Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-10-06 / 40. szám
12 1999. október 6. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Kalózok Mai huszonévesekről szól a Kalózok - könnyed stílusban, jó zenével (Dés László és a Jazz+Az együttes érdeme), kitűnő fiatal színészek közreműködésével. Ez mind megvalósult, és a nem éppen ifjú néző eltöprenghet rajta: ilyenek volnának a „mai magyar fiatalok”, valóban ilyen problémákkal küzdenek? A történet egyik motívuma, a szerelem - az örök téma - a többször huszonévesek számára sem éppen ismereden. Ám a „kalózkodás”, a másik alapmotívum, magyarázatra szorul. Kalózkodni annyit tesz: frekvenciaengedély nélkül rádióműsort sugározni - szabadon, sőt felszabadultan, csak a magunk örömére. Ezt teszik a film főszereplői, Pipi (Király Attila) és Max (Bodó Viktor) abban a reményben, hogy egyikük jó kapcsolatának köszönhetően hozzájutnak a hivatalos papírhoz, amely kalózkodásukat legálissá teszi. Nem így történik. Ekkor Pipi úgy dönt, beáll a sorba, azaz elszegődik egy kereskedelmi adóhoz, és a két reklám közötti időt Id- tölti szellemes szófolyamával. A barátok nemcsak emiatt kerülnek szembe egymással: megjelenik a szép szomszéd lány, Márta (Gubás Gabi), akibe mindketten beleszeretnek... Sas Tamás munkája valóban fiatalos lendületű, szeretni valóan üde, de nem generációs film. A konfliktus - elárulni elveinket, barátságunkat anyagiakért, sikerért - örök. Gyanítom, ha mai huszonévesek írták volna a forgató- könyvet, és rendezték volna a filmet, más volna, és többet elárulna róluk, mint a Kalózok. _______________________Heti hír_________________ Bo gart megint nyert Az Amerikai Filmintézet, amely tavaly a legjobb 100 amerikai film listáját állította össze, most adta közre a régi, legendás hollywoodi sztárok két újabb toplistáját. A férfiak „versenyét” Humphrey Bogart, a nőkét pedig Katherine Hepbum „nyerte”. A filmipar 180 képviselőjét (színészeket, kritikusokat, producereket, filmtörténészeket) kérdezték meg, s a mai kedvenceket szándékosan mellőzték. A megkérdezettek csak azok közül választhattak, akik 1951 előtt debütáltak filmen. így történhetett meg, hogy a listáról több olyan elismert művész is hiányzik, mint Jack Lemmon, Paul Newman, Shirley MacLaine vagy Clint Eastwood. A kiválasztott nagyságok közül a legtöbb már nem is él. A színésznőknél (Katherine Hepburn után) Bette Davis, Audrey Hepbum, Ingrid Bergman, Greta Garbó, Marilyn Monroe, Elizabeth Taylor az élmezőny sorrendje, a férfiaknál pedig Bogartot Cary Grant követi, majd James Stewart, Marion Brando, Fred Astaire, Henry Fonda és Clark Gabié neve olvasható a lajstromon. Az intézet munkatársai máris készülnek a bírálatok visszaverésére.... Déry Gabriella fiatal énekesekkel osztja meg titkait ...és ragyog a Nílus vize Rozsos Istvánnal a Salome című előadásban Mezey Béla felvétele Réfi Zsuzsa__________________ Déry Gabriella mindig, mindenkor tudott örülni az élet szépségének. Zeneszeretetét tenorista nagyapjától, Déry Jenőtől örökölte, és már gyerekkorában énekes akart lenni. Álma negyvenegy esztendővel ezelőtt valósult meg, 1958-ban lett az Operaház magánénekesnője, Szilágyi Erzsébetként debütált. Déry Gabriella az évek során a dalszínház vezető drámai szopránjává vált, akinek különös szépségű, izzóan vibráló hanganyagához korszerű, árnyalatokban gazdag szerepformálás, drámai előadókészség párosult, s bár a nagyapja már nem láthatta színpadon, az előadásain mindig sokat gondolt rá, megidézte az emlékét. Déry Gabriella életének középpontjában egyébként is a zene, a fellépések, a szerepek álltak, s tavaly, négy évtizedes jubileumát is dalszínházi fellépéssel ünnepelhette, a Salome Herodiását alakította. Az énekesnő, aki az Operaház örökös tagja, ma is aktívan dolgozik, napjainkban énekmesterként osztja meg titkait