Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-08-18 / 33. szám
4 1999. augusztus 18. Háttér Meghatározó az, hogy miként viszonyul az amerikai kormányzat az 1972-ben aláírt sanghaji közlemény axiómájához Felkavarták az ázsiai status quót Felvételünk egy hongkongi római katolikus templomban készült. Az itteni hívők nagy csalódással vették tudomásul, hogy a kínai vezetés nem hajlandó Hongkong területén fogadni a pápát. A pekingi döntés oka: a Vatikán diplomáciai kapcsolatokat létesített Tajvannal. TA SR/AP Baracs Dénes _____________ Ism ét kardcsörtetés zaja hallatszik a Tajvani-szoros felől: egy tajpeji nyilatkozat ingerelte fel a pekingi vezetést, és élezte ki a helyzetet a térségben. Li Teng- huj tajvani államfő látszólag kézzelfogható tények tudomásul vételét sürgette, amikor azt szorgalmazta, hogy a gyakorlatban évtizedek óta önálló vezetés alatt működő Kína és Tajvan két különálló államként alakítsa kapcsolatait, de valójában az ázsiai status quót kavarta fel. E status quo alapja ugyanis egy felette különös diplomáciai háromszög, amely 1972-ben lehetővé tette az Egyesült Államok számára a hídépítést a népi Kínával anélkül, hogy állást foglalna a hatalom kérdésében. A háromszög két szárában két, egymást kizáró kínai hatalom formaüag azonos kijelentése áll, átfogóját pedig egy amerikai nyilatkozat képezi, miszerint tudomásul veszi ezt a formai azonosságot. E háromszög előzménye ugyanis „Kína elvesztése” volt Washington számára, vagyis az, hogy az általa pártolt Csang Kaj-sek kormány 1949- ben elvesztette a Moszkva által támogatott Mao Ce-tung kommunista erőivel szemben a kínai szárazföld ellenőrzéséért vívott polgárháborút. Csang Kaj-sek kormánya és hadseregének maradványai Tajvan - Formosa - szigetére menekültek, és amerikai támogatással küzdöttek tovább a szárazföldet ellenőrző kínai kommunisták ellen, akik szerintük bitorolták Pekingben a valójában Csángót és híveit megillető hatalmat. Diplomáciai téren Csang és az amerikai kormányzatok udóvédharcát jelezte, hogy a hetvenes évek kezdetéig a Biztonsági Tanács öt állandó tagja egyikének, Kínának a helyét az USA és szövetségesei Csangék képviselőjének tartották fenn. Mindez azonban csak addig szolgálta az amerikai politika céljait, amíg az emberiség egyötödét vezető kínai kommunista kormányt Moszkva puszta bábjának, „a 800 milliós béketábor” szerves részének tekintette. A hatvanas években kibontakozott szovjet-kínai ellentétek nyomán viszont Washington számára egyre fontosabbá vált, hogy az Ázsiában önálló hatalomként fellépő kínai kommunista állammal közvetlen kapcsolatot építsen ki. Lehetetlenné vált tovább fenntartani azt a fikciót, hogy az egymilliárdos népesség felé közeledő Kína vezetői helyett elég a tajpeji politikusokkal beszélni. A politikaváltás jellemző módon a markánsan konzervatív Nixon- kormányzatra hárult: egy demokrata elnök sebezhető lett volna azzal a váddal szemben, hogy ismét „elveszti” Kínát. Kissingemek azonban olyan formulára volt szüksége a Peking- gel való megbékéléshez, amely lehetővé teszi a népi Kína elismerését, de a Tajpejjel való további kapcsolattartást is. A néhai Csou En-laj kínai miniszterelnök és Henry Kissinger által 1972 február végén kimunkált sanghaji közlemény, amelyet Nixon híres, jégtörő látogatása idején írtak alá, ennek megfelelően úgy fogalmazott, hogy Washington „tudomásul veszi”, hogy a Tajvani-szoros mindkét oldalán élő kínaiak egyetértenek abban, hogy csak egy Kína van. Érdemes idézni a dokumentum vonatkozó bekezdéseiből: ,A kínai fél megerősítette álláspontját: a tajvani kérdés a Kína és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok normalizálását akadályozó alapvető kérdés; a Kínai Népköz- társaság kormánya Kína egyedüli törvényes kormánya; Tajvan Kína tartománya, amely már régen visszatért az anyaországhoz; Tajvan felszabadítása Kína belügye, amelybe egyeden országnak sincs joga beavatkozni... A kínai kormány szilárdan szembeszáll minden olyan tevékenységgel, amelynek célja az »egy Kína, egy Tajvan«, »egy Kína, két kormánya »Két Kína«, függetien Tajvan létrehozása, szembeszáll minden olyan