Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-22 / 51-52. szám
18 1999. december 22. Kultúra A Ropsa erődben meggyilkolt III. Péter cár özvegyét, aki II. Katalin néven lépett trónra, Nagy Katalinként ismeri az utókor Kurtizán vagy történelmi nagyság? Vojtek Katalin A történelemkönyvek szerint az utolsó Romanov-házi uralkodó a bolsevikek által 1918-ban családosmi legyilkolt II. Miklós volt. Valójában az utolsó Romanov-cár III. Péter volt, akit a cári gárda tisztjei 1762-ben a Szentpétervár környéki Ropsa erődben megfojtottak. A kortársak - és sok történész - szerint a gyilkosságot III. Péter feleségének hallgatólagos beleegyezésével hajtották végre. Ezt látszik alátámasztani, hogy a merénylőknek hajuk szála sem görbült, sőt busás jutalomban részesültek, és a meggyilkolt cár özvegye ukázban sietett a nyilvánosság tudomására hozni: férje halálát egy végzetes roham okozta. Az özvegy II. Katalin néven lépett a trónra és Nagy Katalin néven a történelembe. Valóban megérdemelte a „nagy” jelzőt? A válasz koronként változó. Neki szent meggyőződése volt, hogy ő „a szabadság és a törvényesség lovagja”, így jellemezte magát sokáig titkosított emlékirataiban. A másokkal szemben mindig gunyoros és cinikus Voltaire, akivel kiterjedt levelezést folytatott, dicshimnuszokat zengett róla mint „az emberiség jótevőjéről”, de Puskin szerint csak „kurtizán volt a cári trónon”. Korunk embere, aki tanúja volt az orosz birodalom széthullásának, tudja, mekkora árat fizet ma Oroszország azért a nagyságért, amelynek alapjait épp Nagy Katalin vetette meg. Kemény és gátlástalan uralkodóként ő erősítette meg az elmaradottság sötét és félelmetes birodalmát annyira, hogy a nagyhatalmak is félni kezdtek tőle, és hódító terveiket szőve megtanultak számolni vele. Ha Nagy Péter lánya, a gyermektelen Erzsébet cárnő nem Katalint szemelte volna ki az unokaöccse számára, ma valószínűleg semmit sem tudnánk róla. De Erzsébet úgy okoskodott, hogy a német környezetben nevelkedett trónörökösnek keresve sem találhatna megfelelőbb feleséget, mint a szintén német Sophie Friedrike Auguste von Anhalt- Zerbstet, aki ráadásul anyai ágon rokonságban állt az ifjú holsteini herceggel. Erzsébet rosszul okoskodott, de ez nem az ő hibája volt, hanem a körülményeké. Mert lehet ugyan, hogy Károly Ul- rik holstein-gottorpi herceg, a későbbi III. Péter nem volt annyira ellenszenves és korlátolt figura, amilyennek ^felesége állította be emlékirataiban, de rokonszenvesnek és eszesnek sem nevezhető. Sajnálatra méltónak annál inkább. Két hónapos volt, amikor anyját, Nagy Péter lányát elvitte a tüdőbaj, apját, Holstein fejedelmét, XII. Károly svéd király uno- kaöccsét tizenegy évesen veszítette el. A kis herceget úgy nevelték, mint a svéd királyi trón várományosát, nevelői között svédek és németek azonos számban voltak. A kis holsteini udvarban külön pártot alkottak a svédek és a hol- steiniek, akik kölcsönösen gyűlölték egymást. A két párt egymással vetekedve igyekezett a maga oldalára állítani a kisfiút, a saját elképzelései szerint nevelni őt, elhintve benne a másik csoport iránti gyűlölet magvait. így nem csoda, hogy magányos, gyanakvó, érzelemsivár, szeretni képtelen kamasszá serdült. Mivel környezete túlzott engedékenységgel igyekezett elnyerni kegyeit, indulatos, kíméletlen, önző és makacs lett, ráadásul tízévesen rákapott az italra. „Még nem nőtt ki a gyermekcipőből, és az udvar már azt kívánta tőle, hogy úgy viselkedjen, mint egy felnőtt. Ez fárasztotta, és alakoskodásra késztette. A mesterkéltség és az őszinteség hiánya fokozatosan fő jellemvonásává vált” - írta róla Katalin. Tanítására nem nagy gondot fordítottak, érzelmi nevelésére még kevesebbet. Ennek tudható be, hogy III. Péter felnőttként is megőrzött jellemében bizonyos gyermeteg vonásokat, melyek közül nem hiányzott az állatkínzás keltette szadista öröm sem. A nála egy évvel fiatalabb, de észben- lélekben összehasonlíthatatlanul érettebb Katalint azzal képesztet- te el első találkozásuk alkalmával, hogy bevallotta neki: szerelmes Erzsébet cárnő egyik udvarhölgyébe, és szívesen elvenné feleségül. Ennek ellenére kész elvenni Katalint, mert cári nagynénje így parancsolja. „Elámul- tam, hogy mindezt ilyen leplezetlenül elmondja, és hogy mennyi