Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-09-08 / 36. szám
1999. szeptember 8. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Születésnap 1995 márciusában öt dán rendező tíz pontba foglalva megfogalmazta a „dogmát”, amelyet magukra nézve kötelezőnek tekintenek, és filmjeiket e szigorú szabályzat szerint - csak eredeti helyszíneken, természetes fénynél, díszlet és mindenféle kellék nélkül, kézikamerával, utószinkron nélkül - forgatják. Tilos mindenféle vizuális trükk alkalmazása, akciójelenet, gyilkosság, fegyver bemutatása. A rendező neve nem jelenhet meg a stáblistán. Ezek az önkorlátozó szabályok a hollywoodi dömping, az „illúziók mozija” elleni tiltakozásként születtek. A Dogma ’95 eddig két mozidarabban valósult meg, az első Lars von Trier Idióták című, nálunk eddig még nem forgalmazott munkája. A másikat, Thomas Vinterberg Születésnap című, a tavalyi cannes-i fesztivál különdíjával, a legjobb „északi” filmet jutalmazó Amanda-díjjal, Európa Filmdíjjal és az év felfedezettjének járó Fassbinder-díjjal elismert filmjét már nálunk is vetítik. Egy vidéki birtokon ünnepségre készülnek a családfő hatvanadik születésnapja alkalmából. Mindenkit meghívnak, aki az ünnepelt szívéhez közel áll. Ám az egyik fiú hívatlanul toppan be, az egyik lánytestvér pedig nem vehet részt az ünnepségen. Néhány hónappal korábban öngyilkos lett. A családfő felkéri legidősebb Fiát, hogy rövid beszédben emlékezzen meg az elhunyt testvérről. A fiú olyan bejelentést tesz, hogy mindenki megdermed a döbbenettől... Vinterberg megtalálta a gombhoz a kabátot, vagyis a dogmához a történetet. Az eszköztelenség, a kézikamera használata kifejezetten illik egy családi összejövetel lefilmezésére. Az amatőr családi videó benyomását keltő film szokaüan stílusával, tabudöntögető sztorijával sokkolja a nézőt. Heti hír Douglas ismét producer lesz Michael Douglas is beáll azok közé, akik immár néhány esztendeje a manapság egyre népszerűbb remake-készítéssel csalogatják moziba a nézőket. Douglas az 1960-ban készült Az én három fiam című filmet szándékozik felújítani és ismét vászonra vinni. Az sem titok, hogy ő lesz az új verzió főszereplője és producere is egyben. Költészetét átszövi a humánum és a békevágy, mindenkor őszinte költő volt Búcsú Veres Jánostól Felolvas a Tompa Mihály Klub egyik rendezvényén. Borzi László felvétele Dénes György Barátai, olvasói megdöbbenéssel fogadták a hírt, hogy Rimaszombatban 69 éves korában elhunyt Veres János költő, publicista, műfordító és népnevelő, aki közel fél évszázada kezdte irodalmi pályafutását. Küzdelmes élete, nagy nekirugaszkodásai és csalódásai Don Quijote szélmalomharcát juttatják eszünkbe. Szinte semmi sem sikerült neki úgy, ahogy eltervezte. Romantikus elképzelései, szép tiszta álmai folyton beleakadtak a valóság fogaskerekeibe, s mindent elölről kellett kezdenie. Mennyi erőfeszítés, mennyi nekifutás! A költőknek abból a fajtájából gyúrták őt is, akik nem értek rá játszani költészetükben. A vidám színek, az önfeledt énekek többnyire kirostálódtak nála. Talán nem is tudott volna mit kezdeni velük. Túl sok volt életében a sorscsapás. Betegség, kilátásta- lanság, méltánytalanság kísérte. 1968 után félreállították magyarságáért, több mint két évtizedig nem publikálhatott a szlovákiai magyar lapokban. Mindez szigorúra élezte tekintetét. Hét év előtti levelében írta többek között: „Gyenge vagyok, s eléggé gyorsan folyik fizikai leépülésem, ezt az utóbbi években fokozatosan érzem. Ennél is rosszabb talán, hogy sok év óta lelkileg oly gyenge és hit nélkül vagyok, hogy képtelennek érzem magam szépirodalmat írni, sőt még fordítani is. Mert: kinek, minek használnék vele? Akkor meg minek csinálni?... Én valahol ott tartok most, hogy közeleg az út vége, de - ahogyan Simonyi írja - ott nem a cél van, amit egykor kitűztünk magunk elé, csupán az út vége. Másfelől: Máraival szólva- belenyugodtam, hogy igenis lehet, hogy annyi szív „hiába onta vért”. Rimaszombatot szétrombolták 20 év alatt, s óriási rombolás, torzítás zajlott a lelkekben is... Rimaszombat olyan város lett, hogy talán Kafka írhatna róla, ha élne...” Veres János a végletek költője volt, a magyar-szlovák nyelvhatáron élő és alkotó lírikusunk, a gömöri tájak fáradhatatlan festője, aki mélyen gyökerezett szülőföldjébe, a táj szellemiségébe, történetébe, szokásaiba, romantikájába. Gömör adta őt nekünk s emelte egyre följebb költészetében, életszemléletében, hitében és megtartó erejében: „...