állásponttal, amely szerint Tajvan státusa még nincs meghatározva.” „Az amerikai fél megállapította: az Egyesült Államok tudomásul veszi, hogy a Tajvani-szoros két oldalán élő valamennyi kínainak az a véleménye, hogy csak egyetlen Kína létezik, és hogy Tajvan Kína része. Az Egyesült Államok kormánya nem vonja kétségbe ezt az álláspontot. Ismét leszögezi érdekeltségét abban, hogy a tajvani kérdést maguk a kínaiak békésen rendezzék.” A sanghaji közleményben tehát az amerikai fél nem foglalt állást a pekingi és a tajvani vezetés legitimitási vitájában, de tudomásul vette, hogy de jure a kínai anyaország része, tehát egyrészt nem vitathatja a kínai szuverenitást, másrészt nem válhat valamiféle nagyobb szecesszió kiindulópontjává. Ez a szöveg ugyakkor érzékelteti azt is, hogy mindehhez Washington a tajvani kérdés békés megoldását várja el a kínai felektől, Pekingtől is. Ez szélesre tárta az utat az amerikai iroda pekingi megnyitásához, majd a pekingi kormány amerikai elismeréséhez, a diplomáciai kapcsolatok felvételéhez, a kétoldalú kapcsolatok, kereskedelem nagyarányú fejlődéséhez, ahhoz, hogy az USA Kínát bevonja a világpolitikai „háromszögelésbe”. Ennek a játéknak különböző, jobb és rosszabb szakaszai és periódusai voltak, és érthetően más a tétje most, amikor a kommunizmus megszűnt a volt Szovjetunióban és az egykori Varsói Szerződés országaiban, illetve amikor éppen Kínában és egyes ázsiai országokban élnek tovább, bár különböző formákban és tartalommal, a kommunista pártok által vezetett egy- párti kormányzatok. A Peking és Washington közötti kapcsolatok rendszerében azonban azóta is meghatározó az, hogy miként viszonyul az amerikai kormányzat a sanghaji közlemény axiómájához. Amíg a tajpeji rezsim „csak” Peking hatalmát vitatta, vitatja, ez elfogadható az ottani vezetés számára, amely kész szemet hunyni a de facto külön lét fölött, azt az „egy ország, két rendszer” Hongkongban időközben politikai formulaként is bevezetett és Macaóban is közelgő gyakorlatának egyik, nyilván kevésbé kedvező változataként kezelni. Viszont bármiféle tajvani de jure függetlenségi kísérlet nem csupán Tajvannal, de Washingtonnal való kapcsolatát is lehetetlenné tenné, és az ázsiai hatalmi viszonylatok gyökeres változásával járna. Nem kétséges, hogy egy ilyen fordulat konfrontációhoz vezetne Tajvannal (amely az előző évek során közvetve már beruházóként is jelentkezett az anyaországban) és amerikai protektorával, amely feladhatta azt a fikciót, hogy a tajvani vezetés Kína kormánya, de nem adhatta fel a tajvani politikusoknak nyújtott védőernyőt. A tajvani függetlenségi opció, amit Pekingben szeparatizmusnak tekintenek, kényszerpályára terelné Kínát, amely nem tagadhatja meg politikájának mindig deklarált céljait, és az USA-t is, amely pedig nem dobhatja prédául tajpeji szövetségesét (röviddel azután, hogy Koszovóban háborút is vállalt, nem utolsósorban szavahihetőségének védelméért). A tajvani szoros két oldalán élő kínaiak egyetértése abban, hogy egyetlen Kína van, így továbbra is alapvető és közös washingtoni és pekingi érdek. Mivel ezen nyugszik számos más alapvető, a csendes-óceáni térség jövőjét sok tekintetben meghatározó amerikai és kínai gazdasági és világpolitikai érdek is, a logika azt mondja, hogy akárcsak korábban a hasonló válságok során, az axióma végül is érvényesülni fog a szoros két partján - még ha ott két szembenálló hatalom néz ezután is farkasszemet. Fegyverkezés Párizs, 1999. augusztus 8. Párizs elítéli Washingtonnak azt a próbálkozását, hogy rakétaelhárító rakétarendszert telepítsen Japánba és Tajvanra. Az amerikai rakéta- rendszer a francia vezetés szerint megbonthatja az ázsiai térség egyensúlyát. Arra ösztönözheti Kínát, hogy gyorsított ütemben korszerűsítse atomarzenálját. A rakétafegyverkezési verseny eredményeként két szemben álló nagyhatalmi tömb fog kialakulni Ázsiában: az egyik oldalon az USA, Japán és Tajvan, a másikon Kína, Oroszország és Észak-Korea. Lapvélemények szerint az amerikai terv a belső átalakulások nyomán hatalmi pozícióit veszélyeztetve érző kínai tábornoki karnak ugyancsak kapórajön, hogy elkerülhetetlennek