Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-15 / 50. szám
8 1999. december 15. A Thália fesztiválon osztották ki először az Egressy Gábor-díjat, melyet a akssai Thália Színház igazgatója, Kolár Péter, a komáromi Jókai Színház igazgatója, Kis Péntek József, valamint Du- sza István színikritikus alapított. A díj névadója jelentős színházi személyiség volt, színész, rendező, szakíró és pedagógus, aki a Bánk bán 1833-as kassai ősbemutatóján Ottó szerepét játszotta, Shakespeare, Goethe és Schil- ler-drámákat fordított, és több elméleti írás szerzője. Évente egyszer a hazai magyar hivatásos színházművészet legjobb teljesítményét, illetve életműveit jutalmazzák vele. Az első díjazott Kövesdi Szabó Mária, a Thália Színház művésznője. Megnyitásának harmincadik évfordulóját ünnepelte a kassai Thália Színház Juhász Katalin Kedves Thália Színház! (Egy intézményhez beszélek. Mi ütött belém?) Bizonyára csodálkozni fogsz azon, hogy az alábbi írás egyik fele nem rólad szól majd, hanem énrólam, mint ünnepekről, illetve mint nézőről. A tényekre és számadatokra éhes olvasó nyugodtan ugorhat néhány bekezdést, annál is inkább, mivel még azt sem döntöttem el, melyik módszert alkalmazom a sok közül. Van egyrészt az angol regényirodalomban használt „in- nocent eye”-néző- pont, a laikus és be- avatatlan -gyermek narrációja, másrészt a mindent tudó íróé, aki belelát hőseibe, van továbbá a tájékozott riporter, aki tudja, miért nem készült el időben a műsorfüzet, miért az utolsó pillanatban érkezett az ünnepi gála műsorvezetője, stb. És van az ügyben érintett, az eszme által némileg fertőzött, azaz kívülállóként viselkedni nem tudó „sorstárs”, akinek higgadtan tájékoztatni kellene, de képtelen rá. Helyben is vagyunk. Szóval, kedves fent említett intézmény, egyszerre lettünk harmincévesek, egyszerre vetettünk számot eddigi életünkkel, igyekeztünk valamiféle tanulságot levonni, biztosítani magunkat arról, hogy hagytunk nyomot eddig is, és ezután is sikerül mélyíteni rajta. A mindennapi gondok, rohanás és hajsza közepette egyszer csak összecsődítettük barátainkat, bezuttyantunk egy fotelba, és ünnepel (tét) tűk magunkat. Aztán másnap mintha mi sem történt volna. Nem látszik rajtunk a dolog, folytatjuk, ahol abbahagytuk, ismét jönnek a megoldhatatlannak látszó helyzetek, anyagi gondok, szakmai problémák, melyek sokkal mélyebben gyökereznek, mint valaha, és bizony sürget az idő, tenni kell valamit most rögtön. Ám néhány mámoros napon át, amíg érkeznek a gratulációk, tizenkétszer gördül fel a függöny, hogy tizenkétszer várakozzunk csendben, mint a templomban, majd az előadás végén felcsattan a hálás taps, addig elfeledkezünk a külvilágról. Egy fesztivál, színházi fiesta elhiteti velünk, hogy minden rendben. A közönség és a szakma összejön, cseveg, jól szórakozik, vagy épp bosszankodik (ezt is olyan jól esik néha), régi barátok találkoznak, esténként megtelnek a kávézók és az éttermek, a kassai korzó teli lesz élettel. Bárhol lehet létezni és alkotni. A Thália például egy középiskola tornatermében lakik: kicsi, összetákolt, levegőtlen, mégis meghitt és egyre kevésbé ideiglenes, mert harminc év alatt élet költözött belé, minden egyes szegletébe. Erőltetett a párhuzam, de idekívánkozik: mi is albérlők vagyunk, lehetőségeink szűkösek, ám megpróbáljuk otthon érezni magunkat* ezen a nehéz levegőjű, fülledt helyen, sőt igyekszünk otthonossá tenni: felrakjuk a falakra kedvenc képeinket, az asztalt kicsit odébb toljuk, a ronda, giccses térítőt kicseréljük rajta. De menjünk sorjában, a születéstől kezdve. Én szerencsésebb voltam, az egész család akart engem, nem voltak, akik gátoló tényezőként igyekeztek volna lebeszélni szüléimét rólam, mondván, hogy minek eggyel több éhes száj. A Thália szüleinek esetében (Beke Sándor, Kolár Péter, és még sokan mások) onnan