyarországon forgatni, de azért elutaztam. Tizenöt teret fotóztam le, de egyik sem tetszett neki. Akkor kitalálta, hogy menjek el Spanyolországba. Tíz napig kattintgattam a gépet, a fotókkal meg is volt elégedve, de három héttel a forgatás előtt kiderült, hogy nincs pénzünk külföldön dolgozni. Ez volt szombaton, hétfőn pedig felhívott, hogy tudja a megoldást. „Majd a stúdióban megcsináljuk...” Nem is szeretett utazni soha. A repüléstől egyenesen irtózott. A színészekkel pedig úgy dolgozott, hogy azok egyszerűen érezték, hogy ott van. Nem mondott fantasztikus dolgokat, mégis megnyíltak neki, és ő tudta, hogy mit csinál velük. Liv Ullmann-nal sem tartott hosszas megbeszéléseket. Pár szó, néhány apró instrukció, de csak úgy bátorításként. Erland Josephsonnal is ugyanígy értették egymást. A Fanny és Alexandert 127 napig forgattuk. Sok stúdiófelrettenetesen félt minden bemutatója előtt. A lengyelek annyira szeretik Wajdát, hogy a kudarcait is nyomban megbocsátják. Svédországban ez másképpen van. A svédek eleinte nem is bíztak Bergmanban, nem látták benne a nagy rendezőt. Aztán 1955-ös filmje, A nyáréjszaka mosolya díjat kapott Cannes-ban, és mindenki felkapta a fejét. Azután kezdték el dicsérni őt. Mikor beszéltek legutóbb? Talán egy éve. Azt mondta, jól van. Nyolcvankét éves már, de még mindig nagyon aktív. Mellette nőtt fel, mellette lett nő. Sosem lépték túl a munkatársi kapcsolatot? A szerelem egyiküket sem kísértette meg? Soha. Most már értem, miért imádták a nők. Akkor nem értettem, mert nem láttam attraktívnak. Fiatal voltam. A legszebb pillanataink azok voltak, amikor beszélgettünk. Már akkor is rengeteget tudott a nőkről. Egyetlen gesztusán sími vagy nevetni tudtam. De soha nem voltam szerelmes belé. Dolgozott már a fiával, Dániellel is, aki szintén filmrendező. A csendet forgattuk, amikor Dániel született, és tizenegy éves korától már velünk volt a stúdióban. A mama zongoraművészként külföldi fellépésekre járt, és Bergman sem töltött vele sok időt. Mi voltunk a családja. A stáb. Dániel már túl volt a harmincon, amikor Bergman megkért, hogy dolgozzak a fiával. Eddig két filmet rendezett. Még nem tudom, mennyit örökölt apja tudásából, tehetséges fiú, de nem irigylem őt. Nem könnyű Bergman fiaként filmrendezőnek lenni. Második alkotása egyébként nem az én nevemhez kötődik. Jó viszonyban vagyunk, hiszen félig a mamája, félig a producere vagyok, de úgy gondolom, nem kell mindig együtt dolgoznunk. Sven Nykvistnek, Bergman vüág- hírű operatőrének is ön volt a producere, amikor az Asszonyok a tetőn című filmjét forgatta. Ennek már tíz éve is lehet. Sven nem dolgozik már. Beteg. Fantasztikus ember és fantasztikus operatőr. Két- három lámpával úgy állította be és úgy világította meg a jelenetet, ahogy senki. Mindig pontosan tudta, mit akar. Andrej Tarkovszkijhoz is köti egy film. Az Áldozathozatal. Ugye, most azt hiszi, Bergman hozott össze bennünket. Nem! Tarkovszkij ismert egy nőt a Svéd Filmintézetben. Cannes-ban, az 1983-as fesztiválon megmutatta neki az Áldozathozatal ötoldalas szinopszisát. Nem tudta, hol forgasson, hazamenni nem akart. A nő pedig felhívott, hogy volna egy ilyen lehetőség. Nem ijedt meg? Egy kicsit. Tarkovszkij előtt csak svédekkel dolgozott. Attól, hogy orosz, nem estem kétségbe. A tehetsége volt rám nagy hatással. Láttam az Andrej Rubljovot. \\ Van, akivel tudnék, ' van, akivel szeretnék, és bizonyára van olyan is, akivel képtelen lennék . . dolgozni. \\ Ön sem volt már kezdő a szakmában. Mindegy. Féltem, az az igazság. Elutaztam hozzá egy olaszországi kis faluba, ahol akkor lakott. Mentem meglátogatni őt, hogy megvitassuk a részleteket. Ott álltam előtte, már beszélt hozzám, de nem látott. Egyszerűen nem nézett rám. Teljesen megrémültem: ezzel az emberrel fogok én dolgozni? Egyszer csak kinyitottam az ablakot, bejött a fény, rám nézett és azt mondta: „Most jobb. Most szebb.” És egyre kedvesebb lett. Bergman után Tarkovszkij természetesen egészen más világot jelentett számomra. Mintha egy különös injekciót kaptam volna. Volt benne valami furcsa naivitás. Uppsalában látott egy szép házat, és azt mondta, neki találkoznia kell Olof Palméval. Hogy adja neki ezt a házat. Csak úgy. Mert Oroszországban a nagy filmrendezők dácsát kapnak ajándékba. Svédországban ez nem így működik, mondtam. És nem értette, miről beszélek. A munka viszont nagyon érdekes volt vele. Rém sokat beszélt, néha nehéz volt végighallgatni, sőt még veszekedtünk is párszor. Megkomponált 123 képet, és fel is vette mindegyiket. Neki ugyanis a kép volt a fontos. A színészekkel úgy dolgozott, mint egy koreográfus. Mozgatta őket. Ötven méteres távolságból vetette filmre őket. Amikor a színész azt hit„Úgy álltunk egymással szemben, mint két harapós kutya.” te, hogy majd lesznek közelebbi felvételek is, szólt az operatőrnek, hogy menjen távolabbra. És rátett vagy huszonöt métert. Volt, aki any- nyira nem értette, mit akar, hogy haza akart menni. Egyik nap kiválasztott egy londoni színésznőt. Másnap szólt, hogy közöljem vele, nem kell, mert túl alacsony. Hirtelen döntéseivel sokszor zavarba hozott. Ha választhatna, a legszívesebben kivel dolgozna? Ez „kémia” kérdése. Van, akivel tudnék, van, akivel szeretnék, és bizonyára van olyan is, akivel képtelen lennék dolgozni. Háborúzni nem szeretek. A producer pszichológus, diplomata és ápolónő egy személyben. Az egy amerikai mítosz, hogy a rendezővel mindig szemben áll. Én azt mondom, hogy ugyanazt a filmet csináljuk, tehát a cél közös. Konkrét nevekre kíváncsi? Nyikita Mihalkowal boldogan dolgoznék, de mert realista vagyok, tudom, hogy sosem jön össze. Mit csinálnék én egyedül száz orosz között? Magyarul viszont tudok, és Szabó Istvánt nagyon szeretem. Az is nagy ajándék lenne az élettől, ha egyszer vele hozna össze. Máshogy dobog a szíve, ha Magyarországon van? Biztosan. A hetvenes években, amikor először jártam Budapesten, nem mertem megszólalni magyarul. Ha pénzről tárgyaltam, tolmácsot hívtam. Meg is mosolyognak néha, mert én még mindig a szüleim nyelvét beszélem, 1935-ből. Azt a szót például, hogy gyógyszertár, sosem hallottam tőlük. Nekem az csak patika. Mondják is, hogy nincs nagy akcentusom, de a nyelv, amelyet használok, elég öreg. Mindegy. Én sem vagyok már fiatal. Katalinból hogyan lett Katinka? így hívtak egy lányt egy svéd filmben, és valaki rám ragasztotta. Már akkor is a filmről szólt az életem, hát elfogadtam. Azóta pedig meg is szerettem. Tavaly Karlovy Varyban (Milos Fikejz felvételei) Ingmar Bergman és felesége
