Új Szó, 2000. január (53. évfolyam, 1-24. szám)
2000-01-15 / 11. szám, szombat
HÉTVÉGI MAGAZIN Szombat, 2000. január 15. 4. évfolyam, 2. szám A gútai Tóth Imre felelősségteljes munkát /is/ végzett Nagy-Britanniában, kishíján 4 évig. Őt is a nyelvtanulás motiválta és az, hogy megismerhessen egy más népet. Angoltudásomra talán szükség van... (Archívumi felvétel) RÉVÉSZ ADRIANNA anapság a fiatalok nagy része összepakolja cókmók- ját, egy időre itthagy csapot-pa- pot és kószál, csatangol külhonban. Komolyabb felelősségvállalás nélkül élvezi friss önállóságát és persze a mindent jelentő nagyvilágot. Nem így a gútai Tóth Imre, aki igencsak felelősség- teljes munkát /is/ végzett Nagy- Britanniában, kishíján 4 évig. Természetesen őt is a nyelvtanulás motiválta és az, hogy megismerhessen egy más népet, más milliót. Nem voltak pénzszerzési ambíciói. Számára az anyagiak az értékrend legalján szerepelnek. Miután leérettségizett a gépipari szakközépiskolában, felvételi nélkül bekerült a pozsonyi Műszaki Egyetem Gépészeti Karára. Egy szemeszter elvégzése után tudatosult benne: a gépek nem igazán érdeklik. Odébállt. A katonaság számára elvesztegetett év volt. Ezidőtájt kezdte intenzívebben foglalkoztatni a gondolat: világot kéne látni! Hogyan kerültél Skóciába, majd Angliába? Tudomást szereztem egy jól működő brit alapítványról. Írtam nekik. Postafordultával jött is a válasz. így hát 1995-ben nyár végén kiutaztam Skóciába, Camphill Blair Drummondba. Glasgowtól valamicskével északabbra Soiling városka közelében található. Mit kell tudununk erről az alapítványról? Nagy-Britanniában rengeteg gyermekotthonszerű farm működik. A megnevezésük: Camphill. A mozgalom küldetése; segíteni a hátrányos helyzetű embereken, megfelelő életfeltételeket biztosítani a testi, de leginkább a szellemi fogyatékosok számára. Ezek a gyerekek, fiatalok, nem teljesen magatehetetlenek, mégis sok tekintetben segítségre szorulnak. Nekünk olyan közeget kellett kialakítani számukra, melyek lehetővé teszik, hogy ők is teljes értékűnek érezzék magukat. > Mi voltál te ott ulajdonképpen: ápoló, nevelő, mindenes? Nem. Egyszerűen munkatárs. Bizonyos értelemben családtag... A Camphill Blair Drummond-i kastélyszerű kőépületben hat család lakott. A fogyatékos fiatalok gyermekes házaspároknál voltak elhelyezve. Én és a hozzám hasonlók nekik segítettünk. Az ébredéstől a vacsoráig ill. a takarodóig — azaz reggel héttől este kilencig - talpon voltunk. Adottak voltak a munkahelyek, úgymit: asztalosműhely, kert, kosárfonó, gyertyakészítő, szövődé, volt aki a főzést vállalta magára. így megvolt a napi munka, a napi rutin... Amit még tudni érdemes az az, hogy itt minden manuálisan történik. Arra törekszenek, hogy ne kelljen gépeket bevonni. Ilyen módon ezeket a gyerekek is sok mindent el tudnak végezni. Fizetést kaptatok? Zsebpénznek megfelelő összeget, két hétre kb. 50 fontot. Az alapítvány fizetett minket. De hangsúlyozom: nem a kereset volt a lényeg! Van-e valami felejthetetlen élményed munkád kapcsán? Több is van, de talán a legemlékezetesebb egy későbbi helyszínhez, Yorkshire-hez kötődik. Az volt a feladatom, hogy egy szinte magatehetetlen kislányt megtanítsak fűrészelni. Akkoriban az asztalosműhelyben dolgoztam. Ennél a kislányál nagyon nehéz volt bármit is elérni, ezért a családfővel sokáig törtük a fejünket: milyen munkát adhatnánk neki, hogy egyszer végre sikerélménye legyen. Végül úgy határoztunk, megtanítjuk fűrészelni. Befogtam hát egy kb. 20 centis deszkát a satuba és bemutattam nagyon-na- gyon sokszor, hogyan kell a fűrészt megfogni. Nagyon sokáig tartott, míg végre, úgy-ahogy meg tudta fogni a szerszámot. Ezután következett csak maga a fűrásze- lés technikája, de nem és nem sikerült. Több