Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-07-28 / 30. szám

4 1999. július 28. Háttér Tények Mindenhatók kudarca Reza Pahlavi, az utolsó sah igazi despota volt: Irán nem­zeti kincseit saját tulajdoná­nak tekintette, hatalma vé­delmét a hadseregre és a fé­lelmetes titkosrendőrségre bízta, alattvalóit semmibe vette. Az egyházhoz viszont nem mert nyúlni, még a ha­lálra ítélt lázádó ajatolla- hokat sem végeztette ki, csak kegyesen elűzte őket. Amire nem voltak képesek a fegyve­res gerillák, azt megtette egy agg imám, akit a tudadanság- ban tartott nép már életében szentként tisztelt: Ruhollah Khomeini a messzi Francia- országból döntötte meg a sah hatalmát. Az iszlám funda­mentalizmus, különösen an­nak síita ága ekkor kezdte re­neszánszát élni. Az Iránban létrejött iszlám állam volt a bizonyítéka annak, hogy a Korán tanítása szóról szóra ma is érvényes. Ez a meggyő­ződés radikalizálta, majd mi- litarizálta a vallási színezetű pártokat és mozgalmakat Af­ganisztántól Algériáig. Az utóbbi egy-két évben viszont már jelentkeztek a sorozatos kudarcok. Még nem látvá­nyosak, de tagadhatatlanok. Csecsenföldön és a többi kau­kázusi miniköztársaságban is a függeüenség került az első helyre az iszlámmal szem­ben, az algériai fundamenta­listák ugyanúgy nem tudták megszerezni a hatalmat, mint a törökországiak, bár az előb­biek a terrort, az utóbbiak a politikai harcot választották. Bizton megjósolható, hogy ha az új izraeli kormány megtartja ígéretét, és előreviszi a békefolyamatot, a palesztin iszlám cso­portok lába alól is ki­csúszik a talaj a meg­szállt területeken és Dél-Libanonban egy­aránt. S bár Afganisz­tánban a tálibok- akiket még Irán is el­vakultaknak tart - gyakorlatilag az egész országot ural­ják, hatalmuk nem szilárd, mert elszige­teltségük szinte her- metikus. Jellemző, hogy éppen Iránban, ahonnan az egész iszlám rene­szánsz elindult, a leg­szembetűnőbb a ha­nyadás. Az iskolázadan vidék még az ajatollahoké, a városi lakosság - azaz a többség - már ingadozik, az értelmiség viszont egyre nyíltabban el­lenáll. Az iszlám ráerőltetése a társadalom életének min­den területére azt eredmé­nyezte, hogy nemcsak a szel­lemi életen esett erőszak, ha­nem az alap, a gazdaság in­gott meg, minek következté­ben gyengült az ország védel­mi képessége is. Ez pedig na­gyon veszélyes ebben a labilis térségben, különösen akkor, ha az ország nemzetközi kap­csolatai is a minimumra kor­látozódnak. Ami külön figyel­met érdemel: még a vallásos értelmiség és nagyon sok teo­lógus is úgy látja, hogy szét kell választani az egyházat és az államot. Hiszen az állam a hatalom gyakorlásának szín­tere, márpedig az egyháznak nem az uralkodás a feladata. Legerősebb érvük, hogy az iszlám elmélkedő, élő vállás: míg a Korán egyeüen könyv, a Korán-magyarázatok száma végtelen. Ez mindig, minden korban így volt, tehát a papok egy csoportja nem sajátíthat­ja ki magának azt a jogot, hogy a szent szövegek egyet­len értelmezője legyen, sőt előálljon egy, úgymond, hiva­talos interpretációval. Márpe­dig Iránban éppen ez történt, s végeredményben a legfőbb vallási vezetés volt az, amely fokozatosan bebizonyította a színtiszta iszlám állam képte­lenségét. (gzs) Khomeini ajatollah már tíz éve halott, de az irániak még mindig úgy érzik: rajtuk tartja a szemét. Archívum Az egyetemisták ugyanazokat a jelszavakat hangoztatták, mint apáik húsz évvel ezelőtt Déjá vu - iráni változatban Görföl Zsuzsa Húsz évvel az iszlám forrada­lom után Irán ismét forrong. A szikra picike volt: egy lap betil­tása. A lángok azonban magas­ra csaptak: megperzselték az országra rátelepedő ajatolla- hokat is. Külön érdekessége a dolognak, hogy a teheráni és vidéki egyetemek diákjai ugyanazokkal a jelszavakkal vonultak az utcákra, mint apáik húsz évvel ezelőtt. Nem azért, mert szegényes a fantáziájuk, hanem mert időközben írán problémái nem változtak, csak mélyültek. Nyilván ezzel ma­gyarázható, hogy az apák is odaálltak