Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-08-04 / 31. szám

1999. augusztus 4. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Élet, amiről az angyalok álmodnak A tavalyi cannes- fesztiválon a legnagyobb lelkesedéssel beszéltek két fiatal francia színésznőről. Élőidé Bouchez és Natacha Régnier Ériek Zonca első játékfilmjé­ben nyújtott alakításukért megosztva kapták a legjobb női főszereplőnek járó Arany Pálmát. Isa húszéves, a hátizsákjá­ban elfér mindene. Városról városra vándorol, minde­nütt eltölt egy kis időt, majd továbbáll. Bárhol jár, nyo­mot hagy maga után, min­denhez hozzátesz valamit. Találkozik Marie-val, aki szintén magányos, de a ked­ves, türelmes Isával ellen­tétben vad, sértett és láza­dó. Bár úgy tűnik, nem ille­nek össze, mégis mindket­ten ugyanazt a hiányt érzik. Kettejük kapcsolatát, né­hány hétig tartó barátságát meséli el Ériek Zonca filmje. A fiatal francia rendező ép­pen egyik rövidfilmjén dol­gozott, amikor a szereplővá­logatáson megjelent egy fia­tal lány. Zonca így emlék­szik a találkozásra: .Áradt belőle valamiféle derű, báj és.az életbe vetett teljes bi­zalom. Arra megy, amerre a lába viszi, mindig a maga útját járja, egyik napról a másikra él, véletlen esemé­nyek és találkozások szeszé­lye szerint. A filmbeli Isa alakja az ő egyéniségét és életszemléletét tükrözi. Ami Marié alakját illeti, őt szin­tén egy nő ihlette, akivel va­laha találkoztam, és nagyon fontos volt számomra. Ami­kor ismertük egymást, a végletekig lázadt a társada­lom ellen, és ugyanazt a te­hetetlen dühöt érezte, mint Marié a filmben. Szellemi gyönyörűség volt velük dol­gozni.” Heti hír Buscemi már rendez Steve Buscemire (40), akár a legtöbb népszerű karak­terszínészre, jellemző, hogy az arcát többen isme­rik, mint a nevét. A mozi fővárosában ez nem túlsá­gosan előnyös, de a New Yorkban élő és Hollywoo­dot meglehetős távolság- tartással szemlélő Buscemit kevéssé izgatja. Tűzoltó édesapja eredeti­leg őt is annak szánta, ezért Steve csak kis kitérő­vel, a bútorszállítás, a fagylaltárusítás és az egy­személyes komédiázás után fordult a színi pálya felé, amelyen viszont nagy kitartással igen sokra vitte. Több mint ötven szerepet játszott el eddig, így lett korábban az úgynevezett független filmek (Mystery Train, Kutyaszorítóban, Ponyvaregény) sztárja, mára pedig a legnagyobb közönségfilmek (Fargo, Con Air, A nagy Lebowski, Armageddon) gyakori mel­lékszereplője. O azonban nem részegült meg a sike­reitől, békésen éldegél to­vább a keleti partvidéken, és Manhattan inspiráló ha­tására, Cassavetes, Altman és Tarantino nyomdokain haladva elkészítette első saját rendezését (Trees Lounge), amelyben a cse­lekmény bonyolítása he­lyett arra törekedett, hogy életszerű történetet mesél­jen el hiteles szereplőkkel, valódi környezetben. Polgár László nemcsak énekelni, hanem tanítani is szeret Leporelló kettőssége „Három esztendeje tanítok egy zürichi konzervatóriumban, s jelen­leg nyolc növendékem van." Kanyó Béla felvétele Réfi Zsuzsanna ____________ Az éneklés az élete. Enélkül nem tudna létezni, saját meg­fogalmazása szerint a muzsika olyan számára, mint halnak a víz. Polgár László már gyer­mekkorában folyton énekelt, s bár eleinte színész akart lenni, zeneszeretetével, gyönyörű hangjával végül a Zeneakadé­miát választotta. Több mint negyedszázada a Magyar Álla­mi Operaház tagja, s az utóbbi évtizedekben nagy sikereket arat a világ legnagyobb dal­színházaiban is. A nagy nem­zetközi hírnévnek örvendő basszista nyolc esztendeje él Svájcban, szerződés köti a Zü­richi Operaházhoz, de azért tagja maradt a budapesti dal­színháznak is, így a magyar közönség rendszeresen talál­kozhat vele. Ennyi év után megszokta már a külföldi életmódot, vagy honvágya van ma is? A magyar rádió hangjaira éb­redek, úgy hallgatom regge­lente, mintha itthon volnék. S amikor csak tehetem, akár egy napra is, hazajövök. Egysze­rűbb