Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-10-27 / 43. szám

Kultúra 1999. október 27. 13 Jubileumi kiállítás Antwerpen és London szépművészeti múzeumaiban Van Dyck - négyszáz kép Királyi unió (Orániai Vilmos és Stuart Mária esküvője 164-ben) R. Hahn Veronika Születésének négyszázadik év­fordulója alkalmából az antwer- peni Koninklijk Museum voor Schone Kunsten és a londoni Royal Academy of Árts nagysza­bású Anthony van Dyck-retros- pektívet rendezett. Antwerpen és London nem egyszerűen a mű­vész születési, illetve halálozási helyét jelzik, hanem ezekhez a városokhoz pályafutásának leg­nagyobb sikerei is fűződnek. Bár az Antwerpenből érkezett és a brit fővárosban december 10-éig látható kiállítás százöt festménye Van Dyck mitológiai és vallási ér­Tizennyolc évesen már Rubens asszisz­tenseként dolgozott. deklődéséről is bőven tanúsko­dik, az anyag nagyobb része ant­werpeni polgárok, genovai ne­mesek, az angol királyi család, az arisztokrácia, költők államférfi­ak, udvaroncok, barátok és gye­rekek világhírre emelt arcképei­ből áll. A lenyűgöző kiállításhoz a világ legnagyobb múzeumain, a londoni és washingtoni Nemzeti Galérián, a New York-i Metro- politanen, a szentpétervári Er- mitázson kívül többek között a budapesti Szépművészeti Múze­um is hozzájárult a fiatalkori Fér­fi és nő portréjával, de láthatók magángyűjteményekből vagy brit kastélyokból, például Diana walesi hercegnő fivérének althorpi vagy Devonshire herce­gének chatsworthi palotájából származó, csak szűkebb körben ismert képek is. Van Dyck fiatalon, 42 éves korá­ban hunyt el, de csodagyereksé- ge meghosszabbította rövid pá­lyafutását. A gazdag kereskedő fiát már tízéves korában felfedez­te a virágzó Antwerpen festőcé­he, tizenhét évesen megalapítot­ta saját stúdióját, és két évvel ké­sőbb céhmester lett. A londoni ki­állítás első darabja, a tizennégy éves korában festett önarckép ékes bizonyítéka Van Dyck zseni­alitásának. A gesztenyebama, hullámos, hosszú hajjal övezett pirospozsgás fiúarc élénken és hihetetlen magabiztossággal for­dul oldalnézetből a látogató felé. Ennél a technikai tökéletességgel kivitelezett portrénál jobb aján­lólevélre aligha lehetett szüksége az ifjú Van Dycknak, amikor be­robbant Antwerpen művészvilá­gába. Nem csoda, hogy 18 évesen már ünnepelt, de az előző ge­nerációt képviselő Peter Paul Ru­bens asszisztenseként dolgozott, aki nyugodt lelkiismerettel bíz­hatott rá fontos megbízásokat, a növendék viszont életre szóló kapcsolatokra tehetett szert a mester műértők és gyűjtők által látogatott szalonjában. A kiállí­tásnak ebben az 1618-ig terjedő részében számos, Rubens hatá­sát és technikáját tükröző, egyhá­zi megrendelésre, templomok dí­szítésére készült mitológiai és vallási kompozíciót találunk. 1620 októberében érkezett első alkalommal Londonba Van Dyck, ahol I. Jakab király tekintélyes, évi száz fontos fizetést állapított meg számára. Azóta, hogy ifj. Hans Holbein VIII. Henrik alkal­mazásában állt, az angol királyi udvarban nagy becsben tartották a német és flamand festőket. Van Dyck egyik csodálója és mecéná­sa Thomas Howard, Arundel grófja volt, akit a második terem­ben látható portrén is megörökí­tett. Jakab várakozásával ellen­tétben Van Dyck másfél évvel ké­sőbb szedte a sátorfáját, és az en­gedélyezett nyolc hónappal szemben tíz évig vissza sem tért. Az Antwerpenben Rubens felesé­géről, Isabella Brantról festett portrét évszázadokig magának Rubensnek tulajdonították a nem sokkal később elhunyt nő fényűző ruházata és a hátteret képező dús, díszes kerti jelenet miatt. 