Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-22 / 51-52. szám
Riport 1999. december 22. Mint olvadó hóban a lábnyom, úgy tűnnek el kincseink. Ág Tibor népzenekutató és nótafája, Siittő Mónika Kolonból Ha marad az utókorra valami, eredeti lesz Dusza István ________________ Sz űk két évtizede ilyentájt még elindult a magyar nyelv értékeit, a magyar folklór kincseit féltő újságíró, hogy maga is megkeresse azokat, akik még őrzik az archaikus magyar tájnyelveket, a népdalokat, a népballadákat, a népszokásokat, mindazt, amit a nyomtatott betű legalább részben képes visszaadni. Menedék volt ez a kommunista ideológiai tiltások kötelékeiből, szándék a magyarságtudat megőrzése formáinak felmutatására. Volt ennek a sajtóban is megjelenő folyamatnak egy olyan eleme, amelyre igazán nem figyeltek oda. Az adatközlők és a gyűjtők viszonya. Ág Tibor népzenekutató:- Minden gyűjtő hat az adatközlőre, hiszen kéri a változatokat, a nem ismert dallamokat. De ez csak az egyik oka a visszahatásnak. A másik az, amikor az adatközlő maga is belekerül a színpadi folklórba, a folklorizmusba. A folklorizmus az, amikor már valaki kiválasztja, hogy mit is énekeljen. Amikor 1968-ban elkezdtük a Tavaszi szél mozgalmat, csőstül jöttek az emberek városi dalokkal, műdalokkal, s ott szelektálni kellett. Mondok egy példát: Kéménden megtaláltam egy jó énekes asszonyt, a Róza nénit, és rájöttem, hogy oda érdemes kelte. Erre jött a válasz: »Kedves- kém, úgy vettem észre, magának tetszenek ezek a nóták, a rádióban hallottam, így megtanultam magának...« Tehát kialakul az adatközlőkben egy bizonyos elképzelés arról, hogy mi az értékes, és mi az értéktelen. Minden olyan énekes, aki beleszületett ebbe a hagyományba, pedig nem úgy tanulta meg, hogy ezzel közönség előtt fellépjen, nem tudja kétszer ugyanúgy elénekelni a dallamot. Például az öreg Gyömbér bácsi Gömörben ugyanazt a szöveget egy idő elteltével már nem arra a dallamra énekli. A népdal, a felvétel vagy a lejegyzés egy pillanatkép. így nem tükrözheti a változásokat. Később a nótafák maguk is segítői lesznek a gyűjtőnek. Megtudják a gyűjtőtől, hogy mi is érdekli őt. Végigjárja az ismerősöket, ismerik-e ezt vagy azt a dalt. Kolonban Szalai Zúza, az öregasszony, akit Kodály Zoltán is emlegetett, aki a Meghalok, meghalok, még beteg se vagyok kezdetű népdalt énekelte neki, mást énekelt, mint most énekel Süttő Mónika, de ez a természetes. Engem addig érdekel, amíg érzem, hogy változatra találok. Azt igazán nem tudom, hogy ha Mónika elénekel nekem egy újabb változatot, mennyiben új az. Ehhez meg kell keresnem a népdal Kolonban eddig gyűjtött változatait. Vajon Manapság táncházak, népzenei klubok szolgálják azokat, akiket még közelebbről érdekel a népzene és a népdal. többször is kimenni, mert ő egy nótafa. Amikor szinte megleptem őt, mondott egy párat, de elakadt. Megkértem, hogy amikor reggel felé nem tud már aludni, vegyen kezébe ceruzát és egy darab papirost, és ha eszébe jutnak a nóták, úja fel a kezdő soraikat. Amikor legközelebb mentem, már közel száz volt feljegyezve a papíron. Utána egyre többet írt fel. Megfigyelte, hogy mire mondom azt, hogy jó, vagy nem ismert, de azt is, melyik a városi műdal. így igen hamar kiérezte, hogy egy gyűjtőnek mi tetszik, mi az, ami értékes, annak ellenére, hogy mit sem tudott arról, hogy .mi a népdal, és mitől értékes. Ösztönösen ráérzett. A másik példát Olsvay Imre barátom mesélte. Egy somogyi öregasszony olyan stílusú népdalt énekelt, amelyet sehol Somogybán nem énekeltek. Megkérdezte a nénikét, hogy eddig miért nem éneelőfordult-e az a változat másnál is? Ha majd legközelebb felkeresem, és megkérem, énekelje el a Dunna, dunna... dalt, bizonyára rájövünk, hogy ő improvizált, vagy a környezetében ismert változatot énekelt sajátos módon. Természetesen az adatközlők tipizálhatók. Elsősorban aszerint, milyen az emlékezőtehetsége, tisztán énekel-e, mennyire