jött a tiltás, akadályozás, majd hát- ramozdítás, ahonnan legkevésbé várták. Ne említsünk neveket, inkább konstatáljuk a tényt, mely szerint ma két magyar színházunk van egy helyett, és ez a közönség szempontjából nagyon jó. Azt mondják, az ember hét- évente teljesen kicserélődik, már ami a sejteket illeti. A Thália legutóbbi periódusa a kilencvenes évek elejétől tart, az emlékezetes Esőcsináló című darab óta, amelyet számos fontos, új felfogásban létrejött előadás fémjelez. Hajói számolom tehát, és ha hinni lehet a kutatóknak, hamarosan új korszak kezdődik, vagy már el is kezdődött. A színháznak, ha a huszonegyedik század nézőjét be akarja csalogatni a kapun, nagyot kell lépnie valamelyik irányba. Az egy helyben toporgás, a zenés-táncos műfaj felé való nyitogatás és ennek egyidejű megtagadása, a közönség lebecsülése, azaz az alternatív elemek kiiktatása, a mű-rea- lizmus és a szemkápráztatás, „tuti” darabválasztás unalma, a videoklipekkel való versengés nem nyújthat megoldást. Nem a színház van válságban manapság, hanem a kultúra egésze. Nem tudjuk feldolgozni a ránk zuhanó információ- mennyiséget, felületesek leszünk, kapkodunk, nincs időnk mélyebbre ásni. Irigykedve nézi az ember a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház művészeit és rendezőjüket, Vidnyánszky Attilát. Időmilliomosok. Számunkra embertelen körülmények közt, ám teljes művészi szabadságban élnek és dolgoznak, egy-egy előadás gyakran egy évig készül, van idő tökéletesre érlelni egy-egy gesztust, mozdulatot, napokig lehet boncolgatni egy mellékmondatot. Az eredmény szinte sokkoló: megelevenednek T. S. Eliot mondatai, Beckett érseket ott a színpadon a szemünk előtt „tényleg” legyilkolják. Csak így érdemes színházat csinálni. A másik végletet két előadás jelentette számomra, a Romathan Színház produkciója és a Char- ley nénje című ismert zenés darab a nyíregyházi Móricz Zsig- mond Színház társulatától. Európa egyetlen roma társulata hálás téma a sajtónak, kaptak is elég figyelmet az utóbbi időben, és egyediségükkel, különleges helyzetükkel bizony alaposan vissza is éltek ebben az „első roma musicaliben. Egy stilizált, túlspékelt, csak a mítoszokban élő cigányságkép, alaposan meg- koreografált, azaz a cigány táncosoktól oly idegen táncbetétekkel, amatőr színészi játékkal, szájbarágós történettel. Látjátok, fehérek, ilyenek vagyunk! (És ha nem élnénk ennyire testközelben egymással, talán el is hinnénk nekik.) Ez a Charley nénje-előadás a harmincasnegyvenes években fantasztikus lett volna, mára azonban eljárt felette az idő, már akkor elavult, amikor még hozzá sem kezdtek a színpadra állításhoz Nyíregyházán. Miért kell azt hinni, hogy a jól bevált módszerek örökké működni fognak? Miért nem veszik észre az illetékesek, hogy a nézőtéren már más közönség ül? Egyfelől tehát vannak a kegyes hazugságok, füllentések és szemfényvesztés, másfelől a jól kitaposott ösvény, melyről veszélyes letérni. Aki azonban vállalja a veszélyt, azaz a kalandot, sosem látott, gyönyörű tisztásokat fedezhet fel. Minden turistacsoport vezetőjének egyben felfedezőnek is kell lennie, aki után kezdetben bizonytalan léptekkel, majd egyre lelkesebben vonul a „nép”. Vagy nevezzük egyszerűen közönségnek. Isten éltessen bennünket sokáig! Néhány napon át, amíg érkeznek a gratulációk, tizenkétszer gördül fel a függöny. Nem csupán a színház van válságban manapság, hanem a kultúra egésze. Nagy szakmai sikert aratott a Pozsonyi Színművészeti Akadémia magyar nemzetiségű növendékeinek előadása, amely rendhagyó- an, az Óvárosi Színház egyik páholyában kezdődött, és nem kevésbé rendhagyóan folytatódott a színpadon. Romain Weingar- ten Nyár című darabjának rendezője Czajlik József rendezőszakos hallgató, az előadás sokak szerint a fesztivál legüdébb színfoltja volt. Elszállt az első harminc év