1621 és 1627 között az Antwerpenhez hasonlóan gaz­dag kikötővárosban, Genovában élt, de más külföldi művészekhez hasonlóan felkereste Velencét, Rómát és más olasz városokat is. Velencében szeretett bele a pél­daképévé vált Tiziano művésze­tébe, olyannyira, hogy magán- gyűjteményében tizenhét fest­ményét őrizte. A flamand mű­vészt keblére ölelte és elhalmozta megbízatásokkal a genovai ne­messég, hiszen semmi nem fejez­te ki jobban egy család gazdagsá­gát és társadalmi pozícióját, mint a műgyűjtés és saját maguk meg- örökíttetése. Az 1621 és 1627 kö­zött keletkezett portrék közül ki­emelkedik az a hatalmas csoport­kép, melyet Giacomo Lommelini dózse családjáról festett. A dózse, akit hivatali évei alatt tilos volt le­festeni, feltűnően hiányzik a kép­ről, melynek közepén középkorú hölgy, a két oldalon pedig felte­hetőleg a választott államfő első és második házasságából szár­mazó két-két fiatalember, illetve gyerek látható. A méltóságteljes, elegáns családot tágas palotájá­ban kapta le a festő, aki a komor hangulatot a gyerekek kiskutyá­jának „odacsempészésével” eny­híti. Van Dyckról azt tartják, hogy kü­lönös vonzalmat érzett a gyere­kek iránt. Alacsony termete és kellemes, behízelgő modora nyil­ván segített abban, hogy közel kerüljön az ifjúsághoz. Jó példa erre a Balbi gyerekek 1625 és 1627 között keletkezett portréja, amely minden formalitás, pompa és merevség ellenére is felvillant­ja a kisfiúk egymás iránti gyen­gédségét, vonzalmát. Nem csoda, hogy I. Károly angol király ragaszkodott Van Dyck Londonba való visszatéréséhez. A király hálás lehetett festőjének, aki valamennyi arcképen, akár katonai parancsnokként, akár föl­desúrként vagy a legjobb férjként és családapaként ábrázolta Ká­Képei elhomályosít­ják a kortárs angol festők merev stílusát. rolyt, kifejezve a monarchia fel­sőbbrendűségét, a királyok Isten­től eredő jogát a kormányzásra. Egyes képek, például az, amelyik a királynét ábrázolja, nemcsak elevenek, hanem humorosak is. Van Dyck hét és fél londoni éve alatt becslések szerint négyszáz portrét festett, amelyek elhomá­lyosítják a kortárs angol festők merev stílusát. Heti kultúra Könyvespolc Mióta van eszük az álla­toknak Hajdanában, amikor a mesét még a tűz fényénél, a csilla­gos ég alatt mondták az öre­gek, a törzs mesélői, ezek a történetek az oktondi vagy okos állatokról szájról szájra, földrészről földrészre száll­tak. Akár Mongóliában, akár Vietnamban, akár Indiában vagy Afrikában születtek, is­merősnek tűnnek, hiszen visszaköszönnek a magyar népmesekincsből is. Az álla­tokról szóló történeteket nemcsak szórakoztatásnak szánták, különféle jelleme­ket és magatartásokat figuráztak ki velük, s aki ma­gára ismert a történetben, jobban tette, ha nem sértő­dött meg, hanem inkább szép csendben megfogadta, hogy megváltozik, ha tud. (Ab-Art) Vasárnap Kisgaléria Peter Lindbergh: Érintés Regény A szpim leszedte lová­ról a hámot, legelni eresztette, erdei fűből és falevelekből puha fekhelyet készített az anyjának. Mizshiv, bográcsot akasztva a szolgafára, lekuporodott, szok­nyája aljával lángra élesztette a tüzet. Gurán és Gebasz, egy hatalmas fának támasztva a hátát, a meg­viselt lószerszámok javításával foglalatoskodott. Gyorsan elillant az erdő csend­je; Gebasz süldő lánya vidám kározásba kezdett, Gurán apró gyerekeinek kacagásaitól, rik- kantásaitól visszhangzott az er­dő. Aszpim betakarta beteg anyját, a frissen készített fekhe­lyen lekuporodott a vacok szé­lére, mosolyogva bámulta a gyerekek játékát, mint aki ma­ga is örömmel venne részt vi­dámságukban. Mina a fiát nézte; először öröm­ragyogás égett a szemében, majd gördültek a könnyei.- Fájdalmaid vannak, anyám? - fogta meg Aszpim Mina kezét.- Nem a betegségem fáj, gyer­mekem, hanem a tehetetlensé­gem. Tudom, hogy inkább éhe­zel, mint elfogadd mások ala­mizsnáját.-Ez miatt ne búsulj, anyám. Nem vagyok már kisgyermek, akit etetni kell. Majd meg­A fekete hegedű Lakatos Menyhért 2. rész gyógyulsz, és ismét sütöl-főzöl nekem. Addig meg azt eszünk, amit én csinálok. Most is szed­tem volna neked tojást vagy madarat, de itt nincs szívem ezeket a szerencsétlen, láncra vert állatkákat megfogni.