sajátította el azt a bizonyos íratlan száj- hagyományt. Nyitra vidékén olyasmi is megtörtént, hogy ugyanannak a dallamváltozatnak akár Kolonban is találhat az ember öt-hatféle változatát, aszerint, melyik korosztály énekli. Ha a Móninak az édesanyját megkérdezem, egész biztos más dallamra énekelte volna, vagy ha ugyanerre, akkor is sajátosan díszítve. Ezek a finomságok ritkán jönnek elő, s ilyeneket a mostanság gyűjtő hangszeres zenészek nem észlelnek. Sajnos, ez a változatosság azok az alkalmak, amikor összejöhettek, kalákamunkába mentek egymáshoz, disznótort tartottak. Ma már nem találkoznak, így nem is énekelnek. zött. Mi az öreganya mellett nevelkedtünk. Édesanyámnak már nem volt annyi ideje az énekléssel foglalkozni, mert földek voltak, baromfi, tehenek voltak. Sőt, a másik öregapámnál lovak voltak. Akkor ők állandóan el voltak foglalva a munkával, de mi, a gyerekek, főleg én mint lány az öreganya mellett voltunk jobban. Ha édesanyámmal egy időre el is költöztünk abból az udvarból, amikor férjhez mentem, megint csak visszaköltöztem a régi szülői házba. így az én kislányaim az öreganya közelében ismerték meg az ő dalait. Anyu szintén folytatta az éneklést, megtartotta a népszokásokat. Ha tíz emberrel találkozna Kolonban, hogy dalolja el ugyanazt a nótát, mind a tízben találna valamilyen változást. Azért annyira hasonlók a mi dallamaink az öreganyáéihoz, vagyis ahhoz a legeredetibbhez, legrégibbhez, mert ott nőttünk fel mellette. Sokszor lánykaként énekeltem is félelmemben. Mentem át egy erdei úton, akkor eszembe jutott olyan dal, ami megerősítette a szívem. Soha nem szoktam úgy dalolni, ahogy azt ők, mondjuk, Tibi bácsi is elvárnák. Mindig csak úgy fogom, ahogyan azt én megtanultam, mert nekem az az eredeti. A változat azért változat, mert mindenhol van valami változtatva benne. Egynek-egynek Gesztén, a Süttő Mónika, Ág Tibor talán legismertebb nótafája:- Tibi bácsit kislányka korom óta ismerem. Még az édesapám és az édesanyám fiatalok voltak, s ők már akkor Takács Bandi bácsival jártak hozzánk, és szedték fel ezeket a népdalokat és néptáncokat. Ezek a T" : népdalok és az azokat c*SZ6IHD0 JU- körülvevő népszokások f f1_ j i még bennem élnek, t0tt eSY Qal> mert ezeknek minden állapotát átéltem. Habár kislány voltam, ne- CrŐSÍt6tt6 kém ez nagyon tetszett -------------------------mi ndig. Mivel anyu is 3. SZIVCITI. foglalkozott ezzel, és Tibi bácsi eljárt az öreganyámhoz is népdalokat felszedni, mi ott voltunk mellettük. Mindig. Amikor aztán férjhez mentem, abban az udvarban maradtam lakni, ahol az öreganyám lakott, így az én kislányaim is ott nőttek fel az öreganyával. Ismerjük Tibi bácsit abból, hogy szereti a népdalt, gyűjti a népdalt, azért szeretünk mi mindig visszaemlékezni arra a legrégebbire is. Az édesanyám tizenhat éves volt, amikor férjhez ment. Egy másik udvarba, a faluvégre költözött, majd amikor megszülettünk, _ visszajöttünk ugyanabba az udvarba. Anyu elment ugyan menyecskének, majd visszaköltöamely meg,Ág Tibor népzenekutató Süttő Mónikával és lányával Jarkával a dunaszerdahelyi Bihari Kör egyik rendezvényén, amely valószínűleg alkalom lesz a népdallal, a néphagyománnyal való megismerkedésre. nem jelenti azt, hogy a hagyomány ma is alakul, változik és fejlődik. Csak azoknál alakulhat, akik ebbe még beleszülettek, de ilyen ember már kevés van. A mai időkben az átadás-átvétel esetében ha történik is változás, az már a romlás. Romlás, mert régebben egy falu befogadott egy dallamot, s az egész közösség énekelte, akkor le lehetett mérni a változatokat, a variációkat. De ma már ez nincs meg. Gömörben például annyira él a pentatónia emléke, hogy képesek műdalokat is pentatonizálni. Nem tudják, hogy miről van szó, nem tudják, hogy ez most mi. Egy gyűjtő meg kapkodhatja a fejét, hogy milyen gazdagságot hallhatott a pentatóniában. Ezzel szemben ma már a fiatalabbak olyan változatokat énekelnek, amelyek