fiaik mellé: Irán mintha egykori reményei újraé­ledését látná fiataljaiban. Pedig akik július közepén a nosztalgi­át ébresztő jelszavakat skandál­Az értelmiségiek már nagyon megelégelték a gyámkodást. ták, és megverekedtek a karha­talommal, anno még meg sem születtek vagy pici gyerekek voltak: Irán lakosságának fele húszévesnél fiatalabb. Az ókon­zervatív iszlámizmus mellett éppen ez a magyarázat az iráni állapotokra. A forradalom után, az Irakkal vívott háború nyolc hosszú éve alatt a min­denbe beleszóló mullahok, a mindenható iráni papság talán önmaga számára is túl sikere­sen ösztönözte a lakosság sza­porodását. A forradalmat kísé­rő anarchia és a háború követ­keztében összeomlott gazdaság így megoldhatatlan feladat előtt áll: évente 900 ezer mun­kahelyet kell teremtenie a vég­zős diákok számára. Ez csak az egyik nagy probléma, amelyet az iszlamizálás okozott, de van­nak ennél kényesebbek is. A szigorúan vett vallási szabályok a vidéki életformához és kon­zervativizmushoz igazodnak, miközben az irániak többsége immár városlakó. A nagy mun­kanélküliség miatt képtelenek előteremteni az iszlám törvé­nyei által előírt hozományt, így egyre több az agglegény és a túlkoros hajadon. S mivel a nő­ket lényegében kizárták a társadalmi és gazdasági élet­Hatami elnök az idén márciusban Rómában járt. Tárgyalt az olasz állam- és kormányfővel, s meg­valósult a történelmi találkozó: a Vatikánban fogadta őt a pápa. TA SR/EPA bői, ezek a hajadonok csak kö­löncök a család nyakán. És ez már a mullahokat is nyugtala­nítja, hiszen éppen az a rend­szer mond csődöt, amelyet az egyetlen üdvözítőnek kiáltot­tak ki. Ennek a csődnek a következmé­nye Szajed Mohammed Hatami elnökké választása is. 1997 má­jusában az értelmiség, a fiatalok és a nők szavazataival szerezte meg a posztot a klérus minden mesterkedése ellenére. Az Őrök Tanácsa, ez a 11 tagú politikai rögtönítélő bíróság ugyanis hosszasan fontolgatta, ne zárja-e ki a jelöltek sorából, de végül nem mert kockáztatni. Tudni kell, hogy ez a testület hivatott dönteni arról, ki az alkalmas je­lölt, s döntése ellen nincs apel­láta. Összetétele lehangoló: tag­ja a hat legkonzervatívabb ajatollah, s a többiek is méltó társaik. Az Őrök Tanácsa meg sem próbálja a demokrácia lát­szatát kelteni, szóvivője így nyi­latkozott a Hatami jelölése kö­rüli viták idején: „Ugyan mit tesz 20-30 millió ember szava­zata, ha az iszlám vezetésnek más a véleménye?” Ebben a dohos társadalmi lég­körben Hatami lett a remény megtestesítője. Államfőként igyekezett ott folytatni, ahol anno kulturális miniszterként abbahagyatták vele: óvatos re­formokkal elviselhetőbbé ten­ni az életet, ügyelve arra, hogy túlzottan ne provokálja a klé­rust, hiszen rövid úton félreál­líthatják, s akkor oda az esély. Hatami két évig Európában élt, s a demokrácia nyilván A saffafijat közismert orosz megfelelője: glasznoszty. megfertőzte. Kultuszminisz­terként életet lehelt a film­gyártásba és az irodalomba, s mivel a rádióból és a televízió­ból még kirobbantani sem le­het a konzervatívokat, leg­alább a sajtó számára biztosí­tott több levegőt. Éppen ez ve­zetett a júliusi ütközethez: a mindenhatók betiltottak egy reformer lapot. A diákok tilta­kozásához az oktatók, sőt a felsőoktatási miniszter is csat­lakozott, majd a közvélemény jelentős része, elsősorban az értelmiségiek. Hiszen ők - a képzetlen tömegekkel ellentét­ben - már nagyon megelégel­ték a gyámkodást. Ennyi a történet, amely valahol nagyon ismerős - déjá vu iráni változatban. Talán azért is, mert Hatamival egy új fogalom jelent meg a köztudatban, a saffafijat, amelynek van egy közismert orosz megfelelője: glasznoszty. így aztán érthető, hogy hívei csak Gorbiként em­legetik az elnököt. A diákláza­dással kapcsolatban pedig meg­jelent az aggodalom: nehogy egy Tienanmen legyen belőle. Nem lett. Egyelőre. Hatamit megfenyegették, kicsit vissza­táncolt, s lecsillapította a türel­metleneket is. Ez a visszafo­gottság