Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-07-14 / 28. szám

Kultúra 1999. július 14. 13 Szinetár Dórát mindig vonzották a bohócszerepek Szétfoszlott mítoszok Réfi Zsuzsanna _______________ Am ikor kicsi volt, a színház mindent jelentett a számára, s azt gondolta, a későbbiekben is teljesen kitölti majd az életét. Úgy vélte, ezt a pályát nagyon komolyan kell venni, s időnként bele kell halni. Aztán, ahogy teltek az évek, Szinetár Dóra rá­jött, hogy mindent, ezt a hiva­tást is a maga helyén kell kezel­nie. Ma már tud munkahely­ként tekinteni a színházra. Szétfoszlottak a mítoszok, mos­tanában már negyedannyira sem hisz bennük, mint eddig, de épp ezért most sokkal boldo­gabban tudja csinálni. S a tizen­harmadik évadját már úgy kez­di, hogy a színházat nem csodá­nak tekinti, hanem egy hétköz­napi, mégis varázslatos hely­nek, amelynek egyaránt meg­vannak a maga jó és rossz olda­lai. Musicalszereppel indult a pá­lyafutása, hiszen tízévesen A nyomorultakban lépett először színpadra, s számos más rock színházbeli darabban is ját­szott, később pedig a Miss Sai­gonban és a West Side Storyban is találkozhatott ön­nel a közönség. Most az Ope­rettszínház Egy bolond százat csinál című »zenés bolond­ságában" játszik. Ellyt alakítom, az amerikai úszónőt, aki Európába jön ver­senyezni és férjhez menni, s eközben megismerkedik egy fő­pincérrel, akit oroszlánvadász­nak néz, s ez a félreértés indítja el a szokásos vígjátéki bonyo­dalmakat. A Balázs Péter ren­dezte darabban nagyon jól ér­zem magam, akárcsak a többi produkcióban, hiszen emellett az Olivér! című darabban és az Annie-ban is játszom. Az elmúlt szezonban pedig teljesült végre egy régi álmom is, Kulka János partnereként felléphettem a My Fair Ladyben, mint Eliza. Erre a figurájára azért vágytam min­dig, mert nem az az egysíkú musicalhősnő, aki a darab ele­jétől a végig ugyanolyan. Na­gyon sokszínű, érdekes alak, ki­Megszületik a harmadik lemez... Szkárossy Zsuzsa felvétele csit bohócszerep, s engem min­dig is vonzottak az ilyen figu­rák, mert gyerekkoromtól kezdve inkább bohóc szerettem volna lenni, mint színész. Akadt már olyan szereplése, amikor krumpliorral lépett a színpadra, de azért nem ez jel­lemző a repertoárjára. Az vi­szont meglep, hogy számos színpadi siker után is így gon­dolkozik. Ha megtapsolnak esténként, az még nem azt jelenti, hogy te vagy a legnagyobb színész. Ahogy én látom ezt, ennek a pá­lyának is két oldala van. A szá­raz szakmai tudás, az, hogy ho­gyan lehet poentírozni, s mit je­lent, mondjuk, egy tapsos bejö­vetel. A nagy művészek éppen attól nagyok, hogy ezt tudják. Hiába tagadják le ezt a magukat alternatívoknak nevezők, az­zal, hogy mennyire jó görcsölve becsúszni a padló alatt. Igenis megvan a módja, hogyan lehet bejönni, kimenni, és ezt meg kell tanulni. A másik oldala pe­dig a tehetség. Az embernek magát kell tudni adnia, mernie kell őszintének lenni. De hogy igazán mitől jó valaki, az meg­foghatatlan. Egyébként a főis­koláról is azt gondolom, hogy alkalmassá tud tenni valakit ar­ra, hogy megfeleljen szerepek­ben, de színészt senkiből nem tud csinálni. Kisfia, Lőcsei Márton már há­romesztendős. Mit szól a ma­mához? Mindenkinek mondogatja, hogy »Anya színházban dolgo­zik, táncol, énekel.« Egyébként volt már színházi előadáson, nagyon élvezte, s szívesen nézi a táncot a televízióban is. Imád­ja a színpadot, sajnos. Ha ugyanis én dönthetnek a hiva­tásáról, biztos, hogy nem a szí­nészetet választanám. Persze saját magamon veszem észre, hogy mivel én imádom a szín­házat, folyton úgy beszélek ne­ki róla, mintha az egy csodála­tos, különleges hely volna, s akaratlanul is belecsöpögtetem a pálya iránti rajongást. S a színház mellett jut ideje az anyaszerepkörre is? Igen, nagyon sok időt töltöttem és töltök Marcival, annak elle­nére, hogy még öt hónapos ter­hesen is jártam az országot