Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-07-07 / 27. szám

12 1999. július 7. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A boldogságtól ordítani Todd Solondz rendező első munkája, az 1996-os Isten hozott a babaházban! a füg­getlenek Sundance- fesztiválján nagydíjat nyert. Második rendezése már nem saját pénzből, hanem profi producerek közremű­ködésével készült. A bol­dogságtól ordítani (ezt a táncdalfesztivál-slágert idé­ző címet kapta a magyar forgalmazó keresztségében az eredetileg Happiness, az­az Boldogság névre hallgató mozidarab) a tavalyi cannes-i fesztiválon a nem­zetközi kritikusok díját nyerte. A film zavarba ejtő­en őszinte képet fest a kert­városi Amerika „átlag”-csa- ládjának „átlag”-boldogta- lanságáról. Három nővér - három reménytelen sors. Helen sikeres írónő, de vala­milyen életteli élményről ábrándozik. Trish három- gyerekes családanya, kertes házzal, szerető pszichiáter férjjel, csak éppen évek óta nem feküdt le vele. Joy har­mincéves, se férje, se gyere­ke, se karrierje. És a szülők? A Kaliforniába költözött nyugdíjas pár éppen válni készül... A rengeteg szerep­lőt felsorakoztató film egyetlen figurája sem képes rokonszenvet ébreszteni a nézőben. Nem szörnyete­gek, csak szexuális nyomo­ruk teszi őket visszataszító­vá. A pszichiáter papa pél­dául képtelen úrrá lenni 11 éves fia osztálytársai iránti pedofil vonzalmán. A holly­woodi filmek ábrázolta csa­lád Solondztól megkapja a magáét. Itt nincs szeretet, összetartás, csak szégyen- teljes titkok. A film sötét hu­morának egyik forrása, hogy a leggusztustalanabb jeleneteket is valamiféle hi­deg objektivitással tálalja. A kitűnő színészek (Jane Adams, Dylan Baker, Lara Flynn Boyle, Ben Gazzare) élettelién alakítják ezeket a fura figurákat. hír Heti A Moulin Rouge színpadán Nicole Kidman és Ewan McGregor játssza a főszere­pet Baz Luhrmann (Rómeó és Júlia; Kötelező táncok) legújabb alkotásában. Az1899-ben játszódó Moulin Rouge című filmmu­sical az Orpheusz-mítoszt, a mitológiai dalnok alvilági utazását dolgozza fel és „költözteti” a századforduló Párizsába. A fiatal költő (McGregor) szembeszegül­ve apja akaratával a bohém és erkölcstelen Montmartre- ra költözik, s ott szen­vedélyes és végzetes szerel­mi kapcsolatba bonyolódik a város leghíresebb kurti­zánjával, az egyik éjszakai mulató sztárjával (Kidman). „A filmmel újra felfedezzük a musical formát - mondta Luhrmann. - A történetet modern zene segítségével meséljük el, de nem kizáró­lag dalokban. A cselekmény viszont korabeli díszletek között játszódik, egy új szá­zad kezdetén. A film azért természetesen nem a szá­zadfordulóról szól, hanem a mostani ezredfordulóról, amely hatalmas változást je­lent. Azt szeretném ünne­pelni ezzel a filmmel, ami nagyszerű volt az elmúlt száz év alatt, különöskép­pen a zenét.” A forgatás ok­tóber és február között zaj­lik majd a Fox ausztráliai stúdiójában, a film bemuta­tóját pedig 2000 végére ter­vezik. Komlósi Ildikó nagy sikerrel debütált a Metropolitanben Nem nyit ki minden ajtót Réfi Zsuzsanna ________________ Az egyik legkedvesebb szere­pe A kékszakállú herceg várá­nak Juditja. Már több mint száz előadáson kelthette élet­re Bartók nőalakját, hiszen ti­zenöt esztendővel ezelőtt, amikor megszerezte diplomá­ját a Zeneakadémián, s szinte még gyereklány volt, első ala­kításainak egyike volt Judit. Az azóta eltelt másfél évtized alatt Komlósi Ildikó is renge­teg mindent megélt az élet­ben, számos tragédia és öröm részese lehetett, s ezáltal so­kat változott benne magában is Bartók nőalakja. Egy dologban azonban ugyan­olyan maradt. Az ő Juditja so­sem adja fel. Mindenét ott­hagyja, családját, vőlegényét, az egész addigi életét, s ezért aztán mindent akar a másik­ból. Nincsen számára megál­lás. Ön magánemberként is egyetért ezzel a mentalitás­sal? Már nem. Egy idő után az em­ber már nem akar mindent tudni. Rájön ugyanis arra, hogy így rengeteg fájdalom­tól, gondtól kíméli meg ma­gát. S egyre inkább rádöbben arra, hogy két ember kapcso­latában igenis szükség van tit­kokra, mindenkinek meg kell hagyni a maga rejtett, lelki kamráit, ahová időnként elvo­nulhat. Nem kell mindig min­denről beszélni. Juditot nemcsak színpadon énekli, hanem több alkalom­mal lép fel koncertszerű pro­dukciókban. Ilyen előadás volt leg­utóbb a Bergeni Ün­nepi Játékok Kék­szakállúja, ahol a Budapesti Fesz­tiválzenekarral, Fis- cher Iván vezényle­tével aratott nagy sikert Bartók operá­ja. A színpadi vagy a hangversenyszerű előadásokat szereti jobban? Díszletek és jelme­zek nélkül sokkal szívesebben ének­lem, hiszen ilyenkor az elő­adók és a nézők is sokkal job­ban koncentrálhatnak a zené­re, a színekre, s a közönség a szememből és a hangomból olvashatja ki, mit gondolok a Kékszakállúról, milyen az ál­talam megformált Judit. Egyébként pedig a Fesztivál- zenekarral mindig a legmaga­sabb fokú élvezet előadni ezt az operát, Fischer Iván ugyanis vala­mi különlegeset tud erről a darab­ról. Az ő vezényletével olyan magával ra- gadóan, olyan miliőteremtően szólal meg Bartók zenéje, mint egyetlen más együttessel sem. Számomra az ő előadásuk adja vissza A kékszakál­lú herceg várának igazi lényegét. Hiába koncert­szerű produkció, mégis sokkal erősebben hat, mint bármely színpadi látvánnyal felerősí­tett, hatásosabbá tett darab. Pedig egyébként az ön életé­ben az opera van túlsúlyban a kon­certekkel szem­ben. Járja a világ nagy dalszínháza­it, s ebben a sze­zonban a New York-i Metro­politanben debü­tálhatott, a követ­kező évadban pe­dig a milánói Scala nyitópremi­erjén vesz részt. Milyen fellépések várnak még önre? A jövő szezont Nizzában kezdem Carmenként, onnan Bécsbe utazom, ahol a Staatsoperben Richard Strauss Ariadné Naxosz szigetén című operá­jában lépek színpadra. Ezt Triesztben egy évadnyitó Ró­zsalovag-előadás követi, majd nagy örömömre Budapesten két Verdi-Rekviemet éneke­lek, Rico Saccani vezényleté­vel. Magyarországról egyene­sen a milánói Scalába uta­zom, ahol Cilea Adriana Lecouvreur című operájának kezdődnek a próbái, ez ugyanis az olaszországi dal­színház decemberi nyitópro­dukciója. Nápolyi, madridi és firenzei szereplés is vár rám a következő szezonban, s ami nagyon boldoggá tesz, az egy gála a mannheimi operaház­ban, ahol Edita Gruberovával adhatok egy duettestet. Sosem fordult meg a fejében, milyen lenne szopránként színpadra lépni? Nem cserélnék velük! Úgy vé­lem, a zeneirodalomban a mi hangfajunknak is szebbnél szebb szerepei akadnak, hi­szen olyan gyönyörűséget, mint például Werther Charlotte-ja, amellyel a MET- ben debütálhattam, keveset találni. Richard Strauss hős­női is nagyon szépek, s azt is óriási előnynek tartom, hogy mezzoszopránként tíz-húsz év múlva is várnak rám új szere­pek, érdekes feladatok. Annak idején, alighogy lediplo­mázott, Londonban, Rózsa Ve­ránál is tanult, s ezt követően szerződtette a budapesti Ope­raház, ahol elindult az énekesi karrierje. A külföldi szereplé­sek, vendégjárások után ma már nem Magyaror­szágra jön haza, az utóbbi öt esztendő­ben ugyanis Rómá­ban van az otthona, az örök városban él férjével és kétesz- tendős kisfiával. Mi­lyen szerepet játszik ma az életében a magyar dalszínház? Semmi más nem pó­tolja. Érdekes mó­don azt gondoltam, ha eltávolodok, ha máshol élek majd, nem fog hiányoznia budapesti Opera­ház. Mégis, szüntelen-szaka­datlan bennem van a vágyódás az Ybl-palota és a magyar kö­zönség után. Ezért aztán ha bárki bármikor hív, örömmel jövök! „Díszletek és jelmezek nélkül sokkal szívesebben éneklem a Kékszakállú Juditját.” „Óriási előnynek tartom, hogy tíz- húsz év múl­va is várnak rám új sze­repek.” Pinin Brambilla Barcilon húsz évig dolgozott a milánói Santa Maria déllé Grazié kolostor refektóriumának világhírű freskóján Ismét a nagyközönségé Leonardo Utolsó vacsorája Ismét látható Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című elátkozott freskója. Tömérdek megpróbáltatás érte az 500 esztendős művet, amely a mi­lánói Santa Maria déllé Grazié kolostor refektóriumát díszí­tette. Leonardo, a nagy kísér­letező a falfestés új techniká­ját próbálta ki rajta. Vesztére. Húsz évvel születése után fol­tok és repedések mutatkoznak a művön, az új technika cső­döt mondott. A freskót a hoz­záértők menthetetlennek nyil­vánították. Nyilván a szerzete­sek is lemondhattak róla, oly­annyira, hogy a kellős köze­pén kivésték a falat, ajtót nyi­tottak, hogy megteremtsék a konyha és a refektórium kö­zött a közvetlen összekötte­tést. Az alkotás történetéhez tartozik, hogy ellepi a penész­gomba, véletlenül leforrázzák, ráragad por, piszok és korom. A legnagyobb sérülés akkor éri, amikor helyreállítási cél­zattal belemázolnak azokba a foltokba, amelyek ledobták a festéket. S ha megtisztítják, a piszokkal együtt leszednek egy darabot az eredeti műből. Napóleon katonái lóistállónak használják a refektóriumot. A XIX. században egy restaurá­tor a lepotyogni készülő festé­ket rögzítő folyadékkal kész­tetné maradásra, de haszta­lan. Szaktársa, a XX. század­ban egy gumioldattal fedi be, hogy megvédje a konyha gő­zétől; mindhiába: a freskó hámlik tovább. A következő restaurátor vasalóval dolgo­zik. Ezzel eléri, hogy arrébb csúsztatja a festmény egyes részleteit. Hogy az Utolsó vacsorának rendeltetése van, azt a máso­dik világháború bizonyítja be. A kolostort lebombázták, falai ledőltek, de a freskó fennma­radt. Csak éppen elszállt belő­le a lélek, a ráfestések, a ki­egészítések alatt eltűnt Leo­nardo. A háború után egy szakértő restaurátor tisztította meg a kép egy részét attól, amit rákentek a századok, de a pusztulását nem tudta meg­állítani. Szakértői konzíliu­mok ismét lemondtak róla. Végül akadt egy ember, aki megmentésére vállalkozott. A restaurátor Pinin Brambilla Barcilon húsz évet szánt a munkára. A feltámasztásához a tudáson kívül szerzetesi alá­zat, végtelen türelem és Leo­nardóhoz fűződő érzelmi kap­csolat kellett. Hűség. A restau­rátor húsz esztendőt szánt a munkára, helyesebben élet­művére, a legtermékenyebb korszakát. A miniatűr sebészet módszereivel és műszereivel dolgozott. Milliméterről milli­méterre haladva. Izgalmas fel­fedezéseket tett. Az egykori restaurátor a vacsoraasztalon egy azonosíthatatlan festékfol­tot cipóvá alakított. A tisztoga­tás után kiderült, hogy a ráfes­tett cipó és az alatta lévő pi­szokréteg alatt Tamás apostol szépen formált keze nyugodott az asztalon. Egy vastag, szürke vonás késnek bizonyult, és Si­mon szakállát is meg kellett nyírni, mert mindenki, aki hozzáférhetett, centiméte­rekkel meghosszabbította azt. A háttérben a festett tájon pe­dig ismét láthatóvá vált a templomtorony. Megjelentek a finom részletek. A lényeg azonban nem ez, ha­nem az elszállt lélek visszaté­rése. Felragyogtak a színek az apostolok ruházatán, a méreg­zöld alatt kibukkant a leonar- dói kék, felfénylettek a tányé­rok, és tükrözték az asztalnál levőket, csillogtak a poharak. A lapos arcoknak vonásaik let­tek. Karakterük. Mátyás apos­tol késpenge keskenységű, szi­gorú szája kinyílt, arca gyen­géd kifejezést öltött. Megifjo- dott. A lélek megjelenése sze­rezhette a legnagyobb örömet a restaurátornak, aki a ham­burgi Sternnek nyilatkozott. Félti a művét, nem tudja, mi­ként viselkedik majd, ha meg­jelennek a látogatók. A restaurátort nemcsak elis­merik, hanem szidják is, egye­bek között azért, mert a fres­kót nem egészítette ki, nem festette bele azt, amit a foltok helyére képzelt. Egyedül Leonardo vonásait tűrte meg. És ez több a hazug teljesség­nél. Gitárt penget Carmen szerepében Mezey Béla felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom