Új Szó, 2000. január (53. évfolyam, 1-24. szám)
2000-01-19 / 14. szám, szerda
► ÚJ SZÓ 2000. JANUÁR 19. Kultúra gj Kuczman Eta: „Én anno elkezdtem valamit írni, egy mondatot, az a kezdet gyönyörű szép volt. Most eljött az ideje, hogy be kell fejezni, oda kell a végére tenni a pontot." Minden egyes szereppel egy új élet kezdődik Tizenhárom éve nem láttuk színpadon. Néha megjelent egy-egy gálaműsorban, aztán újra eltűnt. Kuczman Eta most egy szerep erejéig visz- szatért Komáromba: a Jókai Színház újabb előadásában, A kőszívű ember fiaiban Ba- radlayné szerepére készül. Bemutató január 28-án. LAKATOS KRISZTINA Tizenhárom évvel ezelőtt miért vált meg a színháztól? Nagyon megbetegedtem, és nem volt választásom. Úgyhogy most, amikor visszajöttem, most is van egy mondat, ami visszacseng: nekem a játék nehéz ajándék. Akkor és ott: nem lehetett volna visszatartani? Egy ilyen pályán, amely ennyire követeli az ember jelenlétét, ennyire nem tolerálja, ha vannak olyan helyzetek, amikor az ember képtelen kiállni a színpadra - ezen a pályán sok választás nincs. Voltak olyan helyzetek, amelyek degradálták a munkámat, és mivel én nem akartam lefelé menni a lépcsőn, és nem mehettem fölfelé, úgy láttam, abba kell hagyni. Mihez tudott kezdeni azután, hogy egyik napról a másikra véget ért a színpadi karrierje? Világ életemben hívő ember voltam, és csodálatos, mennyire úgy történnek a dolgok, ahogy nem mi szeretnénk. Amikor nagyon megbetegedtem, és kilátástalan volt az egész, jött egy telefonhívás: akkor adtak át egy új művészeti alapiskolát Dunaszerdahelyen, s teljesen ismeretlenül felhívott az igazgatónő azzal, hogy van egy terem,, amely termet nem tudja elképzelni másképp, csak úgy, hogy a gyerekek ott színházat csináljanak. Belementem. Színésznőből lett pedagógus. Könnyen ment? Én ezt tíz évig tanultam. Amikor bementem ebbe az iskolába, egészségileg teljesen a padlón voltam, az identitászavarom is teljes volt. Amíg itt voltam a színháznál, a színház mint intézmény biztonságot adott. Az ember tudta, hogy ő ki, hova tartozik. Mindez megszűnt körülöttem, maradt egy név, ami itt-ott még visszacsengett, de tulajdonképpen lógott a levegőben. Voltak, akikben megmaradt, másoknál pedig értéktelenné vált, és én e között lavíroztam. Valami szörnyű volt. És tudtam, hogy csinálni kell a semmiből egy új embert, akit visszaigazol a munka. Az iskolában volt egy takarítónő, aki mindig várt rám. Azzal kezdődött az órám, hogy ő megkérdezte: Tanító néni, hogy tetszik lenni? Annyit ismételgette, hogy elhittem: tanító néni vagyok. Egy pillanatra sem rettent meg az ismeretlentől? A színészi pálya azért csodás, mert minden egyes szereppel elkezdődik egy új élet, s amikor a szerep kijátszódik, akkorra véget is ér. Hozzá voltam szokva, hogy az embernek nem egy élete van, hanem lehetősége szerint ennyi és ennyi, és ez a belső életvitel segített hozzá, hogy úgyérezzem: nincs mit veszítenem. A másik dolog: ha a sorsom valamiben kegyes volt hozzám, az elsősorban az volt, hogy a főiskolán olyan emberek közelébe kerültem, aldk- ből igazában most élek. Ez volt Zachar, Budsky, Závorsky, Karvas. Ők csodálatos emberek voltak, s én annyi mindent elloptam tőlük! Nemcsak az előadásokon - ahogy leültek, ahogy az emberre kíváncsiak voltak, ahogy ránéztek, ahogy meséltek... Amikor elkezdtem a gyerekekkel foglalkozni, soha nem úgy dolgoztam velük, mint tanítónő. Kis gyerek, nagy gyerek, nekem nem számított. A tanulság az, hogy a gyerekek erre fogékonyak voltak. Olyan útra vihettem őket, olyan bozótokon és erdőkön, napsütésben és hózivatarban, hogy örömmel jöttek velem. Nem tudom miért, de bíztak bennem. A tizenhárom év alatt egy hegyre másztam föl. Tavaly egy végzős osztályommal megcsináltam Babits Jónás könyvét, ezt a magyar tévé fölvette. Meghívtak bennünket a balatonalmádi Cimbora-táborba, és ott élő helyszíneken forgathattunk. Valami mesés környezetbe raktuk a jeleneteket: mikor Jónás tengerre száll, a szereplőket bevittük a Balatonba, a cet hasát egy gyönyörű, ívelt híd