Kulkáékkal, s a kicsi három hónapos volt, amikor már ismét színpadra léptem. Annak idején úgy terveztem, három évet ott­hon töltök vele, de azt látom, a két dolgot együtt is lehet mű­ködtetni. Azt lényegesnek tar­tom, hogy ne telepedjünk rá a saját gyerekünkre, alakítsa ki mindenki a saját életét. S az is fontos, hogy az ember büszke lehessen a szüleire. Egyébként ennél a hivatásnál is döntő, hogy az embernek jó családi háttere legyen, hogy boldo­gan, kiegyensúlyozottan lép­jen estéről estére a függöny elé, s ne a színház jelentse az életét. Részt vett nemrég egy meg­hallgatáson, amelyre élete el­ső musicaljének, A nyomorul­taknak egy új szerepét, Eponint tanulta meg. Milyen egyéb tervei vannak a követke­ző idényre? Ismét kedvem támadt ahhoz, hogy a mikrofon mögé álljak, és hosszú idő után megszülessen a harmadik lemezem. A Bon-Bon együttes két tagjával, Török Ta­mással és Szolnoki Péterrel, va­lamin Kocsák Tiborral dolgo­zunk a dalokon, mert úgy ér­zem, újra van mondani-, azaz énekelnivalóm a világról. Heti kultúra Könyvespolc Jan Patocka: Ajelenkor értelme Jan Patocka (1907-1977) cseh filozófus a Károly Egye­tem bölcsészkarán tanult, majd később Párizsban, Ber­linben és Freiburgban (Heidegger és Husserl tanít­ványaként) folytatta tanul­mányait. A Cercle philosophique de Prague egyik alapítója. A háború vé­gén vasúti munkásként dol­gozott. A második világhábo­rú után egyetemi tanár, ám a kommunista hatalomátvétel után 1949-ben eltávolítják az egyetemről. 1950 és 54 között a Masaryk Intézet dol­gozója, 1954 és 57 között az Akadémia Pedagógiai Inté­zetének, majd 1958 és 68 kö­zött Filozófiai Intézetének tudományos munkatársa. 1968-tól 1972-ig egyetemi tanár, de politikai nézetei miatt nyugdíjazzák. A Charta 77 aláírója és szóvivője. Et­től fogva állandó rendőri zaklatásoknak és kihallgatá­Vasárnap kisgaléria Dolán György: Határtalan szerelem Jan Patocka AJELENKOR ÉRTELME Kaílígf'Jiíi soknak van kitéve. Egy több mint tizenkét órán át tartó rendőrségi vallatást követő­en halt meg. E kötet alapvá­zát azok a filozófiai tanulmá­nyok képezik, amelyek Patockának a lét megragadá­sára irányuló kutatásait, a hagyományhoz való sajátos viszonyát dokumentálják. Magyarul eddig egyetlen kö­tete jelent meg Mi a cseh? címmel 1996-ban, a Kalligram Könyvkiadó gon­dozásában. (Kalligram, Pozsony) Regény L ehet, hogy a kínai fele­ség tudott a fehér bőrű gyereklányról. Hiszen voltak sadeki születésű cselédei, ők ismerték a történe­tet, és nyilván beszéltek is róla. Talán a férfi fájdalmával is tisz­tában volt. Körülbelül egyidő­sek lehettek ők ketten, tizenhat évesek. Vajon a kínai lány látta-e sírni a férjét azon az éjszakán? És ha látta, megvigasztalta-e? Vajon egy tizenhat esztendős kínai kislány, aki a harmincas években lett menyasszony, mi­féle vigaszt nyújthatott az illem határán belül erre a házasság­törő bánatra, amelynek ő adta meg az árát? Ki tudja? Lehet, hogy nem is vett észre semmit, lehet, hogy együtt zokogta át a férfival, szótlanul, azt az éjsza­kát. Majd a könnyek után meg­jött a vágy. Ő, a fehér bőrű gye­reklány soha semmit sem tu­dott meg minderről. Évekkel a háború után, házasságok, gye­rekek, válások, könyvek után, a férfi Párizsba jött a feleségével. Felhívta őt telefonon. Én va­gyok. Ő rögtön megismerte a hangját. A férfi ezt mondta: csak a hangját akartam hallani. Ő meg ezt: én vagyok, jó reg­gelt! A férfi gátlásos volt, ugyanúgy félt, mint régen. El­csuklott a hangja. Ő pedig rög­tön felismerte a kínai akcen­tust. A férfi tudta róla, hogy könyveket ír, a lány anyja A szerető Marguerite Duras 30. rész mondta neki, akivel találkozott Saigonban. Azt is tudta, hogy mi történt a kisebbik bátyjával, átérezte a szomorúságát. Aztán a férfi már nem tudott mit mon­dani. Végül mégis kimondta. Azt mondta, hogy ő semmit sem változott, még mindig sze­reti, hogy képtelen elfojtani magában ezt a szerelmet, hogy szeretni fogja, amíg csak él. Utószó Jérőme Lindon, az Éditions de Minuit vezetője (jórészt itt je­lennek meg Marguerite Duras munkái) néhány éve azt a meg­bízatást adta a Moderato cantabile szerzőjének, hogy ír­jon magyarázó szöveget fiatal­kori fényképeihez. A szerető egymást követő mozaikképeit azonban nem a jól ismert fotók hívták elő az emlékezet mélyré­tegeiből, hanem egy nem léte­ző, elfelejtett, elkallódott „ne­gatív”. A nem létező pillanatfelvételen a tizenöt és fél éves kamasz lány „látható” aranylamé cipő­ben, drapp férfikalapban és agyonmosott selyemruhában a mekongi kompon, amint oda­lép hozzá a szerető, a huszon­hét éves, dúsgazdag kínai fia­talember. íme az „ősjelenet”, ezzel kezdődik Marguerite Duras műve, amely egyszerre fikció és visszaemlékezés, ön­életrajzi regény és regényes ön­életrajz. A mű fontosabb életrajzi eleme­it, motívumait az írónő már más könyveiben, főként az 1950-es Barrage contre le Pacifique című regényében is feldolgozta. Itt bukkan fel elő­ször az anya alakja, az idegbe­teg tanítónőé, aki a gyors meg gazdagodás reményében vállal állást Francia Indokínában, és azután egész életében házává gyik Franciaországba. Az anya, aki egyedül neveli két gyerekét, Suzanne-t és Josephet (az írónő itt még egyetlen figurává gyúr­ta két bátyjának alakját), meg­takarított pénzecskéjéből földet bérel Kambodzsában. De a földhivatal becsapja, a „kon­cessziót” lehetetlen megművel­ni, a víz évről évre elárasztja a területet. Az anya ezer gátat épít, a bennszülöttek százait mozgósítja. Hiába. A hatalmas földsáncot napok alatt elmossa az óceán. R eménytelenség, ku­darc, kiúttalan­ságérzés és érzelmi si­várság adja meg a harminchét évvel ezelőtti mű alaphangját. A mostani kisre­génynek is ez a közege. Amott az anya, itt viszont az alig tizen­hat éves kamasz lány áll a törté­net középpontjában. 1929-ben vagyunk, Francia In­dokínában. A nagybeteg apa matematikatanár, az anya isko­laigazgató. Az asszony hamaro­san magára marad a három gyerekkel. A két fiú gyűlöli gyn ást, de a kislány se képes érzelmi kötődésre: az a szadista kegyetlenség, amellyel a kínai fiatalemberrel bánik, szinte tü­körképe a két fiútestvér közti kapcsolatnak. Mintha a kamasz lány a „gyűlölt” nagyobbik test­vérben látná az igazi férfit, aka­ratlanul is őhozzá igazodik, ővele azonosul: „Ha a nagyob­bik bátyám is velünk van, a férfi nem a szeretőm... Valahány­szor együtt látom őket, úgy ér­zem, még egyszer nem bírom elviselni a látványt. A szerető­met testének gyöngesége miatt tagadják meg, pedig engem épp ez a gyöngeség tölt el élvezet­tel. A szeretőm irtózatos bot­rány a nagyobbik bátyám sze­mében, szégyenletes, bevallha- tatlan. Dacolni az ő néma pa­rancsával, erre sohase vagyok képes. Legfeljebb ha a kisebbik bátyámról van szó...” Ebben a műben felfejthetetlenül szövő­dik egymásba az elfojthatatlan vágy és az elfojthatatlan gyűlö­let, az erőszak és a részvét. Vannak művek, amelyekben az író egyszere csak feltárja, min­den kendőzés nélkül, tulajdon „igazságát”, egyszerre csak nyersen kimondja mindazt, amit addig a fikció világában próbált elrejtve megjeleníteni. Ilyen mű A szerető is. „Sokat ír­tam a családomról, de akkor még mindenki élt, az anyám is meg a két bátyám is, így csak kerülgettem őket, ezeket a dol­gokat a toliammal, nem vágtam az elevenükbe.” És csakugyan: A szerető (amely 1984-ben megkapta a Goncourt-díjat) nemcsak egy szerelemtelen sze­relemnek, nemcsak egy család széthullásának a története, ha­nem az anyával és az idősebb fiútestvérrel, a „gyilkossal” való leszámolásé is. Leszámolni per­sze csak az számolhat le a csa­ládjával, aki önmagával is szembe tud nézni. Az a kegyet­len tárgyilagosság, amellyel Duras fiatalkori énjét ábrázolja, arra vall, hogy az írónőnek ez is sikerült. Vége

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom