Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-11-10 / 45. szám

Kultúra 1999. november 10. 13 Egy emlékezetes Ghymes-koncert. A budai Fonóban is szeretik az együttest Galántai ébredés Heti kultúra Könyvespolc Kéri László __________________ Ma gyarországon harmadik éve töretlenül, lassan és biztosan nö­vekszik a Ghymes együttes nép­szerűsége. Rendre fölbukkannak a legkülönbözőbb tévécsatornák műsorain, tavalyi vigadóbeli kon­certjük jelentős kulturális ese­ménynek számított. Vidéken is, Budapesten is gyarapszik rajon­góik száma, Budán, a Fonóban havi klubestjükön másfél éve már csak állóhely jut a későn jövők­nek. Nem volt ez mindig így. Em­lékszem még arra, amikor ötven­hatvan elkötelezett hívük előtt ugyanolyan színvonalon és lelke­sedéssel játszottak pár évvel ko­rábban, mint most, a zsúfolásig telt háznak. Azt hittem, ismerem jól a Ghymes zenei világát, stílu­sát, a verseket, hiszen csak az el­múlt években kb. hússzor hallhat- tam-láthattam őket. Idén szep­temberben be kellett látnom, hogy tévedtem. Nem kicsit. Na­gyot. Elmentünk Galántára bará­tainkkal, két kocsival megnézni egy Ghymes-koncertet. Egysze­rűen furdalt a kíváncsiság, ho­gyan hangzik ugyanaz a zene és szöveg önnön sző­kébb kulturális kör­nyezetében, vajon ho­gyan fogadja a közön­ség őket, amely min­denféle szempontból azonos velük. Jó másfél órával ko­rábban érkeztünk, és a koncert után is ma­radtunk még majdnem éjfélig. Végül is ez alig több mint hatórá­nyi tapasztalat, de nem az idő ter­jedelme volt a lényeges, hanem az élmény sűrűsége és mássága. Ténferegtünk, beálltunk a beszél­gető csoportok közé, tucatnyi kö­zépkorút, fiatalt láthattam és hall­hattam ahhoz, hogy megértsem: itt minden, de minden más. Egé­szen mást jelent a Ghymes Galántán, mint nekünk Budán, a rendszeres csütörtöki klubeste­ken. Próbáltam fölfogni mindazt, amit átéltem, és a következőkkel kellett szembesülnöm. Otthon, Dél-Szlovákiában a Ghymes zené­jének, verseinek és jelenlétének számos olyan fontos jelentésréte­ge van, amelyet a Budapesten la­kó - legyen bármennyire is szim­patizáns - sohasem lesz képes sem megérteni, sem pedig elkép­zelni. A legszembetűnőbb: betölti például azt az alternatív rockkultúra funkciót is, amely a beat ősko­rában (1963- 1968) nagyon is jellemző volt Angliában, de Varsóban, Krakkó­ban és Budapesten is. Az élő rockkoncert- élmények felszaba­dító mámora mindig is az első sorokban tombolókkizá- rólagos monopóliuma volt - és én nem győztem álmélkodni azon, hogy egy Ghymes-élőkoncert úgy is értelmezhető, mint az archai­kus-lázadó pogány közösségiség szabadságot nyújtó élménye. Ahol ültem - a felső középső szek­torban -, mindenki ismerte a da­lok szövegét. A tizennyolc éves lány ugyanúgy együtt énekelt a zenekarral, mint az ötvenes kon­szolidált banktisztviselő kinézetű úriember. S ez egy egészen más jellegű identifikációs lehetőség - olyan kollektív és kulturális él­ménykészlet, amely külön-külön minden résztvevőben jó ideje megalapozott önazonosság. Itt, Galántán azonban ez átalakult valamiféle emelkedett kultúrává, olyan azonosulási lehetőséggé, amely a nemzeti kultúra alapvo­násait hordozza és termeli újra. Szándékosan a két végletet emlí­tem elsőként, mert a két pont kö­zött még számos, elemzésre mél­tó, elgondolkodtató csoportalak­zatot véltem fölfedezni. A nyolc­vanas évtizedbén egy évtizeden keresztül voltam egy olyan szoci­ológiai munkacsoport irányítója, amelynek az volt a feladata, hogy az ifjúság politikai szocializáció­jának folyamatát, a szubkultúrák mintateremtő képességét vizsgál­ja empirikus módszerekkel. Amit Galántán láttunk, az teljesen egyedi és na­gyon is sokfunkciós. Hihetetlen, hogy egy zenekar képes egy­szerre és egyidejűleg életben tartani az ar­chaikus népi kultúra alapvető mintáit, és ugyanakkor tud mé­lyen korszerű-nem­zetközi is lenni abban az értelemben, hogy mindent magába olvaszt, ami autentikus. Érkezzen az a Guemicai-öbölből vagyadélszlávzenei