alatt a vízben vettük fel, a sivatagot pedig egy lefűrészelt, kopár fa tetején, tűző napon - Isten és Jónás. Mindezek után - nehéz döntés volt visszatérni a színpadra? Nem döntés volt. Psota könyvében van egy rész, ahol arról faggatják, hogy volt egy huzamosabb időszak, amikor mellőzték őt a színházak. Psota akkor azt mesélte, hogy nagyon szeret utazni, egyszer elment Spanyolországba, és meg akart nézni egy bikaviadalt. Megtelt az aréna, óriási embertömeg üvöltött, egyszer csak az arénában megjelent Kuczman Eta (1951) 1973-ban végzett a Pozsonyi Színművészeti Főiskolán színész szakon. Ugyanezen évtől 1986-ig a MATESZ tagja. Fontosabb szerepei: 1975 Desdemona (Othello) 1977 Antigoné 1983 Polly Peachum (Koldusopera) Ágnes (Ciliéi és a Hunyadiak) 1986 Veronika (Nem élhetek muzsikaszó nélkül) a bika. Egy fiatal, boldog állat, aztán megjelent a torreádor, és elkezdődött a halálos harc. Mindenki tudta, mi lesz a harc vége: a bikát kivégzik. Csak a bika nem tudta. A bika már több sebből vérzett, jött a torreádor, hogy a kegyelemdöfést megadja. Azt mondta Psota: azt vettem észre, hogy a palánkon mászom fölfelé. Megyek, mászom fölfelé - a bikáért. S akkor ezzal a csodálatos hasonlattal élt: ez alatt a pár év alatt senki nem volt, aki értem úgy mászott volna föl, mint én azért a bikáért. A kérdésre pedig azt mondom: az, hogy én most itt vagyok, annak köszönhető, hogy volt egy ember, akinek én fontos vagyok - remélem, még mindig -, aki szeret, s akinek fontos, hogy itt legyek. Ez azt jelenti, ha hamarabb hívják, hamarabb tért volna vissza? Nagyon kegyetlen a sors. Két alkalom kínálkozott, hogy visszajöjjek. Holocsy Pista hívott, de ez akkor számomra sokkoló volt, nem vállaltam. Aztán én hívtam fel Holocsyt, egy konkrét szerep nem hagyott nyugodni. Ez nyáron volt, ő megígérte, hogy abban az évadban eljátszom a szerepet. Két héttel a beszélgetés után jött a telefonhívás Komáromból, hogy Holocsy meghalt. Holocsyval együtt kezdtük a pályát, ő is akkor jött a főiskoláról, amikor én, olyanok voltunk, mint a testvérek. Amikor ő meghalt, olyan érzésem volt, mintha a testvéremet vesztettem volna el. Ebben az esetben - nem mintha nem szerettem volna játszani - nem volt mindegy, hogy ki hív vissza. Személyes ellentétek? A színházban, mint minden más munkahelyen, de a színházban különösen, annyira borotvaélen történnek a dolgok, mindent a feszültség, az érzelmek határoznak meg, ebben a világban csak erről van szó. Most ki hívta vissza Komáromba? A színház igazgatója, Kiss Péntek József. Benne megbízik? Igen. Igaz embernek tartom, olyan embernek, aki szeret, és ez nagyon fontos. Ahhoz, hogy az ember a színházban biztonságban érezze magát, hogy ki tudja tenni a lelkét a színpadra, ahhoz nagyon nagy szeretette van szükség. Tizenhárom év alatt sokat változott a színház? Óriásit. Most az épületet kihagyom, mert az éppolyan hideg, mint a régi. Maradtak a régi kollégák, akikkel igazából keveset vagyok a színpadon, és itt vannak a fiatalok, akik egy egész más világ. Úgy hagyta ott a színpadot, hogy szépasszonyokat, a végzet asz- szonyait játszotta. Tizenhárom év után anyaszerepre hívták vissza. Nehéz volt feldolgozni ezt a váltást? Segítenek ebben a fiatal kollégák, Kuczman Eta egy régebbi szerepében (Pőthe Istvánnal) (Fotó: archívum) „Tudtam, hogy csinálni kell a semmiből egy új embert, akit visszaigazol a munka." (Dömötör Ede felvételei) nem beszélve arról, hogy a magánéletben nekem ugyanúgy van egy huszonöt éves fiam és egy huszonéves lányom, tehát ez nem jelent problémát. Hogy tetszik A kőszívű ember fiainak színpadi változata? Szegény Holocsy Pista, most forog a sírjában, mert ha köztünk konfliktushelyzet adódott, az csak azért volt, mert azt mondtam: Uramisten, ne! Jókait ne! Jókai nem színház! Én örökké drámairodalomban gondolkodtam, és drámai hősnőket akartam megélni, eljátszani a színpadon. És mit ad isten: visszajövök, mert visszahívnak, és pont egy Jó- kai-szerepre. Őszintén szólva nem tudom, mi lesz ebből. Jónak találom a szövegkönyvet, de