Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-09-22 / 38. szám
Figyelem! Rövidesen indul karácsonyi játékunk, az Ajándékszóró. Figyelje a Vasárnapot és az Új Szót! Vasarnap Szlovákiai magyar családi magazin 1999. szeptember 22. • 32. évfolyam Riport __________________ Mi nt gazdátlan porta... Még a városközpontban is omladozó épületek O látványa fogad. O Nagyvilág Indonéziát sok ellentét feszíti, bárhol lehet konfliktust gerjeszteni. 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. szeptember 25-étől október 1-éig Ebben az országban, ahol éltél és kerested a helyed... A félelem fortélyai Mészáros Károly____________ A cukrászdában csak úgy lángol a rengeteg művirág. Mintha élne a sok szirom, zöld levél, melyen egy szikrányi por sincs, mert reggel mosta le a tulaj felesége. Nézed a sok művirágot, s hatalmába kerít egy érzés: milyen jó lett volna műembemek születni és műéletet élni! Nem kellett volna folyton rettegni, pénz után loholni és félelmek közt tengetni életed. Mert akárhogy is védekezel ellene, a félelem már beleivódott a testedbe. Félsz az esőtől (nem lesz-e özönvíz?), félsz a napsugártól (nem ózonlyukakon át érkezik-e hozzád?), félsz a fáktól (hernyók és kullancsok potyognak a nyakadba), a virágoktól (nem leszel-e allergiás a virágportól?), félsz az autóktól (gázt okádnak a levegőbe), félsz a kopaszoktól, a hosszúhajúaktól, a színesfejűektől és a bőrgatyásoktól, mindentől, ami él és mozog. Két év alatt, kórházi ágyon, búcsú nélkül hagytak itt a testvéreid, s már félsz az orvosoktól, hogy kivájják a szemedet, a szívedet, s nem tudják visszatenni többé. Hogy fogsz élni szív és szem nélkül? Mitől lett ilyen félelmetes a világ? Miért lettél ily bizalmatlan mindennel és mindenkivel szemben? Talán a koroddal magyarázhatod, vagy ily súlyos nyomokat hagyott benned ez a fél évszázad? Évtizedeken át gyűjtötted magadba a szennyet, s megfertőződtél? Most már nem tudod eldönteni, hogy mi jó neked, mire vársz, miért nem kell neked a kánaán sem. Mózestől is rég leszakadtál, nem keltél át vele a folyón, itt ragadtál ebben a sárban zakó és bakancs nélkül. Éviekéinél ki a partra, csupasz feneked mutogatnád a szélnek, de már az sem érdekel. Hát ennyiért dolgoztál, nem éppen semmiért. Míg mások villákat építenek, panziókat nyitnak, vagy éppen nagyprivatizálnak és zavargásokat szítanak, te tüsszögsz és va- karódzol, művirágok közt eszed a töpörtyűd, miközben keresed helyed a világban. Az a világ nincs sehol, kiesett a zsebedből, elsüllyedt valahol az óceánban. S vele együtt süllyedt el az életed is. Még vagy, kapaszkodsz, ka- pálódzol, de egyre jobban szív magába a feneketlen mocsár. Nem tévedés. A magad levébe fulladsz, mert nem bírod a terheket. Túl magas a lakbér, a villany, a víz, a gáz és a tévéadó, drága a hús, a kenyér, a cukor, a tej és a zsír. Nézed a bamba papírokat, melyeken valaki csúfot űzött veled: ennyivel és ennyivel tartozol! Hát ennyiért dolgoztál, nem éppen semmiért. Gyümölcsöt, zöldséget nem eszel, mert nem jut rá. Bánatosan nézed a fejed felett éppen elhaladó repülőgépet, melyben még soha nem ültél, s már nem is fogsz, mert a kereseted fele sem ér annyit, mint maga a repülőjegy. S hová is utaznál? A Kanári-szigetekre, Haitire vagy éppen Mallorcára? Mit csinálnál ott, mikor a szépségben is a rettegést keresed, a vízben a szörnyet? Nem mész te sehová. Itt maradsz ebben az országban, ahol éltél és kerested a helyed, amelyet soha nem találtál meg. Hazád ez, melyben éppen csak házad nincs. Elkótyavetyéltél mindent roppant félelmeidben, felzabáltad magadat és a szomszédaidat, feleségedet és gyermekeidet, mert hiszen csak vendég vagy a földön, ahogy azt a jóisten elképzelte. Becsapott volna? Műkígyó mászik a falon, műbéka brekeg az asztalon, műanyag kancsóban kapod a málnát és műhúst eszel. Nem vagy te már ember, Táti! Műanyag vagy. Terítsd ki magad a napra, fürödj meg a vízben, hintázz a hintaszékben, amíg jókedved van. Aztán lassan úgyis bealkonyul. Salvadori gyerekek menekülnek az árvíz elől, a háttérben a hadsereg alakulatai érkeznek, menteni a lakosságot, tasr/epa fevéteie Vezércikk Ezredvégi reminiszcencia Kövesdi Károly ______________ Me gdöbbentő híreket hall az ember mostanában. Az egyik legfrissebb szerint Afrikában egyesek kételkednek abban, hogy a HÍV vírus hazája a fekete kontinens. Arra gyanakodnak, hogy az amerikai hadsereg által kifejlesztett vírusról van szó, amely Afrika elnépte- lenítésére lett kitalálva. Állításukat azzal igyekeznek igazolni, hogy vírust még ilyen gyorsan nem lokalizáltak, mint az AIDS-betegségét. A hír természetesen túlmutat önmagán. Arról szól többek közt, hogy mennyire manipulálható az emberiség. Afrikában már több mint tízmillióan haltak meg e szörnyű betegségben, s az amúgy is halálra ítélt további milliók száma sokszorozódni fog, ha felülnek a propagandának, hogy ne védekezzenek a szexuális kapcsolatban. A hír mögött persze felsejlik egyfajta sanda, militáns szándék is, amely az amerikai négereknek sugall hasonló magatartást. Az emberiség, sajnos, nem csak Afrikában manipulálható. Semmivel sem erkölcstelenebb (mert az erkölcs egy és oszthatatlan) a tévében az egyik üdítőt gyártó mammutcég reklámja, amelyben egy flegma kislány ül a fürdőszobában, és vedeli a sárga, szénsavas italt. Dönti magába, miközben a fürdőkádból zuhog a víz kifelé. A sugallat, amilyen bárgyú, oly elképesztő. Arra nevel (lehet nevelő hatása egy reklámnak?), hogy hazudni kell már zsenge korban is (igen, mami, már fürdők!), majd később, mamiként, ugyanannak a szénsavas mammutoidnak az elkötelezettjeként félrenézni, amikor a gyerekek randalíroznak, és átadni magunkat a sárga lé gyönyörének (és csakis annak!), melynek zürbölése minden erkölcsi normán felül áll. Legalábbis a gyártó cég szempontjából, ami érthető. Sok az erkölcstelenség mostanában. Földrengés, melynek tragédiája mögött szélhámos építők bujkálnak, árvizek, melyek mögött intézményesített emberi hanyagság (is) áll, terrorizmus, amely politikai célokért mészárol ártatlanokat, polgárháborúk, melyeket ragozni sem kell. Mintha az ezredvéghez közeledve kiszakadt volna az emberiség problémáit rejtő nagy zsák. S mintha minden tragédia többjelentésű, többdimenziós lenne, hiszen sok az összetevője. A civilizált embernek kétezer év sem volt elég, hogy megtanulja kezelni a problémáit. Vegyük például a moszkvai robbantásokat. Jelcin, ez a roskatag vénember, akit rég Sztálin karikatúrájának tartanak, egyfajta cári önklónozódás végtermékeként még mindig a birodalom szentségéről dörög, holott az ezred végén az egész világot a népek, nemzetek önrendelkezési vágya feszíti (ami nem mond ellent a globalizálódásnak). Elvárhatnánk netán Moszkvától, hogy mondjon le a cárok által összeharácsolt területeiről? Vagy mentsük fel a csecseneket, akik ártadan embereket ölnek meg a bombáikkal? Hiszen moszkoviták nálunk is vannak szép számban, s lesznek sokáig, mert az érdekeik és a beléjük ivódott tanok előbbre valók mint a tükör reggelente. S még mindig becsületesebbek, mondhatnék, mint a köpönyegforgatók. Ha nem tudnánk, hogy nem az elveikhez, hanem a hatalmukhoz ragaszkodnak. Az ezredvég felé araszolva az ember nem győzi kapkodni a fejét, s hiába keres kapaszkodót, reménységet a kilábalásra. De hát nem ismerős a dolog? A legutóbbi századvég versei a spleenről szóltak. Úgy látszik, századonként ránktör a mélakór. Eszmékben a megoldás? Fukuyama csak a diagnózist vázolta fel az eszmék halálával. De hát kitalálhatunk-e eszmék helyett valami használhatóbb rendezőelvet? Vagy csak vezérelvek szerint tud az ember a karámban bégetni? Filozófiátlanodik, embertele- nedik a világ, miközben a civilizáció rakásra gyártott csodái nem helyettesíthetik a megoldást. És - sajnos - kevesebb gondolkodó töpreng és kételkedik nyíltan (és nyitottan), mint amennyi a céllal törődik. Ennyi kétellyel hogyan tudunk megbirkózni az újabb ezer év kihívásaival?