világból. Sa­ját szűkebb közegében a Ghymes úgy teremt sűrű teljességet, hogy párhuzamos azonosulási lehető­séget kínál minden fontos identi­tásigénynek. Megpróbáltam megbecsülni a létszámot: talán kétezren lehet­tek. Az érkezők többségének ez nemcsak koncert volt, hanem olyan társadalmi esemény is, ahol találkozni lehet rég nem lá­tott ismerősök, rokonok tömegé­vel, hónapokra lehet programo­kat, találkozókat egyeztetni - vagyis a Ghymes ürügyén telje­sül egy latens közösségfenntartó szerep is. Éjjel kettő körül értük el a pesti autópályát, sárga köddé állt össze a budai oldal éjszakai városfénye. Az járt az eszemben, hogy Budán nagyjá­ból annyian élnek, mint egész Szlovákia magyar kisebbsége. De a budai oldal min­denféle hagyománya ellenére sem képes kitermelni a Ghymeshez hasonló, multifunkcionális, kulturális hordozót. Mert ha a budai polgár ilyet akar látni-hallani, akkor ha­vonta egyszer elmegy megnézni a Ghymest a budai Fonóban. Jónás Tamás Bentlakás Mindaz, amit el tudok mon­dani magamról, úgy érzem, nem lényeges - pedig tu­dom, hogy az. Szeretném azt hinni* hogy időtlenségben és ténytelenségben élek, nem ott, ahol a dolgok történnek. Van ugyan néhány fontos dolog is, de azokat képtelen­ség leírni. Ózdon születtem 1973-ban. Hetvenkilencben költöztünk Szombathelyre Csernelyből. Anyu, apu új életet akartak kezdeni - ahogy nekünk, öt testvérnek magyarázták. A költözés előtti éveket én a miskolci gyermekvárosban és - emlékeim szerint - két nevelőszülőnél töltöttem. Szenvedéses évek voltak. Szombathelyen érettségiz­tem, majd informatikát, filo­zófiát, magyart hallgattam főiskolákon, egyetemeken. Feleségemmel, két kisfiám­mal - még néhány évig - Bu­dapesten élek. Verset, regényt, újságot, szá­mítógépes programokat írok. Ez a harmadik verses­kötetem. Hiszel-e bennem Nem kérdem, hiszel-e ben­nem, hiszen te ugyan kiben nem? Arcomon még építkezem. Szégyenkezem. Sorsom sorról sorra sorvad. Vad vagyok, s vadásznak vad vagy. Elejtettél: teremtettél. Terem lettél. Benned élek. Hiszel bennem? Hiszel te! Ugyan kiben nem? Nem kérdezlek. Már nem mentem kintem-bentem. Mindenki ismerte a dalok szövegét. A Ghymes ürügyén tel­jesül a közös­ségfenntartó szerep. Regény így igaz-bólin­tott a király.-De míg az ember a saját hitét védi, megfeledkezik a ldrály hitéről, mert egyazon hitet is ki-ki a maga módján érti. Aztán ha a harcban helyt kell állni, darabokra törik a legerősebb hit is, ha nics, ami összetartsa. A lánc azonban nem­csak hitükben fűzi eggyé őket, hanem a gyávákat is bátorságra kényszeríti. Fél évszázada harco­lok, hogy a kacagás öröméről meggyőzzem a hitetlent, de ő csak sír, még akkor is, amikor leg­jobb rendben van a szénája. —És mivel harcoltok? — kérdez­te Gurán egyik purdéja. - Hisz nincs is kardotok! A gyerek kérdésére óriási kaca­gás tört ki a vitézek torkán. Csak akkor csendesültek el, amikor a király jóságos hangon ismét meg­szólalt:-Te még nem tudod, gyermek, hogy az ember legveszedelme­sebb fegyvere a nyelve. Minden halandót mentsen meg ettől a fegyvertől az Isten, mert ez nem a testét, hanem a lelkét marja szét. Én hiába mondok vidám történe­teket, hasztalan állítom hadisor­ba a legjobb bohócaimat, ama ki­rály csak sír, és ezeknek előbb fogcsikorgatás, majd a tehetet­lenségtől való sírás az eredmé­nye. Olykor bizony-bizony vitézeim között is akadnak gyávák, akik hajlanának a sírás boldogságára, de a lánc, hála az emberi észnek, A fekete hegedű Lakatos Menyhért 4.rész visszatartja őket. így aztán hit és hit felett csak az idő múlik. Testünk még ép, sem­mi nem nyüvi, de a lelkünk, hi­temre mondom, itt-itt már meg­kopott. És hogy hitünkben e meg­kopott lélek kitartson, lássátok - emelte fel fejéről az álarcot-, nem ez az igazi arcom. Most is így vívunk egymással har­ci mezben, nyelvünk hegyén dör- gött, csattogott a harci zaj, és fej fej mellett sírt vagy kacagott, kit melyik hithez kötöttek láncai. De hát én kacagni akarok - húzta vissza álarcát a király ordítva -, mert csak kacagva lehet boldog a nép! És mintha igazolni akarták volna, a király katonái egyszerre kacag­ni kezdtek. Gurán gyermekei ijedten mene­kültek a félelemtől vigyorgó Mizshivhez.