százszor elmondtam neki: „Told-húzd, told-húzd”... Három napomba került, mire elvágta a fát, és amikor leesett az elfűrészelt deszkadarab, ujjongva mesélte el mindenkinek, hogy már neki is sikerült végre... A szellemi fogyatékos fiúktól, lányoktól nemigen lehet nyelvet tanulni... Nem bizony... és mivel tényleg szándékomban állt megtanulni a nyelvet, úgy döntöttem, egy időre otthagyom őket, elmegyek Londonba, és nyelviskolába járok. Egy ügynökség közbenjárása révén találtam is egy elvált anyukát két fiúval, akik sofőrt kerestek. Amyolc illetve tizenegy éves fiút reggelente iskolába kellett vinnem, délután pedig értük mentem. Ott laktam náluk. Kereset?... Zsebpénz? 45 fontot kerestem hetente. Ez is zsebpénznek számító összeg, de azért mégiscsak kétszerese az előzőnek. « Vessük csak össze Skóciát Londonnal!... Skócia jobb! Az intézeti munka is jobb volt. Jobban lekötött. Azért is jobban tetszett nekem, mert vidéken volt, távol a nagyváros zajától. Skócia rendkívül szép vidék. Mesés. Egy év elteltével otthagytad Londont...- Igen. A vízumom meghosszabbítása miatt haza kellett jönnöm. 1998 őszén új vízummal visszautaztam Angliába, de nem egyedül, hanem a barátnőmmel, Verával. Még a londoni időkből ismertük egymást. A Camphill alapítvány jóvoltából Észak-Angliába, Yorkshire-be kerültünk mindketten. Ő a konyhában foglalatoskodott, és pedig délelőttönként a kertben, délutánonként a szövődében, majd az asztalosműhelyben. Viszonyunk lassan romlani kezdett. Végül teljesen megromlott. Ő maradt Yorkshire-ben. En eljöttem Londonba. Ha ez a kapcsolat nem fut zátonyra, maradok! Mi történt ezután? Egy idősebb londoni házaspár alkalmazott. Ebben a családban a férj Parkinson-kórban szenvedett. A feleség egy kisegítőt keresett. Délelőttönként sétáltattam az öregurat, vagy kórházba, mozgás- és beszédterápiára kísértem. Ezenkívül a ház körül dolgoztam. Füvet nyírtam, megjavítottam, ami elromlott, padlót csempéztem, John dolgozószobáját dekoráltam. Ilyen dolgokkal teltek a napjaim. Akkor beiratkoztam egy lakberendezői tanfolyamra. Mi mindent adott neked ez az iskola? Stílusérzéket, rengeteg jó, hasznavehető ötletet. Azóta egészen másképp nézek a lakásokra, lakástervekre. Megtanultam mennyire fontos szerepük van a színeknek. Tudom, hogy miképp lehet egy fürdőszobát ténylegesen fürdőszobává varázsolni, hogy ne csak rendeltetése legyen, hanem, aki használja, igazán otthon érezze magát benne. Kaptál valamiféle oklevelet? Nem fejeztem be, haza kellett jönnöm, mert lejárt a vízumom. Egy évre szólt ugyanis. Azt terveztem, hogy meghosszabbíttatom... Hát akkor még visszamehetsz és befejezheted... Már nem! ... Vízumkényszer van. Kérelmemet elutasították. Ezzel én egyáltalán nem számoltam.. Amit magammal hoztam Londonból, az csak pár hétre való ruhanemű. Dolgaim nagy része viszont ottmaradt. Többek között a bankszámlám is némi pénzzel... Különben nemcsak én jártam e téren pórul. Nagyon sok emberről tudok, aki csakúgy, mint én, csupán hazaruccant, öszszes ingóságát hátrahagyva és nem tudott visszautazni a dolgaiért. A sors fintora, hogy még turistavízumot sem kaphatunk... Most munkát keresel, ha nem tévedek. Hol tudnád magad leginkább hasznosítani? Mindenképpen szeretném kihasználni az angoltudásomat... Több cégnél jártam. Elmondtam, hogy mit végeztem, mihez értek, mit tudok, most jövök Angliából... Mindenütt elbocsátások vannak vagy felvételstopp. Újvárban példul bejártam 13 vállalatot. Nem könnyű a helyzet... Ha most valami csoda folytán holnap vízumot kapnál, azonnal mennél? Igen! Én biztos vagyok benne, hogy Imre előbb-utóbb visszatérhet álmai országába. S mikor végleg hazatér: érvényesül, boldogul. Vége az ünnepeknek, eltűnik a dekoráció... (TA SR-felvétel) Gergő törékeny, rendkívül