a fiatalabb művészekkel. Mindig a zene volt a legfontosabb a mindennapjaiban? Igen, hiszen a testi-lelki kondíciómra folyton-folyvást vigyáznom kellett, hogy azt a mércét, amit önmagámnak felállítottam, s amit a közönség is elvárt tőlem, teljesíteni tudjam. Szilágyi Erzsébetet százötvenszer énekeltem, az Aidát és a Turandotot százszor, de még a legkevesebbszer előadott darabomban, a Saloméban is huszonötször léptem színpadra. A pályám meghatározó szerepe A végzet hatalmának Leonórája volt, ezt a Ver- di-hősnőt is több mint százszor alakíthattam, sőt még Pozsonyban is színpadra léptem ebben a produkcióban. Ennyi fellépés nehéz idegi és fizikai munkát jelent, nagy önfegyelemre van hozzá szükség. De én így éltem mindig, talán ezért is tudhatok magam mögött üyen nagyívű pályát. S talán azért, mert ma is könnyen tanulok, imádok új feladatokra készülni, még mindig ezek adják számomra az élet értelmét. Gondolom, a folytonos megújulásban a tanítás is segít. Az utóbbi években rengeteg a növendéke, s akadnak köztük olyan ismert énekesek is, mint például Bokor Jutta, Ardó Mária vagy Csák József, de számos fiatal tehetséggel, Kővári Eszter Sárával, Kovács Annamáriával és Rácz Istvánnal is ön foglalkozik, így igaz, bár évekig hagytam magam győzködni, amíg vállalkoztam az énekmesteri munkára, s elkezdtem megosztani a titkaimat az arra érdemesekkel. A tanítás ugyanis óriási felelősség, s nemcsak az éneklésről kell hozzá rengeteget tudni. Jó pszichológiai érzékre is szükség van ahhoz, hogy az ember mindenkivel megtalálja a megfelelő hangot, s a legtöbbet tudja kihozni a növendékeiből. A jó éneklés egyébként a legegyszerűbb dolog a világon. Jól kell levegőt venni, jól kell mondani a szöveget, a lényeg, hogy minden a lehető legtermészetesebben történjen. Szerencsére én még mindent magam is meg tudok mutatni. A tanításhoz nagyon sok szeretet szükséges, és okosnak kell hozzá lenni. Meg kell találni azokat a mondatokat, amelyektől a tanítvány rájön, hogyan lehet a hangjába érzelmeket sűríteni. Melyek azok a színek, amelyektől egy figura, egy szerep élettel telik meg? Nekem igazgatóm volt Nádasdy Kálmán, akinek eg-egy jó tanácsa felért kétheti próbával, amikor pedig Ferencsik Jánossal az Aidát gyakoroltuk, a karmesternek is akadt néhány olyan mondata, amelyektől a Nílus vize elkezdett csillogni. Talán néha nekem is van egy-két ilyen észrevételem, tanácsom. Az elmúlt négy színpadi évtizedének bölcsésségeit valóban meg kell osztania a fiatalokkal. Elmondhatom, hogy az dalszínház aranykorában dolgoztam az Ybl-palotában. Több kollégámmal éveken át vittük a repertoárt. Évi hatvan előadáson léptünk a közönség elé, s olyan művészekkel énekeltem együtt, mint Melis György, Simándy József, llosfalvy Róbert, Komlóssy Erzsébet vagy Szőnyi Olga. S persze azért kiváló vendégekkel is szerepelhettünk, rengeteget tanultam például zeneileg és énektechnikailag is Lamberto Gardellitől, szép esték voltak a vele való fellépések. Számos felejthetetlen előadás emlékét őrzöm, ilyen volt, amikor Tito Gobbival, Carlo Bergonzival énekeltem, vagy a Toscában Plácido Domingo partnere lehettem. Ezek olyan tapasztalatok, élmények, amelyekből, remélem, a fiatalabb énekesek is profitálnak. Hogyan telnek mostanában a napjai? Sokat dolgozom. Hetente két napon át reggeltől estig tartok órákat, emellett pedig mindig beiktatok egy ráadás napot is, amikor azok jöhetnek, akik exponált előadásra készülnek, vagy valamilyen problémájuk akad. Rengeteg időt töltök az Operaházban, hiszen gyakorta részt veszek a növendékeim próbáin, előadásain is. Általában ilyenkor papírral, tollal ülök be a nézőtérre, összeírom a hibákat, gondokat, hogy aztán ezeket megbeszéljük, és dolgozzunk rajtuk. Szerintem ugyanis mindenkin lehet segíteni. S azon kívül, hogy az órákon megmutatja a frázisokat, énekel ma is? Bár a következő szezonra is akadna felkérésem, már nem akarok szerepet vállalni. Ez alatt a négy évtized alatt elénekelhettem szinte az összes Verdi-hős- nőt, felléptem sok Richard Strauss-műben. S bár akad azért egy-egy olyan szerep, ami kimaradt az életemből, egyáltalán nincs hiányérzetem, s már nem vágyom arra, hogy a színpadra lépjek. Örülök, hogy az Operaház örökös tagja lettem, hiszen ennek a címnek mítosza van, ez az énekesi pálya beteljesülése. . Boldog, kiegyensúlyozott ember vagyok, aki elégedett azzal, amit elért, nincsenek keserű gondolataim. Szeretek tanítani, jól megvagyok a növendékeimmel, jobban izgulok értük, mint annak idején magamért. Nagyon jó érzés, amikor látom, hogy hallgatnak rám, hogy hasznosítják a tanácsaimat, hogy fejlődnek. Ráadásul folyton érzem a felém áradó szeretetüket is. Mire igyekszik elsősorban megtanítani őket? Hogy tudjanak mindennek örülni, hogy vegyék észre a mindennapokban rejlő szépségeket. Én például mindent szeretek, ami szép és művészi, de emellett imádok autót vezetni, szüretek otthon főzni, virágokat ültetni, s most is fontos nekem, hogy legyenek feladataim, hogy adjak magamra, hogy ne váljak öregasszonnyá. Én egyébként mindig, fiatalon is igyekeztem így, ilyen optimistán szemlélni a világot. Az életnek örülni kell, mert másképpen nem lehet kibírni. „Harmincöt évi munka után ez a mesterség egyre fárasztóbb számomra, unom az egészet, ráadásul gyakran kellemetlennek is érzem.” Sir Anthony Hopkinsnak elege van már a filmezésből Nemlaha György ___________ Il yenkor, távolodva a nyártól hajlamos az újságíró, sőt talán az olvasó is sajtóhibára gondolni és feltételezni, hogy a remek angol színésznek melege van, de ezúttal nem erről van szó. Sir Anthony Hopkins úgy látszik, elvesztette legendás türelmét, és hadat üzent a filmszakmának. Valójában nem is a mozi világával van baja, sokkal inkább a producerekkel, azokkal az urakkal, akik folyton hajszolják, megpróbálják tehetsége utolsó cseppjét is kisajtolni belőle. A bárányok hallgatása Os- car-díjas kannibál-pszichiátere nagy mérgesen fakadt ki a közelmúltban. „Harmincöt évi munka után ez a mesterség egyre fárasztóbb számomra, unom az egészet, ráadásul gyakran kellemetlennek is érzem. Ha így folytatom, nem tesz jót a lelkiállapotomnak sem. Az utóbbi öt évben valósággal depresszióban éltem, noha úgy tettem, mintha kutya bajom volna, és magam is jókedvűen elviccelődtem erről a témáról... Am most már betelt a pohár! Ez a történet többé nem szórakoztató!” - vonta le a konklúziót a hatvankét éves sztár, aki mintha megfeledkezett volna arról, hogy maga óhajtotta ezt a nagy nyüzsgést a legjobban, amikor Emma Thompson partnereként végre - az idén harmincegy éve - először komolyabb feladatot kapott Peter O’Toole oldalán Az oroszlán télen című történelmi filmben. Amúgy igaz: a háta mögött lévő több mint három évtizedben rengeteget forgatott, s a mérleg meglehetősen felemás, hiszen játszott klasszikus értékű alkotásokban, mint a Napok romjai, Az elefántember, a Howard End, ugyanakkor olyan jelentéktelen filmecskékben is, mint A babák háza vagy Az ifjú Winston. A világ egyik legjelesebb, legtöbbre értékelt művészének visszavonulási szándéka bombaként robban hollywoodi filmkörökben, és sorra azt találgatják, vajon mi késztethette a nemcsak megbecsült, hanem jól is fizetett világsztárt arra, hogy ilyen baljós kijelentést tegyen. Persze - régi igazság - nem eszik a kását olyan forrón: a közeljövőben a lovaggá ütött Anthony Hopkins két mozidarabban is a közönség elé lép. Az egyik John Turtletaub Ösztön című drámája, amelyben népszerű pszichológust kelt életre, aki azonban maga is megőrül, a másik egy ritkán látott Shakespeare-dráma, a Titus Andronicus látványos adaptációja. Ha úgy vesszük, slusszpoénnak sem rossz...