ebbe inkább nem mennék bele, mert Jókai nem az a színház, amelyről én álmodom. És maga a szerep? Gyönyörűséges. Amikor ezt a szerepet az igazgató úr megemlítette, megijedtem, de egy másik vonalon rögtön az eszembe jutott: ha Sulyok Máriának jó volt, Ferenczi Annának jó volt, miért ne lenne jó nekem? Baradlayné egy anyatigris. Ön is ilyen a magánéletben? Ilyen vagyok. De soha nem tudtam a gyerekeimről beszélni. Ez olyan, mintha a jobb karomról és a bal karomról kérdeznének. Valamit tud a jobb karom, valamit tud a bal kezem, és én nem tudom az egészet. Nem tudom őket magamról leválasztani. Gyönyörűek, szeretem őket, ők is szeretnek. A lányom, Szandra Besztercebányán politológiát tanul, a fiam két főiskolát otthagyott, most kétkezi munkás, kávékihordó, minden. Keresi önmagát. Ön mit keres ebben a szerepben, mit vár ettől a visszatéréstől? Ez a szörnyűség. Az első napokban állandóan az járt a fejemben, hogy otthagyom a kényelmemet, a biztonságomat, beleugrok a bizonytalanba, mert ez egy egészen más ritmus, más vérmérséklet. Az embernek fel kell magát száz fokra, kétszáz fokra heccelnie. Az egyik kollégám mondta nekem, hogy a kétségeimre az a válasz: Be kell fejezni. Es ez így igaz. Én anno elkezdtem valamit írni, egy mondatot, az a kezdet gyönyörű szép volt. Most eljött az ideje, hogy he kell fejezni, oda kell a végére tenni a pontot. És ami közötte volt, az maga az élet. Most az történik, hogy vissza kell nézni és ezt az egészet le kell zárni. Tehát ez a szerep egy pont a színházi élete végén? Igen, egy pont. Ez nem akármilyen pálya, itt az embernek nap mint nap kínlódnia kell a testével, a leikével, .. a gondolataival. \\ Meg sem fordult a fejében, hogy jöhetnek még szerepek? Hogy ezzel az alakítással valami el is kezdődhet? Közben elmentek az évek. Ez éppen olyan, mint a szerelem. Nem mindegy, hogy az embert mikor érinti meg. Ha jókor jön, az gyönyörűség, az egy repülés. Ha későn, akkor az ember könnyen nevetségessé válik, kiadja magát. Csodálatos az a hit, amivel a fiatalok itt vannak. Mert ez nem akármilyen pálya, itt az embernek nap mint nap kínlódnia kell a testével, a leikével, a gondolataival, és ennek mindent alá kell rendelni. Úgy érzem, én ezt már nem akarom. Kényelmesebb ember lettem. Amúgy pedig szóba sem került, hogy ennek a szerepnek folytatása lesz, és én sem építenék erre. Ilyen tudatosan vállalt végpontok után a kérdés adja magát: ez a visszatérés lezáija a drámapedagógusi munkáját is? Nem tudom. A Jónás könyve után jött egy holtpont. Meg kell mondanom, ahhoz, hogy az ember olyasmit csináljon, amit szeret, olyan gyerekek is kellenek. Ez több év kemény munkáját jelenti, amíg felkészítek egy osztályt, hogy jó legyen. Ebben az évben kicsit sóvárogtam, mert minden lehetett volna, de Jónás már nem. A gyerekeknek jó lett volna bármi, mert imádják, ha improvizálunk, de nekem már nem lett volna ugyanaz. És akkor jött egy új lehetőség - ez, a színház. Es ez a csodálatos az egészben: mindig úgy történnek a dolgok, hogy az ember nem számol vele. Ábban kezdek hinni, hogy a lehetetlen számomra a lehetséges. Ez is egy lehetetlen dolog, hogy itt vagyok, és próbálok szembenézni ezzel a helyzettel. Mindig az a színésznő voltam, aki, ha elkezdődött egy szerep, belement. Ha tudtam, hogy este Antigonét játszom, azzal kezdődött a napom, és azzal is folytatódott, és mindegy volt, hogy granatírmar- sot főztem közben, vagy a színházba siettem. Nyugodt, kiegyensúlyozott ember, aki sok mindent átélt, megélt, feldolgozott, s az a benyomásom, hogy nem hagyja a múlt által megcsonkítani az életét. Erre tanítja a diákjait is? Arra, hogy menni kell. És ha megy az ember, akkor lehetőleg ne hátrafelé, hanem előre. És ha előre megy, akkor mindig kíváncsi. Szerintem a kíváncsiság az, ami előre visz. Amikor megtudtam, hogy már nem tudok színházat csinálni, nem húztam le a redőnyt, nem kezdtem el siránkozni, nem kezdtem el emberekbe kapaszkodni, hanem megtanultam minden helyzetben egyedül lenni, és egyedül feldolgozni a dolgokat.