vézna gyerek, szelíd képéről messze lerí, hogy képtelen bármiféle durvaságra Hogyan (ne) neveljük gyerekünket? VOJTEK KATALIN arátnőm meséli: Gergő fiam péntek este váratlanul beállított. Délután a nagymamához ment, úgy volt, hogy az egész hétvégét nála tölti, aztán mégis hazajött. Sejtettem, hogy valami történhetett, de hiába faggattam. „Eszembe jutott, hogy nem írtam meg a kötelező olvasmányokat, ezért inkább visszajöttem” - mondta kelletlenül, és a szemébe sem kellett néznem, hogy tudjam, nem ez az igazi ok. Ismerem a fiamat; nincs olyan kötelező olvasmány, de német fogalmazás vagy matematikadolgozat sem, ami miatt hajlandó volna lemondani a nagymama készítette finomságokról és a csak nála engedélyezett ’egésznapos lustálkodásokról. De nem firtattam tovább a dolgot, tudva, hogy előbb-utóbb úgyis minden kiderül. így is történt. Kis idő múlva hangos szóváltásra lettem figyelmes, majd megjelent a konyhában a két nagyobb gyerek, magukkal cipelve Gergőt, mint valami túszt. „Itt mondd el, hogy mire készülsz!” - szólították fel erélyesen. S mivel nem volt hajlandó beszélni, egymás szavába vágva mondták el öccsük hirtelen hazajövetelének okát. Kiderült, hogy amikor Gergő a nagymamához menet a buszmegállóban várakozott, megszólította egy nála vagy két esztendővel fiatalabb, tizenkét év körüli fiú. Azzal az ürüggyel, hogy ismeri a bátyját, és egy magnókazettát akar neki küldeni, egy távolabb álló bérház folyosójára csalta Gergőt. Ott közölte vele, hogy vagy visszatér ugyanarra a helyre aznap este tízkor, és hoz neki négyezer koronát, vagy megbánja még azt is, hogy megszületett. „Tudom, hol laktok, előlem nem bújsz el, át ne próbálj verni, mert véged!” - fenyegetődzött. Gergő ezek után elment a nagymamához. Közben alaposan meg- hányta-vetette magában a dolgot, és úgy döntött, elmegy a találkára, feláldozza minden megtakarított pénzét, kilencszáz koronát. A dolog akkor pattant ki, amikor egy százast kért kölcsön a bátyjától, hogy ezer koronára kerekítse az összeget. Eleinte nem akarta elárulni, miért van szüksége a pénzre, aztán a két idősebb testvér kiszedte belőle a részleteket. Rettenetesen felháborított a dolog, különösen az áldozat személyének kiválasztása. Gergő törékeny, rendkívül vézna gyerek, szelíd pil- lantású, nefelejcskék szemével, szőke hajával tökéletes Nemecsek, messziről lerí róla, hogy védtelen bármilyen durvasággal szemben. Megkértem, mondja el pontosan, hol vár rá a kis haramia. „Majd a megadott időpontban ketten megyünk oda apátokkal, és gondoskodunk róla, hogy örökre elmenjen a kedve a zsarolástól” - bíztattam. Gergő azonban nem volt hajlandó elárulni a címet. Türelmemet vesztve kiabálni kezdtem vele: „Csak nem falazol annak a fiatalkorú bűnözőnek!? Amit csinálsz, nem más, mint bűnpártolás. Bezzeg ő aztán nem kímélne téged! Azonnal mondd meg, hol vár rád az a csirkefogó!” Ne haragudj, de nem mondhatom meg - szipogta Gergő - mert ő nem tehet semmiről. „Hogyhogy nem tehet?” - képedtem el. Mert ő egy halmozottan hátrányos helyzetű gyerek. „Ezt meg honnan tudod?” - kérdeztem. Hát onnan, hogy az a fiú roma. Te és apu mindig azt mondtátok, hogy a roma gyerekek hátrányos helyzetben vannak, és erről nem ők tehetnek, meg hogy egészen mások lennének, ha más környezetben nevelkednének - érvelt Gergő. Hiába magyarázgattuk a férjemmel, hogy ebben a konkrét esetben mennyire tarthatatlan az álláspontja, nem segített semmi, ő makacsul kitartott a véleménye mellett. Attól tartok, hogy ez a jóérzésű, kedves, szelíd gyerek örök balek lesz, a durvalelkű, gátlástalan gazemberek mindenkori potenciális áldozata - mereng el története befejeztével a barátnőm, majd kisvártatva hozzáteszi: Lehet, hogy rosszul neveltük? Nem voltak pénzszerzési ambíciói