egyelőre jó taktikának bizonyul. De azt már tudni le­het: Hatami valamit elkezdett, valami fontosat, de aligha ő fogja befejezni. Feltehetően úgy jár, mint Gorbacsov. Déjá vu... Malinak István Ismét zsákutcába jutott az északír békefolyamat, a felek egyre szkeptikusabbak a holt­pontról való elmozdulás lehe­tőségét illetően, egyedül a lon­doni kormány hangoztatja, hogy folytatni kell az erőfeszí­téseket. Ami érthető, hiszen a békefolyamat megfeneklése Tony Blair személyes vereségét is jelentené. Nem volt még brit kormányfő, aki ennyi energiát fordított volna a sok évtizedes konfliktus rendezésére. A mos­tani viszály lényege, hogy az unionisták nem fogadták el a brit és az ír kormány legújabb forgatókönyvét, s el sem men­tek a július 15-i tartományi par­lamenti ülésre, amelyen - ta­valy november helyett - meg kellett volna alakítani a tarto­mányi kormányt. Az unionisták addig nem hajlandók kormányt alakítani, amíg az IRA be nem szolgáltatja fegyvereit, az IRA viszont addig nem szerel le, amíg garanciákat nem kap, vagyis meg nem alakul a kor­mány. Itt - remélhetően nem véglegesen - bezárult a kör. Igazuk volt azoknak, akik ta­valy április 10-én, a nagypénte­ki békemegállapodás aláírása­kor megjósolták: könnyebb volt megkötni, mint megvalósítani. Az évtizedes felekezeti háborút lezáró s nemcsak Ulster tarto­mány, hanem az egész ír sziget jövőjét meghatározó megálla­podást egy hónappal később népszavazásra bocsátották: a lakosság elsöprő többséggel tá­mogatta. Jó egy hónappal ké­sőbbjúniusban megtartották a választásokat a protestáns és a katolikus közösség pártjainak részvételével. A108 tagú ulsteri tartományi parlament legerősebb pártja az Ulsteri Unionista Párt (a britbarát pro­testánsok legnagyobb szervezete) lett, így az UUP ál­líthatott kormányfőt Dávid Trimble pártelnök személyé­ben. Helyettese az Írországhoz húzó katolikusok mérsékelt erejének számító Szociálde­mokrata és Munkáspárt vezető­je, Seamus Maiion lett. Persze a nagypénteki békemegállapodáshoz előbb a brit és az ír kormánynak kellett lezárnia történelmi vitáit, és a felek egyetértettek abban, hogy az északír tartomány Nagy-Bri- tannia része marad mindaddig, amíg a lakosság többsége nem kezdeményezi az egyesített Ír­ország létrehozását. (Ennek szinte minimális a valószínűsé­ge, hiszen Észak-írországban az unionista protestánsok vannak többségben, akik ellenzik az Írországhoz való csatlakozást, szemben a köztársasági katoli­kusokkal.) Nos, a tartományi nemzetgyűlés felállása után ke­mény kormányalakítási tárgya­lások kezdődtek. Az eredeti, túl optimistának bizonyult menet­rend szerint a kabinet már no­vemberben meg kellett volna alakítani, de a teljes bizalmat­lanság légkörében kemény dió­nak bizonyult a tíz miniszteri tárca elosztása, az ír-északír együttműködési tanács létreho­zása. Nem volt könnyű meg­győzni az UUP-t arról, hogy be­leegyezzen: a tartományi kor­mányban helyet kap az általa terroristának tartott IRA politi­kai szárnya, a Sinn Fein, hiszen például Trimble soha még csak kezet sem fogott Garry Adamsszel, a Sinn Fein vezető­jével. Trimble London és Dub­lin minden győzködése ellené­re nem mondott le követelésé­ről: csak akkor ül be egy kor­mányba a Sinn Feinnel, ha az IRA leszerel. Ilyen feltétel a nagypénteki békemegálla­podásban nem szerepel, a do­kumentum két év határidőt adott az összes félkatonai szer­vezetnek (tehát a protestáns csoportoknak is) a fegyverek beszolgáltatására. Trimble el­utasította a felkínált garanciá­kat is: a Sinn Fein megígérte, az IRA 2000 májusáig beszolgál­tatja fegyvereit, London pedig megígérte, hogyha ez nem tör­ténik meg, akkor a Sinn Feint kizáiják a kormányból. Trimble ezzel elutasította a nagypénteki békemegálla-podást, amelynek lényege, hogy a protestánsok­nak meg kell osztaniuk a politi­kai hatalmat a katolikusokkal. Belfastban kitehetik a táblát: Igazságos rendezés - elnapolva! Agonizáló békefolyamat

Next

/
Oldalképek
Tartalom