- És most - tekintett körül a király- minthogy minden munkának, lé­gyen akár terméketlen, pihenés az ára, tort ülni váramba térek. Ott lesz ama király is, keserűsé­get önteni tálba, kupába. Gondűzni ti is legyetek ott! Hisz mondá e némber, hogy kezetek nyomán hegedű szól, s dob vidá­man pereg. Hadd lám majd, hogy kacag rajtatok a nép, vagy sír-e, ha hull a fej! A király sarkantyú közé fogva lo­vát elvágtatott, és a kacagó kato­nák sora, mint egy hatalmas aranykígyó, gyorsan elkúszott a király után. Guránék némán, bénán bámul­tak a boldogság fő-fője után: a történtek és a szigorú parancs csak nehezen szivárgott át a tu­datukig. Gebasz zsiványkinézetű fiai ma­kacsul lapították orrukat a fűben, amíg Gurán borzas kis fiai hatal­mas rúgásokat nem mértek a fe­nekükre.- Keljetek fel, híresek - nyögdé- cseltek rugdosás közepette -, el­mentek a láncra fűzött vitézek. A többiek kétségbeesetten me­redtek egymásra, majd egyik ámulatból a másikba estek, ami­kor Aszpim anyja határozott lép­tekkel fiához sietett, letépte az őzgida lábairól és nyakáról az aranyláncokat, és parancsolóan Aszpimra szólt:- Ereszd el azt a szegény kis álla­tot, és fogd be a lovat. Menjünk ezektől a rablóktól, mert csak a bajt hozzák az ember fejére. A fiú szó nélkül engedelmeske­dett anyjának, de Mina frissessége jobban meglepte, mint a láncra fűzött vitézek vagy az erdő összes aranybéklyói.- Mi történt? - hullott ki Aszpimból a gondolat.- Semmi-válaszolta határozot­tan -, eladjuk valahol ezeket a láncokat, aztán megleszünk nél­külük is - mutatott az ámuldo- zókra, majd a láncokat szoknyája alatti zsebébe süllyesztette.- Végünk van - buggyant ki Guránból a felismerés -, ez azért jött vissza a pokolból, hogy megegye a mi fejünket is. Mina úgy tett, mint aki nem hall­ja Gurán kétségbeesett, gúnyos megjegyzését. Nagy sebbel-lob- bal feldobálta ócska holmijait a szekérre, köztük Aszpim hegedű­jét is.-Uramisten! -fohászkodott Gebasz. - Mivel vigasztaljuk meg a síró királyt, hisz mi csak azzal érünk el az emberek szívéhez! - Aszpim hegedűjére mutatott. Mina, mint aki nem hallja a két­ségbeesett siránkozást, rúd mellé fordítva a gebét, szorgalmasan felrakta az istrángokat. Aszpim hol az erdei füvekből készített ta- karatlan vackot nézte, hol Minát. H ónapok óta haldoklik, most meg mintha va­lóban az ördög szállta volna meg.-Jössz, vagy maradsz? - szólt Aszpimra.- Anyám - próbálta jobb belátás­ra bírni -, hallottad a királyt, mit mondott: itt mindnyájan a fe­jünkkel játszunk.- Én nem - mondta kurtán. - De ha te maradni akarsz, akkor ma­radj. - Leemelte Aszpim hegedű­jét a saroglyából. - En már úgy­sem vagyok neked semmid, az a kis fruska elvette az eszedet - mutatott Rupinra. Mina, végigvágva a gebén, kö­szönés nélkül faképnél hagyta a karavánt. Aszpim szomorú arcán könycseppek futottak végig. Állt egy ideig behunyt szemmel. Hát­ha csak álom az egész, aztán a húrokra téve a vonót, vad, hara­gos futamok röppentek ki ujjai alól, mígnem, kissé megnyugod­va, lágy dallammá keseredtek. A zavart, torzonborz arcokon könnycseppek futottak végig, melyek lemosták a félelmet: sze­mükben újra lobbant a fény, ar­cukra mosoly ült, boldog könnyekben fürödve. Lágy kerepléssel indultak el a szekerek. Gurán aprósága han­gos ricsajjal nyűtte az echó belse­jét, Mizshiv hátraszólt, de nem csitult a méhkas. Aszpim magába zárkózottan ült Gebasz mellett. Minára gondolt, mi történhetett vele? Mindég magányos farkasok voltak ketten, járták a világot, és soha nem akartak elszakadni egymástól. Folytatjuk Párhuzamos azonosulási lehetőséget kínál minden fontos identitásigénynek. Archív felvétel Vasárnap Kisgaléria ________ • :______,— :—;—»--------_ Kr íz Tamás: Körbe, körbe...

Next

/
Oldalképek
Tartalom