én bomlott évek zavarosán, / lángján-virágán áthatolva / érkeztem ide, ahol vagyok...” - vallotta Megérkezés című költeményében. Vállalta sorsát, vállalta a szülőföldhöz való kötődést, amely semmiképpen sem volt könnyű. Szülőföldjén mindenkoron a magyar kultúra terjesztője volt, s annyiszor elkeseredett, hogy körötte egyre gyérebben, félénkebben csendül a magyar szó! írt elbeszéléseket, cikkeket, riportokat, útirajzokat, gyermekverseket, honismereti kislexikont, sőt színműveket is. Kötelességének tartotta a két nép kulturális vércseréjének elősegítését. Műfordítói tevékenységével sok klasszikus és kortárs szlovák költőt hozott közel a magyar olvasókhoz. Nagy híve volt Ján Smreknek, akit meghívott Rimaszombatba, és reprezentatív ünnepséget rendezett tiszteletére. Műfordítói tevékenységére Andrej Sládkovic A gyetvai legény című elbeszélő költeményének átültetésével tette föl a koronát. Veres János Tornaiján született polgári családban. Iskoláit szülőhelyén, Rozsnyón és Rimaszombatban végezte. Az ötvenes években kezdett publikálni, s csakhamar közismert költővé lett. Pályája elején évekig betegeskedett, s a Magas-Tátrában keresett gyógyulást. A költőnek több mint fél tucat könyve jelent meg. Az utolsó tavaly látott napvilágot Jéghegy címmel. Ebben és az Életútban megtaláljuk költészetének legjavát. Számtalan antológiában szerepelt, verseit, tárcáit a magyarországi lapok is szívesen hozták. Sajnálatos és jellemző, hogy kimaradt mind a Madách-díj, mind a Nemzeti-díj jutal- mazottai közül. Pedig titkon remélte, hogy őt is észreveszik. A mellőzésért Magyarországon kárpótolták. Hozzám intézett levelében írta 1990 februárjában: ,A közelmúltban meglepetés ért: Nógrád megye nekem ítélte az idei magyarországi Madách-díjat. A sok mellőzés, kín, 20 évnyi gyötrelem után jólesett a dolog, de igen-igen kifárasztott az a nap, - hiába, már gyenge vagyok, örülni sem tudok úgy, mint régen...” Megkapta a Pro Gömör díjat és a Blaha Lujza Plakettet is. Bár első kötetében még nem rajzolódott ki teljesen Veres János költői arcéle, már több költeménye utalt a későbbi útirányra, a képekben, hasonlatokban, metaforákban olyannyira gazdag, aprólékos gonddal és finomsággal cizellált, olykor rapszodikusan áradó, magas hőfokra hevített lírája. Veres mindenkor őszinte költő volt, s csak igazmondása, élménygazdagsága csiholhatott olyan erős fényű tüzet, mint az övé. Költészetét átszövi a humánum, a békevágy. Győri Dezsőn kívül, aki Rimaszombat szülötte volt, senki sem írt annyi verset szűkebb pátriájáról, mint ő. Költeményeiben szinte mindig ott találjuk a gömöri embert. Szívvel kimunkált helyzetképei alkotják költészetének zömét. Ugyanakkor énekese a szerelemnek és a halálnak. Halálversei megírására bizonyára elhúzódó betegsége indította: Ha jön a halál, hogy / testem szétroncsolja, / szülőhelyem földje / hulljon a csontomra. // Fordítsátok fejfám / háttal a világnak, / sok hamisságából / szemernyit se lássak. (Arccal az erdőnek) S a költő, a gömöri táj elhivatott énekese örökre itthagyott bennünket. Nehéz elhinni, hogy a betegen is annyit munkálkodó Veres János, aki 1962-ben létrehozta a Fáklya Irodalmi Színpadot lakóhelyén, megalapítója és lelkes szervezője volt a Tompaklubnak, segítette a Csemadok kulturális rendezvényeit, és számtalan író-olvasó találkozón vett részt - már nem tevékenykedhet többé. Fájdalmas és tragikus, hogy kidőlt a sorból az a költő és népnevelő, aki olyan elhivatottsággal tartotta a fáklyát, s akinek a szíve is világított. Jó volt érezni, hogy ott, a gömöri gyepűn él és dolgozik Veres János, egy közülünk való lelkes magyar költő. Fejünket meghajtva köszönjünk el tőle megrázó verssorainak üzenetével: A közeg, melyben forgunk, járunk, / oly paranoiás, beteg, / hogy róla épeszű költőnek / nem jön tollára látlelet. / Egyszer majd - talán - sokára / megkérdezik, hogyan éltetek? / De én, ki közben füstté válók, / akkor már nem felelhetek. A vidám színek, az önfeledt énekek többnyire kirostálódtak nála. A gömöri táj elhivatott énekese volt és lelkes szervezője a kultúrának. Bemard Malamud Ördögűzés című kötetében emberi magatartásformák, értékítéletek, ízlések, szándékok csapnak össze A kisember bánata a társadalom örök szégyenfoltja Köbölkúti Varga József Valami különös bizonytalanság keríti hatalmába az olvasót, midőn Malamud rövidebb prózai alkotásainak mélyrétegeibe kíván bepillantani. A legfurcsább talán az, hogy a végkifejlet mindenkor a várakozással ellentétes. Malamud elbeszéléseire egyáltalán nem jellemző a tragikus befejezés, inkább csak a melankólia, a szorongás vagy amolyan pillanatnyi belenyugvás. Ezek a kisemberek persze sohasem alkusznak meg, hiszen életösztönük állandóan azt sugallja: a mostoha körülmények ellenére is mindörökre vállalni a harcot. A kötet tizennégy, a címadó Ördögűzés kivételével eddig még magyarul kiadatlan, 1940 és 1984 között keletkezett elbeszélést tartalmaz. Szegény sorban tengődő hősei élik itt szomorúsanyarú életüket. Malamudnál tehát emberi magatartásformák, értékítéletek, ízlések, szándékok csapnak össze, amelyek azonban egyszeri mivoltukat, vegyülési divergenciájukat mindvégig megtartják. A Fegyverszünetben például a fűszeres nagykereskedő és a megrendeléseket szállító sofőr közötti kölcsönös ellenszenv az üzlet érdekében látszólag mindkettőjüket megzabolázza. Forté- lyos félelem igazgatja őket: Morris Lieberman az áruért retteg, Gus Wagner meg a pénzéért. Ám egyedüllétük óráiban elemi erővel szabadulnak el az indulatok. A lovaglónadrág haszontalan fiatalemberét a hentes apa előbb csendes feddéssel, utóbb pedig kedvenc lovaglónadrágja felaprításával figyelmezteti kötelességére. A fiú bosszút forral apja ellen, de a véleüen megálljt parancsol. Egy fizetőképes vásárló, az orvos felesége, a hentest „lefa- jankózza”, amiért a májból ki- csorgó vér ráömlik a szőrméjére, íme, beteljesedik az apa fiához intézett gondolata: „Nap mint nap veszítem el a vevőket, mert nem tudom őket megfelelően kiszolgálni.” Ennek hatására a fiú megadja magát a sorsnak, és fejét átbújtatva a kantáron, derekán megköti a véres kötényt, s tisztelettudóan beáll a pult mögé. A felvonó portásnéja megtiltja a cselédlánynak a lift használatát. Ezért Eleonórának a tetőre jutásig öt emeletet kell megmásznia a ruháskosárral. A portásné a cselédlány iránti ellenszenvét még azzal is kimutatja, hogy a lakóknak kiteregeti Eleonóra viharos múltját. A Zora és a zaj a női hiúságot pécézi ki. Zora nyűglődése komoly alkati megbetegedést sejtet, ámde végül kiderül, hogy „zajártalmát” mindenekelőtt hiúsági tényezők befolyásolják. Gyorsan igyekszik megszabadulni attól a háztól, amelyet Dworkin még az első asszonnyal szerzett. Merthogy az emberi önteltség „diagnózisát” csupán az elköltözéssel lehet tökéletesen meggyógyítani. Malamud két elbeszélésében is - Ez már nem az a hely, Bocsánatkérés - elmélyülten foglalkozik a csavargó társadalmi „helyzetével”, kiszolgáltatottságával. Az író tényszerűen bizonyítja, hogy a csavargónak is van lelke, s merész gondolataiban gyakran meg-megtorpan, vagy emlékeiben kutat tovább, miközben akarva-akaratlanul is megbarátkozik a múlt visszavonhatatlan múlandóságával, és elsiratja a feledésbe merült ifjúságot. Érzésvilága gyakran a kölyökkor- ral azonosítja. Ha elzavarják, elszalad, ha megsimogatják, kezes bárányként simul gazdájához. A Bocsánatkérésben konok megátalkodottsággal bocsánatkérésre vár a büntetlenül megvádolt és meghurcolt házaló. Ez a kisember bosszúja a basásko- dó hivatalnokok túlkapásai ellen. Bloostein tudatában van erkölcsi fölérendeltségének. A hivatali hatalmával visszaélő nyegle rendőrségi alkalmazott önkényes intézkedése ugyan felháborítja az öregembert, ám az önmegtartóztatás álarcába bújva végül is győzelmet arat: a kisembert nem lehet anélkül megalázni, hogy ne tudatosuljon a másik félben a bűnbánat ténye. Emberi gyengeségre, erkölcsi preferenciahiányra vall, ha valaki csak azért kívánja embertársát lelkileg pucérra vet- kőztetni, mert védtelenebb, szegényebb és törékenyebb.
