Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-10-06 / 40. szám
Figyelem! Rövidesen indul karácsonyi játékunk, az Ajándékszóró. Figyelje a Vasárnapot és az Új Szót! Szlovákiai magyar családi magazin 1999. október 6. « 32. évfolyam Sport __________________ A pozsonyi „Waterloo” után. Kikjuttat- ták siralmas helyzetbe a szlovák labdarúgást? 16 48 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. október 9-étől 15-éig Évforduló Százötven éve végezték ki a magyar szabadságharc tábornokait O Aradon. ^ A DSZM mellett Saktor demagógiája a legveszélyesebb Tömegheccelés Kövesdi Károly_____________ Te ljes pőreségében derült ki nemrég a Szlovák Nemzeti Párt zsolnai közgyűlésén, hogy - a költő szavaival élve - „a nemzet minden előtt” csak a bolti kirakatba akasztott cégtábla szerepét tölti be; hátrébb, főleg a kassza és a raktár környékén másféle csata dúl. A falusi kultúrházi bálok fabudijai környékét idéző mélynemzeti kopuláció teljes ordenáréságát ugyan szégyellheti az egész társaság, attól azonban még tény marad, hogy az SZNP egyáltalán nem jelenti az általa hangoztatott stabil pártot Szlovákiában. Bár erről nem sok szó esik a sajtóban, nem kis szerepe van ebben a tavaly hatalomra jutott kormánykoalíciónak, amelynek - minden aktuális botránya ellenére - a puszta létével (s azzal, hogy az SZNP, csatlósi szerepköréből adódóan, nem tudott akkora gazdasági hátteret kiépíteni, mint a DSZM) többet sikerült tennie a Slota-párt megbontásáért, mint Malíková ambícióinak. A Eupták-féle naplementével és az SZNP szakadásával - saját széthúzásán túl - tulajdonképpen csak a DSZM jelenthet veszélyt a kormánykoalícióra. Az pedig egyedül nem sokra megy. Viszont életveszélyes az Iván Saktor vezette szakszervezeti konföderáció folytonos izgatása és tömegheccelése, mert Meciarék pozícióit erősíti. A szlovákiai társadalomban tavaly óta érződő enyhe stabilizációt, a jövő szempontjából biztató hazai és integrációs folyamatot döntheti romba a polgárok türelmetlenségére és anyagi helyzetének romlására épülő demagóg követelőzés. Köztudott, hogy a Meciar-kormány szóba sem állt Saktorékkal, mialatt ők azt hitték magukról, Biztató folyamatot dönthet romba a pol- gári türelmetlenség. hogy „helyzetben vannak”. Holott csak azóta tudnak labdába rúgni, amióta ez a kormány van hatalmon, amelyik szóba áll velük. Miközben lehet találgatni, kinek a pecsenyéjét sütögeti a szakszervezetek élcsapata, a kormány elgondolkodhat afölött, hogyan tanulhatott volna taktikát Meciartól, aki mesteri módon osztotta meg a fenyegetőző szakszervezeteket: azzal a részével ült asztalhoz, amelyik bólogatott. Nem arról van szó természetesen, hogy a kormány vegye át a piszkos módszereket, de az sem normális, hogy Saktor túsza legyen. Az sem egészen világos, hogy Szlovákiában kit is képviselnek valójában a szak- szervezetek, s hogy hogyan épül fel az egész konföderáció. Azt a laikus is látja, hogy nem demokratikus játékszabályok szerint működik a dolog, hiszen ahányszor bezárt, csődbe ment üzem utcára került dolgozói segítségért kiáltanak, a szakszervezetisek azonnal a kormányra mutogatnak. Egyszerű volna a demokrácia gyermekbetegségeként beállítani, hogy a szlovákiai üzemekben, cégeknél működő szakszervezetek tehetetlenek, hiszen a csúcsvezetés foglalkozhatna a gondjaikkal. Végső soron főleg ez volna a dolga. Saktorék ehelyett tízezreket terelnek a fővárosba, azzal a szándékkal, hogy a kormányt „elkergessék a vályútól”. Ezért képmutató ez a fajta „igazságkeresés”, amelynek az igazsághoz és a dolgozók érdekeinek védelméhez vajmi kevés köze van. Annál több Saktor politikai ambícióihoz. A század elején Amerikában a szakszervezetek külön hatalmi tényezőt jelentettek: még a maffiapénzek sem voltak túl mocskosak ahhoz, hogy beleszólhassanak a nagypolitikába. Szlovákiában úgy látszik, minden rossz példa kopírozható. Vezércikk Jó hírek, sokasodjatok! P. Vonyik Erzsébet „Nektek, újságíróknak az az igazi csemege, ha valakin istenigazából elverhetitek a port, csámcsoghattok egy sort rajta” - dohogott még a nyáron ismerősöm, akit felettébb bosszant, hogy csupa politikai viszálykodásról, átverésről, botrányról, gyilkosságról tudósít a sajtó. A jó hírek, szívet melengető eseményekről szóló tudósítások pedig ritkák, mint a fehér holló. Végül kénytelen-kelletlen elismerte, hogy az újság arról szól, amit az élet hoz magával. Mert nemcsak az újságolvasó kutat hasztalan botrányszagtól mentes hírek után, hanem az újságíró is. Az utóbbi hetekben azonban mintha valamiféle csoda történt volna. Vagy legalábbis ilyesmi kezdődött el a magyar-szlovák kapcsolatokban. (Csak el ne kiabáljam! ) Tapasztalhatta, aki szeptember derekán ott szorongott a párkányi hídfőnél, és a két miniszterelnökkel egyetemben felejthetetlenül szép pillanatokat élt át. Mikulás Dzurinda talán egy életre megőrzi emlékezetében azt a forró fogadtatást, amelyben Dél-Szlovákia magyarjai részesítették. Ott röppent világgá a hír, hogy két éven belül újjáépül a híd. (Feltéve, hogy a nemzetközi tender kiírását nem Gábriel Palackára bízzák.) Még el sem ült ez az öröm, máris újabb kisebb szenzációt kopogtathattam a számítógépbe: rövidesen rendeződik a Magyarországon szerzett diplomák és tudományos fokozatok ügye. Hitetlenkedve hallgattam a szlovák-magyar kisebbségi bizottság pozsonyi ülése után a tájékoztatást arról, hogy a két kormány a közeljövőben aláírja az ún. ekvivalenciaegyezményt. Sőt, elgördülhet az eddig elháríthatatlannak tűnt akadály, és magyarországi egyetemek kihelyezett tagozatokat nyithatnak, a tervek szerint Komáromban és Királyhelmecen. Immár csak az van hátra, hogy a Ftácnik-féle minisztérium megalkossa a szükséges jogi kereteket, és jöhetnek a kérvények. S mindez miért lehetséges egyszeriben, illetve miért volt lehetetlen eddig? Mert ezúttal végre a szlovák oldalon megvan az egyértelmű politikai hajlandóság, amely korábban hiányzott. S remélhetőleg megmarad ezután is, ha Szlovákia szempontjából jól sül el az Európa Unió helsinki csúcstalálkozója, és bebo- csáttatik a brüsszeli nagykapun. Egyébként vitán felül ez lenne az év kimagaslóan legjobb híre. Nem kevesebbről szólna, mint hogy az új évezredben nem Szlovákia és Magyarország között húzódik a legújabb kori vasfüggöny, a szigorú schengeni határ. Amíg ez végleg eldől, hátravan még nem egész három hónap. A szlovák diplomácia, az utóbbi hetek fejleményeiből ítélhetően, mindent megmozgat érte. Olyasmibe is belemegy, amit korábban elutasított. Az apátszentmihályi atomerőmű két reaktorát is hajlandó korábban bezárni, igaz nem olyan hamar, mint Ausztria szeretné. Persze nem ingyen, hanem tekintélyes EU-pénz fejében. A vak is látja, hogy Pozsony ezekben a európai uniós felvétel szemszögéből sorsdöntő hetekben a szebbik arcát mutatja Brüsszelnek. S mit nem adnék, ha ezek a vonások a jövőben sem torzulnának el. Ha hamarosan arról írhatnának az újságok, hogy Milán Ftácnik minisztériuma már meg is adta az akkreditációt az első kihelyezett egyetemi tagozatnak. Mert ellenkező esetben zsörtölődő ismerősömnek újra lenne oka a méltatlankodásra. Hiszen újra rossz hírről kellene beszámolni: például arról, hogy a beadvány formai hiányosságai miatt elutasították a magyarországi X.Y.egye- tem kérelmét. (Akárcsak Slavkovská idejében, amikor azért nem nyílhatott meg az alsóbodoki kereskedelmi magánakadémia, mert rossz oldalra nyílt a bejárati ajtaja.) Remélhetőleg az említett csoda nem Brüsszel miatt van. És nem csak decemberig tart. Ausztrál katona ellenőrzés közben Kelet-Timórban TASR-feivétei
