Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-07-07 / 27. szám

Nyerjen 10 000 koronát! Nyári játékunk a lap 5. oldalán. Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin 1999. július 7. • 32. évfolyam Sport Villanófényben Kovács Antal olimpiai bajnok magyar cselgáncsozó 16 Riport A pozsonyi repülő­napok fekete vasárnapja. Miért halt meg az angol O Hawk pilótája? O Heti tévé- és rádióműsor 1999. július 10-étől 16-áig 40 oldalas színes magazin A látszatszabadság árnyékában szégyellhetjük magunkat Oly nehéz felfogni? Szigeti László Az emberi jellemről van szó. A szégyenről, mert nem vagyunk képesek megegyezni. Pedig mennyi a közös pont, ami meg­egyezést kínál! Az első támpont az lehetne, hogy az európai kul­túrára Auschwitz árnyéka vetül. A másik mementó Koszovó. Ho­gyan tudjuk a mindennapi éle­tünkbe beiktatni ezeket a tragé­diákat? A közép-európai embe­rek nem mesélnek auschwitzi történeteket. Apáink hallgattak minderről, mára tananyaggá zsugorodott e borzalom. Mert a halál: tabu. Csakhogy a valódi tabu a szégyen. Az emberi jel­lem. Amelyről nem szabad iga­zat mondani. Mit mondjak a fiaimnak Koszo- vóról? Milosevicsről? Hiszen az ottani katasztrófa nem elsősor­ban a szerbekről és az albánok­ról szól. Az emberről szól. Rólad és rólam. A Jugoszláviában élők nem mesélnek koszovói törté­neteket. Tömegsírok? Bizonyos . értelemben nem szabad felfog­ni a létezésüket. Bizonyos érte­lemben nem szabad felfogni a szlovákok és a magyarok viszo­nyát sem. Mintha mindenki azon erőlködne, hogyan emel­jen falakat az empátia elé. Politikusaink többsége előbb szlovák akar lenni, csak aztán európai. Irracionalisták, akik vasfüggönyöket hordoznak ma­gukban. Az örökös gyanúsítga- tást. Látástól vakulásig ismételget­hetem a fiaimnak: nem szabad a történelmi párhuzamokkal ma­nipulálni. Gergely, Bálint, épp olyan, teljes értékű polgárai vagytok az országnak, mint Gregor és Valentin. Gergely és Gregor, Bálint és Valentin. A ne­vek tere ugyanaz, mégis eltérő. Mintha mindenki azon volna, hogyan emeljen falakat. A magyar és a többi kisebbség nyelve évszázadok óta alkotó­eleme annak a koloritnak, me­lyet Közép-Európában ma Szlo­vákiának nevezünk. Minden kö- - zös szerencsétlenségünk és bu­taságunk dacára büszkék lehe­tünk erre a koloritra. A nyelv haldoklik, ha falak ve­szik körül. Politikai bosszú és keserűség eszközévé válhat. De ugyanúgy a szabadság baromé­terévé is. A nyelv szabadságát nem korlátozhatja egy másik nyelv. A nyelv személyes él­mény. Intimitás. Ha ágyat látok, nem a postel’jut eszembe. A fia­imról sem a synovia. Szülőváro­somat nem Dunajská Stredá- nak, hanem Dunaszerdahely- nek hívom. Oly nehéz ezt meg­érteni? Az országot uraló hatal­mi gépezet idegen testből csak akkor válhat, ha nem is ottho­nos, legalább szavahihető elem­mé, ha felségterületén egyenjo- gúsítja a kisebbségek nyelvét. Hiszen a többség nyelvét hasz­náló polgárnak sem egyszerű szorosabb kapcsolatba kerülnie a hatalmi gépezet hivatalaival. Oly nehéz ezt felfogni? Mindenki olyan térben használ­ja a szavakat, amelyben otthon érzi magát. Milosevicset is első­sorban a nyelvi különbség irri­tálta és a különbözőségből faka­dó másfajta kulturális aura. Az a másik tér, szóljon bár ugyanar­ról. A mindennapi túlélésről. Fennköltebben: az emberi meg­váltásról. Mert mindig arról van szó. Mindig és mindenütt. En­nek köszönhetően létezik a szé­gyenekkel teli Európa. S mi, egy országban élő szlovákok és ma­gyarok, újra szégyellhetjük ma­gunkat, ha egy nyelvtörvény ré­vén, amely elfogadhatatlan a ki­sebbségeknek, látszatszabadsá­got erőltetünk egymásra. (Domino-forum, 25. sz.) mnr Mindenki máshol keresi a boldogságot. Egyesek ott, ahol a nyel­vi jogaink kezdődnek... Dömötör Ede felvétele Vezércikk Hátizsák és svindlerek Kövesdi Károly Múlt