lett volna, ha nem mara­dok tag a magyar dalszínház­ban, hiszen így nagyon meg­nőtt az előadásaim száma; de az operaházi fellépések, a bu­dapesti közönség szeretete nélkül nem tudom elképzelni az élete­met. Mindig nagy boldogság és foko­zott felelősség ab­ban a házban éne­kelni, ahol minden­kit ismerek, min­denki ismer, ahol az első szerepeimet kaptam, s ahol olyan mestertől ta­nulhattam, mint Ferencsik János. Ezért is örülök na­gyon, hogy sokéves szünet után most premiert tu­dok vállalni az Ybl-palotában, s ősszel a Rigoletto Spara- fuciléjaként léphetek színpad­ra. Miben más a budapesti és a zürichi operaház? Egyetlen, de nagyon lényeges különbséget látok, és minden eltérés ebből fakad: a svájci dalszínháznak van pénze. Egyébként szerintem a zürichi ház ma a világ egyik legjobb operája, kiváló énekesek lép­nek színpadra es­ténként, és látvá­nyos produkciók születnek. S ennél a társulatnál dolgo­zik az általam egyik legjobbnak tartott dirigens, Nikolaus Harnon- court is. A mai kar­mesterek nagy része ugyanis töké­letes technikával vezényel, de nem azt a zenét dirigál­ja, ami nekem kel­lene. Szélsőségekben gondol­koznak, valami extremitással szeretnék felhívni magukra a figyelmet, én azonban a szép és a zeneszerző elképzelései­hez igazodó muzsikát szere­tem. S a jó csapatmunkában hi­szek, nem színházakban vagy rendezőkben gondolkozom, hanem személyekben, szere­pekben, zeneszerzőkben. Két figurát szeretnék még életre kelteni, Massenet Don Quijotéját és Muszorgszkij Bo­risz Godunovját. S bár a nívós koncerteken, oratórium-elő­adásokon is szívesen szerepe­lek, leginkább egy jól sikerült operaprodukció tesz boldoggá. Ez nagyon érdekes, pedig az ember azt gondolná, az ön zárt, tartózkodó és puritán személyiségéhez inkább a koncer­tek, hangverse­nyek illenek. Természetesen ezek­ből is akad néhány minden szezonban, s az énektechnika miatt is fontos, hogy az énekes több műfajban is folyamatosan ki­próbálja magát, az operában azonban élvezem a színészi játékot. Ezt Lju- bimovnak köszön­hetem, aki 1982-ben Budapes­ten állította színpadra a Don Giovannit, s ebben az előadás­ban Leporellót alakíthattam. A rendező olyan maszk mögé bújtatott, amelyben tudtam, mertem magamat vállalni. Az a kettősség, amelyet ennek a Leporellónak a félig kifestett arca jelképez, tudniillik meg­van bennem is. Hogyan készül egy új szerep­re? Rendszeres munkát végzek, mindig beosztom előre, mikor mivel foglalkozom, hiszen egy szerepnek meg kell érnie. Elő­ször elolvasom a művet, igyekszem a korhoz, a darab­hoz- kapcsolódó irodalmat fel­kutatni, átnézni. Ezt követően megtanulom a szerepet, s utá­na kezdek dolgozni a korrepetitorral. S mikor már tudom a művet, akkor hallga­tom meg mások felvételeit. Először azt döntöm el, én mit nem fogok csinálni, s mi az, ami követhető. Mindig kiala­kul bennem egy kép az adott figuráról, de hagyom, hogy hasson rám a rendező, s közös munka során születik meg az az alak, amelyet később életre keltek a színpadon. Főiskolásként nem akart iga­zán énekes lenni, inkább a pedagógusi pályát érezte sa­játjának. Most, amikor szép művészi karriert tudhat maga mögött, megvalósul azért ez a régi terve is? Három esztendeje tanítok egy zürichi konzervatóriumban, s jelenleg nyolc növendékem van. Hetente két teljes napot foglalkozom velünk, s nagyon élvezem ezeket az órákat, én is rengeteget tanulok a közös munkából. Most elkezdtem mesterkurzusokat tartani, jövőre már második alkalom­mal térek vissza a budapesti Zene- akadémiára. Talán kicsit sikerül átad­ni a tanítványaim­nak azt, ami szá­momra is a legfon­tosabb, hogy bízza­nak magukban, mert önbizalom nélkül nem lehet kilépni a színpad­ra. S hinniük kell abban is, hogy az énekléshez nem erő kell, ha­nem fény, ami nemcsak a hangból, hanem az egyéniség­ből is sugárzik... „A mai kar­mesterek nagy része ugyanis tökéletes technikával vezényel...” „Az ének­léshez