dolgot nem ért” - kommentálta évtizedekkel később a vallomást Katalin. III. Péter felnőtt korában sem értett sok dolgot. Például azt, hogy miért haragszik rá cári nagynénje, ha nem teljesíti férji kötelességeit, és minden szoknya után lohol, csak a feleségéé után nem. Vagy hogy miért tekintenek rá ellenszenvvel a cári udvarban, ha tüntetőén semmibe veszi az orosz szokásokat, és kifecsegi, mennyire nem szereti Oroszországot, s legjobban holsteini katonái körében érzi magát. Katalin bezzeg egészen más volt, az alkalmazkodás nagymestere, aki először magával, azután másokkal is el tudta hitetni, hogy örömet szerez számára idomulni új környezetéhez. Bájos volt, eszes, számító és szeretetre éhes. A legkritikusabb korban, alig tizenöt évesen teljesen magára maradt az intrikáktól terhes cári udvarban, egy naphosszat ólomkatonáival játszó, éretlen kamasz menyasz- szonya-, majd egy évre rá feleségeként. Kizárólag magára, megérzéseire és leleményességére volt utalva, hogy kivédje a rengeteg áskálódást, ellenségeskedést, és kihámozza a hízelgő szavak rejtett értelmét. Már Moszkvába érkezése is problematikus volt. A problémát nem ő okozta, hanem nagyratörő anyja, Johanna, a „két lábon járó cselszövés és kalandor- ság”, ahogy több kortársa jellemezte. Johanna színleg lánya gondos kísérőjeként jött a cári udvarba, valójában azonban II. Frigyes porosz király titkos ügynökeként, aki megbízta, vegye rá I. Erzsébetet a poroszokkal kötendő szövetségre. Johanna titokban leveleket küldözgetett II. Frigyesnek, amelyekben Erzsébetet egy- ügyűnek és kegyencei által a végtelenségig befolyásolhatónak írta le, s szót ejtett arról is, hogy Oroszországban mindenki - a minisztereket is beleszámítva - pénzért megvásárolható. A levelek a cárnő kezébe kerültek, aki a trónörökös pár esküvője után nyomban megüzente Johannának, hagyja el az országot. Egyes történészek szerint kizárt dolog, hogy Katalin ne tudott volna anyja küldetéséről. Azonban ha tudott is, mit sem tehetett ellene; Johanna az anyja volt, akinek engedelmességgel tartozott, s akit nehéz, zsémbes természete ellenére is szeretett. S ha beavatta is Johanna a titokba, ezzel csak megnehezítette lánya helyzetét, mert Katalin eleinte teljes odaadással igyekezett megfelelni új környezete elvárásainak, s így két malomkő között őrlődhetett. Tény, hogy a cári udvarban eleinte bizalmaúanul figyelték a fiatal lány minden lépését, Johanna cinkosát gyanítva benne. A szülői házzal meg kellett szakítania minden kapcsolatot, még levelet sem írhatott haza. Kémek, besúgók vették körül, s ha azt jelentették a cárnőnek, hogy valamelyik udvarhölgyét vagy a kiszolgáló személyzet valamelyik tagját kedvelni látszik, Erzsébet nyomban gondoskodott az illető eltávolításáról. Olyan emberekkel népesítette be a fiatal lány udvartartását, akik eleve elfogultak voltak irányában, nem rokonszenveztek vele, s olyan apróságokért is beárulták, mint egy rövid esti séta a kertben vagy a reggeli ájtatosság kihagyása. Az esztelen, kicsinyes tiltásoknak nem volt se szeri, se száma. A trónörökös és neje látogatókat nem fogadhatott, engedély nélkül nem távozhatott a palotából. A cárnő ha észrevette, hogy valakinek túlságosan jól áll egy szín vagy egy ruhaszabás, nyomban megtiltotta viselését az udvarban. Megtiltotta azt is, hogy betegségéről tudomást szerezzen környezete - ez a titkolódzás napjainkig folytatódó hagyomány Oroszországban -, aztán kifejezte neheztelését, amiért Katalin nem érdeklődött hogyléte iránt. Nyilvánosan megszégyenítette a trónörökösnét azért, mert adósságokba keveredett, pedig ő tette íratlan szabállyá az udvarban a vég nélküli esti kártyacsatákat, amelyek sok pénzt emésztettek fel. Ezenfelül a ruházkodás is rengetegbe került. Katalin saját bevallása szerint szegényes kelengyével érkezett Moszkvába, három-négy ruhája volt csupán, holott a cári udvarban naponta háromszor illett átöltözni. A barátságtalan környezet, a rosszindulat mégsem törte le. Ahelyett, hogy szomorkodott volna, vagy férjéhez hasonlóan léha szórakozásokkal múlatta volna az idejét, Katalin nagyon tudatosan készült távlati céljára, az uralkodásra. Figyelemre méltó gyorsasággal megtanult oroszul, történelmi és bölcseleti könyveket olvasott, miközben nem hanyagolta el a