hét szerdán a kiskeres­kedelemben eldugult az élet. Különösen a délutáni órákban, amikor már egyszerűen ciga­rettát is gond volt venni, mert minden trafikban és bódéban számoltak, leltároztak, kalku­láltak, ebédszüneteztek, mű­szaki okokra hivatkoztak. Vagyis készültek a másnapi ár­emelésre. Akinek volt némi spórolt pénze, bespájzolt cu­korból, lisztből, miegyébből, de hát kinek van még nálunk ilyen? S mennyi időre lehet be­spájzolni? Elsejétől tehát életbe lépett a nagy gazdasági hátizsák, amelynek köszönhetően drá­gább lesz a telefon, a benzin, a víz, a villany, a közlekedés, az élelmiszer, a... Fölösleges so­rolni, mi minden, hiszen - mert minden mindennel ösz- szefügg - minden drágább lett. Az iskolatáska sarokba dobásával egy időben mi, fel­nőttek vállunkra vettük az or­szág iskolatáskáját, amelyet jó sokáig cipelhetünk. Veszélyes dolog ám ez a gaz­dasági batyu! Időzített bomba ketyeg bér ne, amely akkor fe­nyeget robbanásveszéllyel, amikor a lakosságnak elfogy a türelme, s azt mondja, elég volt. Jobbc n akarunk élni. Méltóbb életre vágyunk, csalá­dot, jövőt akarunk tervezni, nyáron pihenni szeretnénk az egész évi törődés után. Ez a tü­relemjáték lesz az ország pró­bája. Mert könnyű azt monda­ni, bírjuk ki valameddig, majd egy idő után jobb lesz a hely­zet, ha a polgár azt tapasztalja, hogy nemigen történik elmoz­dulás annak az ígérgetett .jobbnak” az irányában. Ami­kor 47 milliárd korona a be- hajtatlan adó, és a kormány azt tervezgeti, hogy nyilvános­ságra hozza a legnagyobb adó­nemfizetők névsorát, ahelyett, hogy végrehajtót küldene a rablókra, ha szabadon futkos­hatnak azok, akik nyilvánvaló­an milliárdokkal nyúlták le az országot az elmúlt négy év alatt, ha új, Nafta Gbely-féle botrányok árnyékolják be a deklarált jó szándékot. Mert erről a korrupciós ügyről már annyi részletet tudunk, hogy beleszédül a fejünk, ki, mikor, miért és miért nem, és hogyan, s mégsem tudunk semmit, ak­kora a gubanc. Csak egy dolog egyre nyilvánvalóbb: valami bűzlik Dániában. Amikor az egyik miniszter állandóan le­mondással fenyegetőzik, ha reszortja nem kapja meg, amit kér, a másik nem teljesíthet semmit, mert a pénzügymi­nisztériumtól függ az élete, ha a nagyvállalatoknál nemhogy fejlesztésre, de bérekre is alig akad a hónap végén, nehéz op­timistának lenni. Pláne ha be­legondolunk, hogy a kormány hónapokig totojázott, húzta az időt, hogy meglépje azt, ami elkerülhetetlen volt, hogy a parlamentben a honatyák és honanyák hetekig vitatkoztak politikai felelősségre vonások fölött, miközben az a bizonyos bomba ketyegett, ha tudatosít­juk, hogy a krőzusi nagyberu­házásokra (Bős, Mohi, autó­pályák) felvett előnytelen köl­csönök évekig fogják terhelni az ország költségvetését, hogy emiatt kevesebb jut gyógy­szerre, beruházásra, új mun­kahelyekre, kultúrára, okta­tásra. A következő hónapokban egy dologra kell ügyelnie a kor­mánynak: könyörtelenül ki kell vetnie magából a svindle­reket és a magánbankszámlák hizlalóit, a rossz döntéseket hozókat, mert azok az egész koalícióra vetnek rossz fényt, és megrendítik a lakosság ma­radék bizalmát. A kiéhezte­tett, türelmetlen kisemberek tömegét pedig könnyű lesz felheccelniük mindenféle piti ügyekkel azoknak, akik min­den áron vissza szeretnének térni a hatalom csúcsára, hogy tovább élősködjenek rajtunk. A kormánynak még a gyanú árnyékát is kerülnie kell, hogy egyes tagjai folytatják a régi praktikákat. Tudjuk, kik szer­vezik a petíciókat az alapvető emberi jogok ellen, s kik áll­nak majd a sztrájkok és tünte­tések élén és hátterében, köp­ve a markukat. Lehet, hogy a kormány nem fél tőlük. Pedig jobb félni, mint megijedni. A forró nyár után forró ősz is jöhet ránk, és Szlovákiának akkor - képletesen szólva - annyi lesz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom