Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-09-29 / 39. szám
1999. szeptember 29. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A Ravasz, az Agy... A cím olyan westernt idéz, mint A jó, a rossz és a csúf. Pedig nem vadnyugati történetről van szó. A színhely London, az East End, ahol csupa nehézfiú, drogdealer, széplány és mindenféle semmittevő tanyázik. Ez utóbbiak számát szaporítja a film főszereplője, Eddy, a kártyás és három haverja: Tégla, Tóm és Szappan. Ók négyen aprócska stiklikből tartják fönn magukat, mígnem úgy döntenek, hogy nagyot dobnak, vagyis pókerpartin megkopasztják Baltás Harryt, a pornókirályt. Össze is szedik a 25 ezer fontos belépőt a partihoz. Csakhogy bármilyen ravaszdi kártyás is Edy, Harry elnyeri a pénzét, ráadásul félmilliós adósságot csinál, fedezetül pedig apja jól menő bárja szolgál, amire Harrynek régóta fáj a foga. A fiúk egy hetet kapnak, hogy összeszedjék a pénzt. Ha nem, Baltás Harry pénzbehajtója egyenként vágja le ujjaikat. Hőseink eszeveszett terveket kovácsolnak, és a legagyamentebb ötletet meg is valósítják: kirabolják a szomszédjukban tanyázó igen veszélyes rablógyilkosokat, Kutyát és Deszkát, akik éppen nagy bulin törik a fejüket: Winstonék marihuánatermesztéssel szerzett tekintélyes vagyonát akarják megszerezni. A történetben szerepet játszik még Baptista Barry és két piti tolvaj haverja, akik Baltás Harry megbízásából lenyúlnak két muzeális értékű mordályt. Feltűnik még a színen Görög Eddy, az orgazda és Rory, a helyi drogbáró. A cselekmény kibogozhatatlanul sok szálon fut. Már szinte nem tudni, ki kit üldöz, éppen kinél van a zsákmány, amikor a film végére minden szál összefut, a nagymenő maffiózók rendre pórul járnak, vagyis a fűbe harapnak, míg a kicsik megússzák, és a nevető harmadik kacagva távozik a lóvéval. Az elsőfilmes angol rendező, Guy Ritchie üdítő humorú filmje egy kicsit Tárán tinót, egy kicsit a Trainspottingot idézi. A kitűnő színészek nagy része amatőr. Az egyetlen ismert szereplő az Eddy apját alakító rocksztár, Sting. _______________________Heti hír Denise, a ravasz Denise Richards (27), az amerikai szépségeszmény egyik mintaképe, aki számtalan szépségversenyt megnyert, az érettségi után - nem meglepő módon - azonnal keresett modellként folytatta a pályafutását Tokióban, Párizsban, New Yorkban. Miután Hollywood is felfigyelt rá (és ő sem igen tiltakozott ellene), két produkcióban (Starship Troopers, Vad vágyak) is megcsodálhattuk Denise dús bájait és tehetségét. Ezek és a további ajánlatok alapján úgy tűnik, a rendezők az őrjítően szexi és ravasz bestia szerepében kívánják kiaknázni adottságait. Egyébként ő maga is szívesen alakít ilyen karaktereket, mert a valódi életben ezeknek éppen az ellentétét képviseli. Márk Tivadar anyagból szőtt lelki ruhái sok előadásnak váltak javára „Észrevétlen” jelmezek Márk Tivadar és dr. Cinner Mihály egy kiállítás megnyitóján Kertész Gyula felvétele Réfi Zsuzsanna____________ Bár kilencvenegy esztendős, idén két premierje is volt az Operaházban. Abban az intézményben, ahol negyvenhárom éven át dolgozott és a társulat örökös tagjává választották. Márk Tivadar jelmezterveivel került ugyanis színre tavasszal a Borisz Godunov, s az augusztusi Spartacus-bemutatón is az általa megálmodott kosztümöket viselték a táncosok. Az idős mester rendszeresen bejárt a próbákra, s ma is gyakori vendég az Ybl-palota előadásain. A klasszikus zenét ugyanis nagyon szereti, s azt vallja, nagyon fontos, hogy a tervezésnél az ember átvegye a muzsika árasztotta hangulatot. Hogyan lesz egy férfi jelmeztervező? A szép ruhák, anyagok elsősorban a nőket érdeklik. A nagyanyám rendkívül ügyes asszony volt, remekül kézimunkázott. Engem, elsőszülött unokáját először a keresztszemes öltésre tanított meg, s a húgomnak és a barátnőinek nagyon sok babaruhát varrtam. Tíz-ti- zenegy évesen népművészeti bábukat készítettem, élveztem, hogy felöltöztetem a figurákat. Néha parasztruhát varrtam, néha a korabeli divat szerinti öltözéket, ahogy eszembe jutott. A jelmezbálokon a húgommal mindig saját tervezésű kosztümjeinkben léptünk fel. Az egyiknek olyan sikere volt, hogy felkértek egy ruhatörténeti sorozat tervezésére, amelyet bálon mutattak be a társaságbeli hölgyek. Természetes volt hát, hogy az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, ahol elsősorban a tervezés érdekelt, a textilnyomással, gobelinszövéssel nem foglalkoztam annyit. Az Operaházba azonban először rajzolóként került be, aztán a jelmeztár vezetője lett. Az első világháború után, a nehéz gazdasági helyzetben rengetegen voltak állás nélkül. Én a diplomámmal a zsebemben kilincseltem munka után, s ekkor hallottam, hogy a dalszínházban Zsindelnyé Tüdős Klárának egy olyan személyre van szüksége, aki az ő ruhavázlatai alapján precíz, pontos rajzokat készít. Örömmel vállalkoztam erre a munkára, s nagyon sokat tanultam Zsindelynétől. Mellette fedezett fel Oláh Gusztáv, s aztán lépegettem egyre feljebb a ranglétrán, éveken át dolgozhattam Oláh és Fülöp Zoltán asszisztenseként, majd vezető jelmeztervező lettem. Egyébként Zsindely- nének köszönhető az is, hogy évtizedeken át a húgommal, Márk Edittel dolgozhattam, hiszen amikor Klára asszony távozott az Operaházból, a testvéremet vette a saját helyére. Hogyan lát munkához egy jelmeztervező, ön mi alapján kezdi megtervezni a kosztümöket? Először mindig elolvasom az opera szövegét, aztán megbeszélem a darab főrendezőjével a koncepciót. A színpadkép színösszeállítását egyeztetem a díszlettervezővel. Átolvasom azokat a könyveimet, amelyek erről a korszakról szólnak. Végighallgatom a zenét, s eközben kis emlékeztető rajzokat készítek magamnak. Gyurkovics Máriával, Osváth Júliával, Svéd Sándorral, Simándy Józseffel és többek között Székely Mihállyal is dolgozhatott együtt az eltelt évtizedek alatt. Nem volt nehéz ezeknek a nagy sztároknak jelmezt készíteni? Nem voltak egyéni óhajaik, rigolyáik? Nem volt semmi különös. Természetesen meghallgattam a művészek kéréseit, hiszen fontos, hogy jól érezzék magukat a jelmezükben, amely három órán át a munkaruhájuk. Nehéz feladat egy operát végigénekelni a reflektorok fényében, figyelve a partnerekre, a karmesterre, a zenére és a játékra. De a színpadnak törvényei vannak, amelyek mindenkire nézve kötelezőek. Ha az ember megmagyarázta, hogy valami nem áll jól vagy nem illeszkedik a többi ruha közé, megértették. Szerették az általam kitalált kosztümöket, mert abból is ötletet, ihletet meríthettek. A jelmeztervezésnél nagyon fontos a színek elosztása, összeválogatása. A főszereplő sohasem sikkadhat el. Lehet például mindenki vörösben, a primadonna nem. Ha nagyon finom színeket használok, akkor elmosódik minden, olyan lesz az egész, akár egy kifakult gobelin. A túl élénk koloritok pedig bántják a nézők szemét. Egy énekest kifütyülnek vagy megtapsolnak. A jelmeztervező miben méri a sikert? Akkor jó a jelmez, ha nem veszik észre. Ha magától értetődő, odavaló. Szép jelmezt csinálni nem művészet. Veszek tíz méter selymet, strasszt, masnikat, gyöngyöket és kész. A kosztümbe azonban bele kell rajzolni a figurát, s az egésznek egységes stílusúnak kell lennie, amely tiszteletben tartja az opera tradícióit és történelmét. A jelmez szerintem a szereplő lelki ruhája. Van olyan mű, ami kimaradt, amelyhez szívesen tervezett volna jelmezterveket, de valami miatt nem sikerült? Nincs. Egyedül a film az, ahol szívesen dolgoztam volna többet, de kevés megbízást kaptam. Egyébként nagyon élveztem a filmgyári munkát, hiszen az Egri csillagokhoz, a Gábor diákhoz, a Gül babához és a Pacsirtához is készítettem jelmezeket. Számos kitüntetés birtokosa, érdemes és kiváló művész, megkapta a Kossuth-díjat, kerületének díszpolgárává választották. Ottrubay Melinda ajándékaként ezüst babérkoszorút őriz, tavaly pedig Göncz Árpádtól átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. Az összes jelmeztervét a Széchényi Könyvtárban őrzik, s a dalszínházban ma is gyakorta az ön által megtervezett ruhákban lépnek színpadra a szereplők. Elégedett az életével? Teljes mértékben nem, bár boldog ember vagyok. Engem a Mindenható ugyanis mindig a tenyerén hordott, s megengedte nekem, hogy a számomra legkedvesebb világban éljem le az életemet, s olyan emberekkel dolgozhassak együtt, akiktől nagyon sok felebaráti szeretetet kaptam. Most is szépen telnek a napjaim, hiszen olvasni nagyon szeretek és az Operaházba is szívesen jáfok, kicsit olyan nekem az Ybl-palota, mintha hazamennék. S úgy vélem, nem kell tragédiát csinálni semmiből, el kell fogadni az életet olyannak, amilyen, s megnézni, mi jöhet még... Auzias de Turenne tudja, hogy a népünnepélynek is vannak határai, a tömegízlésbe sem fér bele minden. Döntései figyelemfelkeltőek Turistacsalogató utcai tárlatok Párizs szívében Dési András A távol-keleti turistákat leginkább Az örökölt zubbony vonzza, sűrűn kattognak a fényképezőgépek a kínai Szui Jian-Gao szobra előtt. Pirosra festett és pagodát idéző oszlopok között díszeleg a bronzból öntött, jól ismert kínai felsőrész. A legmulatságosabb viszont a Tehén a fa tetején. A Melbourne-ben élő John Kelly az ágak közé szorult, patáit az égnek emelő tarka groteszkje azonban mem teljesen az égből pottyant le. A második világháború idején az ausztrál hadsereg felkérésére egy festő hatalmas papírteheneket „gyártott” - álcázási célokra. A kora esti csúcsforgalomban hömpölygő autók zaja, a rendőrök ideges sípolása sem zavarja a Champs-Élysées-n korzózók műélvezetét. A híres utat övező járdák november közepéig szabadtéri múzeummá alakultak át, ahol öt kontinens 52 híres kortárs szobrászának alkotása látható. A Concorde-tér és a Diadalív között már 1996-ban rendeztek hasonló, igaz, csak Európára összpontosító szabadtéri tárlatot. Az idei folytatást az akkori nagy siker indokolta, no meg a közelgő ezredforduló. Párizs nagy erőkkel és nagy nevekkel készül 2000- re. Ez utóbbiból nincs hiány a Les Champs de la sculpture 2000 elnevezésű kiállításon. Mindenki itt van, aki számít: Anthony Cragg, Barry Flana- gan, Dani Karavan, Franz Krajcberg, Keith Haring. Vagy Dániel Búrén, aki ez alkalommal (is) látványos meglepetéssel szolgált. Zászlóerdőbe borította a Champs-Elysées-t. Csak éppen nem úgy, ahogy azt a protokollszabályok előírják. A magas rangú külföldi vendégeknek kijáró 280 állami zászló helyett szivárványszínekben pompázó, csíkos lobogókkal. Hasonlóképpen szembeszökő Braco Dimirijevic alkotása. A boszniai származású művész hitvallása szerint a történelemben nincs hiba, maga a történelem egyetlen nagy melléfogás. Ezért kell a jelent ünnepelni, mégpedig névtePárizs nagy erőkkel és nagy nevekkel készül 2000-re. len gyalogosok fotóportréival. Óriásposzteren, az úttest felett.- Én eseményeket csinálok, és ezekre mindenki hivatalos - mondja a Solange Auzias de Turenne, a Champs-Élysles- kiállítás szervezője. Az energikus, hosszú szőke hajú asz- szony rajong a kortárs festészetért és szobrászatért. Meggyőződése szerint a tömegeknek elsősorban az utcán kell bemutatni a művészetet. Úgy, ahogy azt Ousmane Sow is tette idén május-júniusban. A szenegáli szobrász kiállítása a Szajna fölött átívelő Pont des arts-on több mint hárommillió érdeklődőt vonzott. Auzias de Turenne tudja, hogy a népünnepélynek is vannak határai, a tömegízlésbe sem fér bele minden. A hamburgert és sült krumplit majszoló látogatók még mosolyogva fogadják a Hotdogárus szoborcsoportot. Pedig a papírmasészerű figurák a New Yorkban élő alkotó, Red Groom szerint éppen a tengerentúli életformát parodizálják. Nem biztos azonban, hogy a nagyérdemű hasonló toleranciával viselte volna el Bertrand Lavier művét. A csigalépcsőre szerelt WC-kagyló helyett végül is virágfüzérekkel díszített darus kocsi „a la Lavier” került a promenádra. Még kevésbé provokálóak Mohamed el Baz telefonfülke alkotásai. Bár erről nyilván másképpen gondolkodnak azok, akik hiába dugdosták telefonkártyáikat a valódihoz megtévesztésig hasonló készülékekbe.