a pentatóniában nem variálódhatnak. Ha mégis, akkor az már romlás, így természetes, hogy a Mónikával meg fog szakadni az általa is sokszor elmondott családi szál. Jarka, a lánya már teljesen más eset. Az anyanyelve még magyar, de nem anyanyelvi közegben él, s az ő leánya, Móni unokája már teljesen szlovák. így ő már nem veszi, nem veheti át a hagyományos dalaikat. Tapasztalataim szerint az asszonyoknak jobb az emlékezőtehetségük, s a birtokukban lévő hagyományanyag helyhez kötött. A férfiak, hacsak nem helyhez kötött volt a foglalkozásuk, hacsak nem pásztorok voltak, akkor megfordultak a világban. Elvitték őket katonának, eljártak dolgozni, bányákba, az iparba. Az ő repertoárjuk már nagyon keveredett. Utazásaik közben mindenfélét összeszedtek. A pásztoremberek viszont a legnagyobb kincs birtokosai ma is, ha voltak, akiktől átvegyék a balladákat, a dallamokat. Éppen a balladáknál az lenne a leghitelesebb gyűjtési mód, ha felvétel készülhetne az átélésről, az előadásmódról is. Mindent egybevetve nagyon különös az a folyamat, amit a gyűjtéseim során a mai napig érve tapasztaltam. Egy példa: nagyszerű hely Szilice, s ebben a hagyományőrző gömöri hegyi faluban az ötvenes években mindig nagyszerű anyagot találtam. Bárki spontán végigénekelte a balladákat. A kilencvenes évek elején jártam ott ismét, s egy egész társaságot hallgatva sem tudták teljes egészében azokat az ismert balladákat. Kivesztek a falusi életből szomszéd faluban is más a dallama, Csitáron is máshogyan éneklik. Akkor szoktam mondani, hogy az nekem nincs az ínyemre, mert nem a miénk. Nem az én öreganyámtól tanultam. A révészek nótájában is van egy rész, amit a geszteiek másképpen dalolnak. Nem is akarom eltanulni. Tibi bácsi ezt tudja, hogy ez mi- nálunk így van. Volt egy olyan esetem is, húsz éve lehet annak, amikor Komáromban tartottak egy szemináriumot, ahol részt vettem. Ott mondta, hogy legkevesebb a háromtaktusú dal, vagyis az, amelyben három kotta van. Nem, Tibi bácsi, mondtam neki, hogy van más is. Akkor énekeltem el neki a Hájjá, bújja, nincsen korpa, megette a... altatót. Két- taktusú volt, rögtön félrehívott, és ott feljátszotta. Ha ő eljön, és szedi fel a népdalt, nem mondja meg, hogy mit akar. Ő kérdezi. Mi meg énekelünk, és nem kutatjuk nála, hogy ő mit kutat. Utólag sem sült ki, hogy mit is akart volna. Csak azt mondja, miről is szeretne hallani. Lehet az halottas esemény, halottas ének, menyasszony-búcsúztató. Néha kutat olyat, hogy eldúdolja a részletét, s akkor vagy eszembe jut a saját változatom, vagy más jut eszembe a dallamról. Volt olyan találkozó, ahol Tibi bácsi nagy sajnálattal fejezte ki, hogy az én unokáim már szlovákok. De megfogadtam, hogy van még egy fiam, aki még nem nős, s az ő gyerekeit már én fogom megtanítani. Nagyon sajnálom, de az unokák a városban nőttek fel, ahonnan nem látogatták a nagymamát eleget. Amikor Nagytétényben laktam, volt eset, hogy a tanító néni megkért, nem tanítanám-e meg a koloni dalokra a menyecskekórust. Akkor feleltem azt, hogy az én dalaimat nem adom, mert azt csak Kolonban, a szülőfalumban éneklik úgy. Azok az enyémek, és én nem adom azokat. Van egy fájó pont a szívemen, annak idején egyik népdalénekesünk, aki nagy sztár, a zoboralji népdalokkal szerepelt. Akkor a Tavaszi szél... versenyen mindig hangsúlyozták, hogy mindenki a saját dalait, a saját falujából adja elő. Az énekesnő bejárta az egész Zoboralját, s megtanulta azokat a dalokat, amiket mi is tudunk, a legértékesebbeket. Belőle egy nagy művésznő lett, de nagyon sok népdalunkat kicsavargatott. Tibi bácsiban nagy a bizodalmám, ezért is szeretek neki énekelni. Ha nem is leszünk ezen a világon, marad az utókorra valami, akkor az eredeti lesz. A karácsonyi ünnepkör népdalait, betlehemes játékait egyre több helyen a gyerekek ünnepi készülődéseinek a részeként játsszák a Megváltó születése adventjének idején. A szerző felvételei