nem erő kell, hanem fény, ami az egyéni­ségből is sugárzik...” Muráti Lili úgy 85 éves. Színész maradt Spanyolországban is. Újra megharcolta életben maradását Csupa élet, csupa szellemesség, csupa dinamizmus Molnár Gál Péter __________ Mu ráti Lilinél semmi nem igaz. Nem akkor született. Nem attól született. Nem azt csinálta az Árpád-sávos-karszalagos idők­ben, mint ráfogták. Nem akkor ment el Magyarországról, és nem úgy ment el, miként hírlett róla. Férje, Vaszary János - a színházi ember és színházcsiná­ló, utó-Molnár Ferenc, jól csúszó darabok kieszelője, forgató­könyvíró és mozirendező - meg­lehetős terep- és jellemismeret­tel a Hazudós Lány szerepeit írta feleségének szériában. Muráti Lili élete merő bújócska. Sosem mondott igazat. De mindig őszintén és mély hittel tódított. Igazat magáról és a világról csakis szerepeiben mondott. Színpadon és fölvevőgép előtt. Szerepekben elbújva őszintén és teljes mélységében tárulkozott föl. Negyvenes évekbeli népsze­rűsége és hosszúra nyúlt emigrá­cióját is átvészelő színészi utó­élete a bizonyság rá: a nézők, akik a nézőtéri sötétekben vilá­gosabban lámák, mint hivatalból okosok napvilágnál, tévedhetet- lenül fogták a tőle kapott hullá­mokat. Kiérezték nyilvános sze­repléseiből az odaadó művészi igazmondást, a tehetség fóku­szával összegyűjtött emberi és társadalmi sugarakat. Megértet­ték. Szerették. Szívükbe zárták. Szeretetükkel őrizték. Most 85 éves. Amióta Szegeden leégett az anyakönyveket őrző hivatal, azóta egyáltalán nem valószínű, hogy ennyi valóban, de egyre megy, hiszen sokkal ke­vesebbnek hat. Nemcsak azért, mert a tehetség és a szakadatlan művészi munka ahelyett, hogy elnyűné az embert: konzervál. Fiatalnak tart meg az esténkénti elölről kezdés képessége, a min­dig fűtött megnyilatkozási kazán forrponton tartása. Bárdos Artúr fölfedezettje. A Belvárosi Színház indította pá­lyaröptét. 1932-ben ő volt a mo­dem színésznő. És ma: 1999- ben is annak hat. Középkorú cso- roszlyákkal szemben tűzrőlpat­tand aggnő. Úgy két éve föllépett Kelenföldön a Karinthy Színház­ban. Sistergett, jóllehet meg se moccant. Csupa dinamizmus. Csupa élénk szellemesség. Jár az agya a színpadon. Úgy rémlik minden nézőjének, hogy akkor és ott találja meg a következő mondatot, amit persze már he­tekkel előbb álmában is fújt. „Övé a szöveg” - mondják erre színházakszerte. Persze: semmi­vel sem modernebb ma, mint volt 67 éve. Csak divatos szí­nésznő volt, nem modem. Spa­nyolországban él. Fél évszázad­nyi évadon át hiányzott a hazai színpadokról. És ha Karinthy Mártonnak nincs annyi sütniva- lója, hogy rábírja a kelenföldi vendégjátékra, nekünk ma nem lehetne fogalmunk róla, meny­nyire friss a színpadon, mennyi­re kifogyhatatlan a csábítani akaró odaadása, milyen kioltha- tatlan belőle a tetszeni vágyás. Amikor a színészek elérnek egy bizonyos kort: mindent tudnak mesterségükről, ami megtanul­ható, és elmegy a kedvük a já­téktól. Úgy érzik: nincs számuk­ra több meglepetés. Tudnak elő­re mindent. Kiszámíthatónak tartják a színházi estét. Külön­ben is - szokták mondogatni - eljátszottak minden eljátszha- tót. Nem maradt vágyuk kielégí­tetlen. Ez a színészi jóllakottság változó korban következik be. Muráti Lili ismeri ugyan szak­májának minden fortélyát. Még­sem unja meg az esténkénti alant ülőket. Újra és újra ki akar­ja játszani a szemüket. Magával akarja sodorni őket. Uralkodni akar rajtuk. Megnevettetni. Meglepni. Megríkatni. Megcsu- dáltatni önmagát. Nélkülözhe­tetlenné válni háromfelvonásos tartamra. Mondhatják: kiéhe­zett szerepekre, tapsra. Muráti azonban játszott az emigráció­ban is. Nemcsak magyar klubok alkalmi fellépésem, magával vitt egykori közönségének. Ját­szott spanyolul. Nem kalapot árult, nem kellett telekügy­nökösködnie. Színész maradt idegen nyelvi közegben is. Újra megharcolta életben maradá­sát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom