Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-07-28 / 30. szám
10 1999. július 28. Kópé “ Nagy emberek - kis történetek Newton almája Az alma rendszerint kompótnak vagy rétesnek való. Ámbár számtalan közönséges téli alma, birsalma és gránátalma között emberemlékezet óta időről időre megérik egyetlenegy varázsalma, amely mindent a visszájára fordít. Úgy hírlik, egy alma miatt űzték ki az első emberpárt a Paradicsomból, almáért vetélkedve kezdődött több háború, és elvarázsolt alma gurul át minden második mesén... A történetünkben szereplő alma azonban csumájától a száráig valódi. Egy eldugott angol faluban, Woolsthorpban még a múlt században is mutogatták azt a fát, amelyikről leesett. Közvetlenül az almafa melletti piros házban született egyszer régen egy Newton nevű földbirtokos fia, Isaac. Gyönge, vézna fiúcska volt, sok munkát, komoly vesződsé- get okozott családjának, míg a pelenkából a nagyfiús nadrágba nőtt. A papája korán jobblétre szenderült, Isaac tehát egyedül maradt a mamájával és Jakab bácsival, akik gyakran tanácstalanul álltak fölötte. A gazdaságban makk- egészséges fiúra lett volna szükség, aki birkát legeltet, és segít a mezei munkában. Isaac azonban kisgyerek korától fogva a könyveket bújta, és a fejét törte mindenfélén. - Iskolába kellene adnunk - sóhajtott Jakab bácsi -, itthon annyit ér, mint lencsében a kavics... így is történt. Isaac pedig olyan eredményesen folytatta tanulmányait, hogy a tanárok nem győztek csodálkozni. Könnyedén, akadálytalanul haladt osztályról osztályra, az elemi iskolából a középiskolába, a főiskoláról az egyetemre. Huszonkét éves korában még mindig meglehetősen vézna volt, ellenben a világon mindent tudott arról, hogy ki mit mikor és hol talált ki... Csak ekkor lazított, és utazott haza nyaralni. Lefeküdt a ház mellé az árnyékba, hogy szundítson egyet, ám ebben a pillanatban egyenesen az orrára pottyant egy alma.- Nem tudnál egy kicsit távolabb esni? - dünnyögte Isaac. Amint e szavak elhagyták a száját, meghökkent, elméje megvilágosodott: soha semmi, még az alma se úgy esik a földre, ahogyan a kedve tartja, hanem mindig a legrövidebb úton! Ebből aztán nagy felfedezés lett: a szabadesés törvénye. Isaac Newton ettől fogva folyton feltalált valamit, minden idők egyik leghíresebb tudósa vált belőle, óriási tisztelettel és dicsőséggel övezve, bár mindig kissé gyöngén és véznán, tisztes kort, nyolcvankét évet ért meg... Müyen nagyszerű, hogy időről időre olyan almát terem a fa, amelyik tudja, kinek az orrára pottyanjon! Francia népmese Mirkó királyfi meg a táltos paripa Reich Károly rajza Volt egyszer egy király, annak három fia. Ennek a királynak az egyik szeme mindig sírt, a másik mindig nevetett. Megkérdezte egyszer a legkisebbik fia - Mirkó királyfi -, mi az oka annak, hogy király apja egyik szeme sír, a másik meg nevet.- Nagy oka van annak, édes fiam - mondta a Fehér király, mert ez volt a neve. - Volt nekem egy vitéz barátom, a Fekete király, hej, sok ellenséggel megvívtunk mi ketten legénykorunkban! Aztán egyszer úgy esett, hogy el kellett válnunk. Volt ennek az én barátomnak egy tündér keresztanyja, az megmondta nekem, hogy három derék fiam lesz, de jó király csak abból lehet, aki majd megtalálja, az országomba el is hozza a Fekete király birodalmában termett aranyvirágot meg melléje még egy aranyalmát is. Nevet az egyik szemem, mert három derék fiam van, sír a másik szemem, mert azt sem tudom, hol-merre van a Fekete király birodalma; hogyan is várhatnám, hogy valamelyik derék fiam elhozza az aranyvirágot meg az aranyalmát?- Egyet se búsulj, édesapám! - mondta Mirkó királyfi. - Elmegyek én is meg a két bátyám is, haza sem jövünk aranyvirág és aranyalma nélkül. így is lett. Csakhogy a Fekete király istállójában két szép paripa volt bekötve, azt elvitte a nagy útra a két idősebb királyfi, Mirkónak egy öreg, sovány gebe jutott. Megveregette Mirkó királyfi a gebe oldalát, s szelíd szóval biztatta:- Egyet se félj, derék öreg jószágom! Megitatlak, megetetlek minden reggel, minden este, valahogyan majd csak eljutunk a Fekete király országába. Azzal felült a gebe hátára, s a testvérbátyjai után ő is elindult a hosszú útra. Mikor esteledett, megszólalt az öreg ló:- Mit parancsolsz, édes gazdám? Szálljak-e, mint a szél, vagy röpüljek-e, mint a gondolat? Mert tudd meg, hogy táltos vagyok én, csak azt vártam, hogy szelíd szóval szóljanak hozzám!- Röpülj, lovam, táltos lovam, röpülj, mint a gondolat! - örvendezett Mirkó. Röpült is a táltos, röpült, mint a sebes gondolat; a hold sem világolt még az égen, Mirkó királyfi a Fekete király palotájának az udvarába ért. A palota ablakából éppen kinézett a Fekete király szépséges leánya.- Hát te ki vagy, galambom? - kérdezte Mirkó királyfi.- Én a király leánya vagyok, de mit keresel az én apám udvarában, te idegen vitéz?- Téged kereslek, galambom, mert nálad szebb aranyvirágot még nem látott a szemem! Most már csak az aranyalmát kell megtalálnom! A király leánya becsapta az ablakot, sehogyan sem értette, mit akar az idegen vitéz. Akkor Mirkó királyfi meg a táltos paripa háromszor megkerülte a palotát, a Fekete király meg a szépséges leánya kijöttek a palotából, de ahogy átlépték a küszöböt, a király aranyalmává, a leánya meg aranyvirággá változott. Mirkó királyfi a kalapja mellé tűzte a virágot, az almát meg zsebre vágta, s mint a sebes gondolat, szállt vissza az édesapjához.- Apámuram, meghoztam az aranyalmát, meghoztam az aranyvirágot, aztán most már nevessen ám mind a két szeme! Székely monda: Mese a kalászról Mikor az Úristen a világot megteremtette, jó dolguk volt a szántó-vető embereknek: csak egy barázdát kellett szántani, azt ha bevetették, elég volt bőven, mert a gabonák szára a tövétől a hegyéig csupa kalász volt. S még milyen kalász! Telides-tele volt súlyos szemekkel: egy kalász elég volt egy ház népének. Hanem a gonosz lélek nem tudta nézni, hogy az embernek olyan könnyű legyen az élete, s elkezdett duruzsolni, izgatni-bizgatni:- Jaj de bolondok vagytok! Hogy tudtok megelégedni egy barázdával?! Lássátok, ha több barázdát húznátok, annyi gabonátok lenne egyszerre, hogy holtig nem kellene többet dolgoznotok. Tetszett ez a beszéd az embereknek, lépre mentek, s egy helyett száz meg száz barázdát szántottak, s jó sűrűn teleszórták gabonával, hogy sok, nagyon sok gabonájuk legyen. Hát lett is szálában temérdek. Tele volt kalász- szal tövétől hegyéig minden szál, hanem Isten megbosszankodott az emberek telhetetlensé- gén, végigsimította a gabonaszálakat tövétől hegyéig, csak éppen legfelül hagyott egy fejecskét, a legkisebbet. Akkor aztán szólt az embereknek:- Nem elégedtetek meg egy barázdával, hát jó, teljék kedvetek: szántsatok ezután annyi barázdát, amennyit csak akartok, de tudjátok meg, hogy én is annyit adok, amennyit akarok. Azóta a szántó-vető ember sokat szánt, de hiába hullajtja véres verejtékét, egy szálon csak egy kalász terem. Verssarok Illyés Gyula Egy barackfára A kis barackfa vállig sem ér. De már barack van ága hegyén. Lábujjra állva nyújtja feléd. Mint szűz leányka behunyt szemét. Állj csak elébe: szál derekát hajtja és lépne - futna tovább. Piheg és illeg, melege van. Legyez, legyintget divatosan. Rázza ruhája lepke díszét. Pirulva várja, hogy megdicsérd. Folyton azt nézi, csak őt keresd. Bálterem néki még ez a kert.