testmozgást sem. Naponta kilovagolt - az udvar megbotránkozására férfiruhában -, remek lovas volt, kitűnő céllövő, szenvedélyes vadász. Természetes közveden- ségével, derűs kedélyével sok hívet szerzett. „Az összes ember, akit a szolgálatomra rendeltek - kétségkívül rosszindulattól vezérelve - rövid időn belül barátságossá vált velem szemben, gyakran átállt az én oldalamra... Sosem voltam szeszélyes, nem haragudtam senkire, de mindig kész voltam értékelni az irányomban tanúsított legapróbb figyelmességet is. Ebben sokat segített vidám természetem, mert ezt a sok cerberust gyakran megnevettettem a megjegyzéseimmel, miközben maguk is vidámabbá és engedékenyebbé váltak” - olvashatjuk Katalin visz- szaemlékezéseiben. Bár fennmaradt portréi nem tanúskodnak különösebb szépségről, emlékirataiban magát csinosnak, vonzónak írta le. Biztos, hogy volt személyes varázsa, amelyet fiatal éveiben az ifjúság bája is növelt. S mivel törvényes férje nem mutatott iránta érdeklődést, sőt gyakran megalázta, és Katalin áhította a gyengédséget, nem tudott ellenállni a csinos, szellemes, fiatal udvaronc, Szergej Szaltikov gróf ostromának. A gyermek, a későbbi I. Pál, akinek Katalin 1754-ben, huszonöt évesen életet adott, Szaltikov fia volt, nem a Romanovok vére csörgedezett ereiben. Az udvarban persze semmit sem lehetett eltitkolni, így a cárnő fülébe is eljutott a hír, hogy az újszülött - fattyú. I. Erzsébet meglepően józanul reagált: „Ha az is, nem ő az első a családunkban.” A - valószínűleg steril - férj furcsa módon akkor nem, csupán a második gyermek születésekor adott hangot apaságát illető kételyeinek, de akkor több tanú előtt. Katalin helyzetét ez nem ingatta meg, az már első fia születésével megszilárdult. Igaz, hogy gyermekeit nem nevelhette, jóformán nem is láthatta, mert a cárnő nyomban saját lakosztályába vitette és magánál tartotta őket. Szaltikov szerelme nem bizonyult tartósnak, ráadásul külföldi útján eldicsekedett hódításával, ami Katalinnak is a fülébe jutott. Először vigasztalhatatlan volt, aztán megvigasztalódott. A korabeli botránykrónikák szerint férje életében Szaltikovon kívül még két szeretője volt, köztük a cár elleni merényletben főszerepet játszó Orlov fivérek egyike. III. Péter meggondolatlan lépéseivel sorozatosan kompromittálta magát, ráadásul azt tervezte, hogy megszabadul feleségétől és újranősül. Mire azonban Erzsébet cárnő 1762-ben meghalt, Katalinnak kitűnő taktikai érzékkel már sikerült megbízható szövetségeseket szereznie a miniszterek és a katonaság körében, így nem csoda, hogy hívei lemondatták, majd meggyilkolták a népszerűtlen, hebehurgya Pétert, és őt segítették a trónra. Eljött az idő, hogy Katalin megvalósítsa nagy álmát, a rend és az igazságosság uralmát, megvesse az alkotmányosság alapjait. (Alkotmánytervezetét annyira liberálisnak tartották, hogy még Francia- országban sem találták tanácsosnak kiadni.) Hamarosan rá kellett azonban döbbennie, hogy a francia felvilágosodás nagyjai hirdette reformok megvalósíthatatlanok a zűrzavaros, elmaradott oroszországi viszonyok között. Noha eredetileg a jobbágyság felszabadítását tervezte, a félelmetes Pugacsov-lázadás arra a meggyőződésre juttatta, hogy nem több szabadságra, hanem a kötelékek erősítésére van szükség. Uralkodása végén alig maradt szabad paraszt Oroszországban, és a jobbágyok helyzete rosszabb volt, mint trónra lépése előtt. Hódításaival - amelyekre, akárcsak a mértéktelen pompára, 45 évesen választott szeretője, a kisnemesi származású, tehetséges és célratörő Grigorij Patyomkin ösztönözte - roppantul megnövelte birodalma területét. Igaz: száznál több várost alapított, jelentősen fejlesztette a közigazgatást, a kereskedelmet és a közlekedést, támogatta a kultúrát, a tudományokat, iskolákat alapított, irodalmi folyóiratot hozott létre. Mindez hatalmas teljesítmény. Másrészt viszont neki is oroszlánrésze volt abban, hogy az orosz impérium azzá vált, aminek Csaadajev mondta: „tátongó lyukká a világ erkölcsi rendjében”. A korona, amelyre annyira vágyott. Szent meggyőződése volt, hogy ő „a szabadság és a törvényesség lovagja”, ígyjelle- mezte magát sokáig titkosított emlékirataiban. Kémek, besúgók vették körül, az általa kedvelt személyeket ügyesen eltávolították a közeléből.