tüntesse fel a rakétafegyverek versenyét. (MTI) Erődemonstráció Hongkong, 1999. augusztus 9. Kínai tengeralattjárókat vezényeltek a Tajvani-szoros közelébe. A tengeralattjárók közül néhány a kínai haditengerészet legutóbbi hadgyakorlatán vett részt, amelyet szintén a szoros térségében tartottak, és olyan utasítást kaptak, hogy maradjanak a közelben - pontosította katonai szakértőktől származó értesülését a Ven Vei Po című újság, amely Peking támogatását élvezi. A kínai hadihajók egyúttal fokozták járőrtevékenységüket a szorosban, miközben a légierő vadászgépeit riadókészültségbe helyezték. A délkeleti parti térségben mozgósították a hadsereget. (MTI) Nixon híres, jégtörő látogatása idején írták alá. Egy ilyen fordulat konfrontációhoz vezetne Tajvannal. Oroszország A Kreml válsága Augusztus 9-én Jelcin, akinek éppen egy éve maradt az elnöki hivatalban, menesztette Szergej Sztyepasin kormányát, december 19-ére kiírta az alsóházi (duma) választásokat, s közölte: kormányfőjelöltjét, Vlagyimir Putyint szeretné utódjául az elnöki székben. Csernomirgyin még több mint öt évig volt Jelcin kormányfője, tavaly március 23-án történt leváltásáig. Szergej Kirijenko öt hónapig állt a kabinet élén, tavaly augusztus 23-áig. Csernomirgyin újrajelö- lésének bukása nyomán Jevgenyij Primakovot 1998. szeptember 14-én nevezte ki miniszterelnöknek az államfő, majd kilenc hónap után már Szergej Sztyepasin lett a kormányfő - nem egészen három hónapra. Az utóbbi másfél év öt kormányváltása csak részben indokolható gazdasági okokkal, sokkal inkább a hatalom megőrzése a központi kérdés, különösen Sztyepasin menesztése kapcsán. A Sztyepasin-kabinet ugyanis alig három hónapja alatt megkapta az IMF-hitelt, és megállapodott a szovjet-orosz államadósságokról a Párizsi Klubbal. A Kreml így maga teremtett kormányválságot, egyes vélemények szerint azért, hogy az orosz elnököt befolyása alatt tartó, a sajtó által csak „családnak” emlegetett csoport a Jelcin-éra után is biztosítsa hatalmát. Ez a kormányválság mégis váradan volt, hiszen igazán semmi sem szólt Sztyepasin menesztése mellett, különösen a nyári uborkaszezonban, s Jelcin nem is indokolta elfogadhatóan lépését. Teljes meglepetés volt az a bejelentése is, hogy Vlagyimir Putyint tekinti az államfői poszt örökösének. Alekszandr Lebegy kraszno- jarszki kormányzó véleménye: „Ha már egyeden beosztott sem jó a főnöknek, akkor talán nem a beosztottakban kell keresni a hibát.” Gennagyij Zjuganov kommunista vezető arra a következtetésre jutott, hogy a Jelcin-klán hatalma átmentéséért rendkívüli állapotot akar hirdetni az országban, s ehhez a da- gesztáni eseményeket akaija ürügyül felhasználni. Borisz Vlagyimir Putyin TA SR/EPA-felvétel Nyemcov, a jobboldali és hata- lompártí Igaz (Jobboldali) Ügy egyik vezetője kijelentette: Jelcin akár Jézus Krisztust is jelölhetné kormányfőnek, akkor is a duma és az orosz társadalom komoly ellenállásával kellene szembenéznie. Sztyepasinnak valószínűleg azért kellett távoznia, mert Jelcin megriadt a széles jobboldali-jobbközép választási szövetség kialakulásától, attól, hogy a Luzskov vezette Haza mozgalom és a kormányzókat tömörítő Egész Oroszország szövetségre lépett, s Primakovot akaija megnyerni listavezetőnek. A Kreml korábban Jelcin lehetséges utódjaként Sztyepasint menedzselte, aki állítólag kudarcot vallott (nem tudta megakadályozni a jobboldali szövetséget), ezért nagy hirtelen Putyin került elő a „bűvészkalapból”. A mindenkori orosz kormányfő pedig általában Jelcin örökösének, az elnöki szék várományosának tekinthető, ezért is ésszerűden az „utódok” ily gyakori váltogatása, hiszen alig egy év van az elnökválasztásig. Ez az idő pedig kevésnek tűnik ahhoz, hogy az eddig -jó felderítőhöz és állambiztonsági tiszthez méltóan - háttérbe húzódó Putyin komoly esélyekkel indulhasson a jövő nyári orosz elnökválasztáson. Mások azt találgatják, miért reagál oly féltékenyen Jelcin kormányfőinek külpolitikai sikereire, s meneszti az orosz kabinetet, amint a miniszterelnökök szóba állnak Luzskov moszkvai polgármesterrel, mint ez történt Primakov és Sztyepasin esetében. (m)