- Rossz sejtelmeim vannak, Aszpim; meg kellett volna fo­gadni Gebasz tanácsát; ki tudja, milyen országba jutottunk? Aszpim bólogatott anyja aggo­dalmára, de tekintete Rupinon függött, aki a játék hevétől kipi- rultan, lihegve, kacagva kupo­rodott elé.- Hegedülj nekünk, Aszpim, a hosszú kocsikázástól elzsibbadt lábainkat hadd jártassuk meg! Rupin fején fehér virágkoszorú díszelgett, ami az erdei tündér­játéknak elengedhetetlen kellé­ke; és Gurán apró gyermekei, mint megannyi méhecske játé­kos zümmögéssel vették körül. Aszpim Minára nézett, aki a gyerekek kívánságához kérlelő pillantásokkal csatlakozott. Tudta, hogyAszpimnakis nagy kedve telik a játékban, mert csak akkor látszott igazán bol­dognak, ha hegedülésével má­sokat is megvigasztalhatott. Aszpim megtévesztően lányos külsejét csak sarjadó fekete baj­sza cáfolta. Vállig érő, göndör haja, rugalmas, karcsú termete oly kecses külsőt mutatott, hogy a legcsinosabb lányok is megirigyelhették. Soha nem kellett biztatni a he- gedülésre, ha az beteg anyja pi­henését nem zavarta, örömmel vállalkozott rá.- Jó - mondta nevetve, és az echóskocsihoz futva kiemelt a ponyva alól egy ütött-kopott hegedűt, amit a kóborlással já­ró viszontagságok erősen meg­viseltek. Megállt egy virágzó bokor mellett; álla alá emelve hegedűjét, játszani kezdett. A zene hallatára Gurán aprósá­gai nagy kört formáltak Rupin körül, aki a zene ritmusára légi­es könnyedséggel libbent, mint a lepke, melyet megbűvölt a fény. A gyerekek vidámsága elűzte Guránék arcáról a félelmet; ma­guk elé hullatva a szerszámo­kat, széles mosollyal az arcu­kon örültek a gyerekek játéká­nak. A láncra vert madarak előbb csak figyeltek, majd megélén­külve topogni kezdtek az ága­kon, aranyláncaik ritmusos csörgése valami csodálatos csengéssel-bongással zenekar­rá egészítette ki Aszpim hege­dűjátékát. Egy, már pöttyeit vesztett őzgi­da nagy, csodálkozástól kitá­gult szemekkel közeledett a vi­rágzó bokorhoz, ahol Aszpim hegedült. Karcsú lábain drága­kövekkel ékesített, cizellált aranybilincs, összekötő láncai lágy hárfazene futamaiként il­leszkedtek a zenéhez, hol fel­gyorsulva, hol meg lassan, mint valami kis csörgedező patak. Mindenkit elbűvölt a zene és Rupin csodálatos tánca, csak Gebasz két rablókülsejű fiát nem. Ők az aranyláncok csen­gését figyelve bámultak a fákra, mint akik eddig kételkedtek a láncok valódiságában. Loloj tü­lökfújó száját szélesre húzta a vigyor, ahogy egy kakadu topo­gó táncát nézte.-Vert arany itt minden - for­dult az öccséhez, majd eltűntek a bokrok között. kis őzgida egészen közel merészkedett a bokorhoz; le nem vé­ve a tekintetét Rupin ritmusoktól rezgő testéről, kar­csú lábait ütemesen emelgette, mintha a lány táncát utánozná. A bokrok virágtól terhes ágai alatt, hason kúszva, Gebasz két fia közeledett az őzgida felé; megálltak egy pillanatra, meg­bámulták a gida lábain a drága­kövekkel ékesített, cizellált aranybilincset, aztán egymásra kacsintva, ragadozó alattomos­sággal kúsztak tovább. Loloj iz­mai már ugrásra merevedtek, amikor az őzike kecses tánclé­pésekkel egészen a tisztás szé­léig merészkedett. A két rabló­külsejű fiú dühösen vicsorgott, de hang nélkül lopakodtak az őzgida nyomába, akit a zene teljesen megbűvölt. Nagy, ártatlan szemeit Aszpimra vetette, mint aki bo­csánatot akar kérni hívatlan vendég voltáért, amire Aszpim boldog, marasztaló mosollyal válaszolt. De hirtelen elakadt Aszpim lé­legzete; az őzike mögött, alig karnyújtásnyira, Loloj torzon- borz vigyora tűnt fel; már ép­pen el akarta kapni az őzgida láncát, amikor a kis állat, ösztö­nösen megérezve a veszélyt, hatalmas ugrással Aszpim ölé­be ugrott. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom