Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-24 / 12-13. szám
Hagyomány 1999. március 24. Megítélése évtizedekig ellentétes volt, a nekijáró elismerést a Rejtett ösvény című lírai hagyományantológiában kapta meg Egy politikai költő: Berkó Sándor TurczelLajos _______________ Be rkó a 30-as évek közepén ígéretes költőnek indult, és szülővárosában, Losoncon a fejlődési feltételek is kedvezőek voltak számára. 1918 és 1938 között Pozsony és Kassa mellett Losonc számított kibontakozó kisebbségi irodalmunk harmadik bázisának, s közel húsz magyar nyelvű újság, heti- és havilap jelent ott meg. Komlós Aladár és Simándy Pál már a 20-as évek elején színvonalas szabadegyetemet szerveztek, Simándy Madách Kör néven „írószemináriumot” is összehozott, s Darvas János országos magyar írószervezet tervét dolgozta ki. A 20-as évek második felében a magyar értelmiségi ifjúsági mozgalom különleges kiforrásának: az egyetemista-cserkészed Szent György Kör Sarlóvá, sarlós mozgalommá válásának a losonci országos diák- és cserkészlap, a Mi Lapunk biztosított fórumot. A mozgalmi forrongásban a losonci reform-reálgimnázium magyar osztályainak diákjai is nagyon aktívak voltak, s Középiskolások és ahogy ők látják helyzetüket címmel vitafüzetet adtak ki. Ennek a szellemi pezsgésnek 1919 és 1932 közötti első szakaszában az 1918- ban született Berkó még nem vehetett részt, de 1933-34-ben egy utólagos akcióba már bekapcsolódott: az elbukott Mi Lapunk pótlására szervezett Indulásban novellaszerű írása jelent meg. Berkó helyi irodalmi patrónusa Sándor László volt, s én az ő emlékírásából tudom, hogy a párt- fogoltja 1934-ben negyedikes gimnazista volt. Felsős gimnazistaként aztán a Sándor László által vezetett helyi kulturálisirodalmi egyesületben, a Tűzben szerzett alapos ismereteket az első losonci évek mozgalmas szellemi életéről. Sándorra és egyesületére az a népfrontos szocialista szellemiség volt jellemző, melyet az emigráns Barta Lajos még az 1929 és 1933 között szórványosan megjelenő folyóiratában, az Új Szóban alakított ki. Berkó is ezt a szellemiséget sajátította el, s költőként két-három alkalmi losonci megjelenés után a Korunkban, a Prágai Magyar Hírlapban és a Magyar Újságban publikált. 1938-ban már főleg a népfrontos kommunista napilapban, a Magyar Napban jelentek meg az írásai. Az érettségi vizsgája utáni nyáron e lap belső munkatársa, szeptembertől pedig a Vass László távozása után szabaddá vált irodalmi rovatvezetői munkakör ellátója lett. A Magyar Napnál eltöltött három hónap Berkó radikalizáló- dási csúcsának számít. Ebben a három hónapban a csehszlovák államválság is tetőfokára hágott, s a végletesen kiéleződő politikai helyzetben a Magyar Nap felszámolta mérsékelt ideológiáját, kultúrpolitikáját. Kommunista keménységgel elemezte a hazai és nemzetközi viszonyokat, árulóként, dezertőrként támadta az ellenzéki magyar sajtóhoz csatlakozott munkatársait és szimpatizánsait, köztük Vass Lászlót és Peéry Rezsőt. A húszéves Berkó ezzel a változással azonosult, a „dezertőrök” elítélésében szinte elöljárt, s a jobboldali lapok közül - Fábryhoz hasonlóan - az Új Szellemet támadta a leghevesebben. 1938 októberének folyamán aztán a masaryki-benesi Csehszlovákia sorsa megpecsételődött, Csehszlovákia Kommunista Pártja üldözötté vált, s a magyar sajtó nagy része - beleértve a Magyar Napot, Magyar Újságot, Prágai Magyar Hírlapot és Új Szellemet - megszűnt. A Magyar Nap utolsó száma 1938. október 13-án jelent meg, s egy héttel e számára szomorú nap után Berkó furcsa dolgot csinált. Cikket küldött az Új Szellembe, mely annak utolsó, november 1-ji számában látott napvilágot. Erről az Építsünk együtt! című cikkről a Berkó- irodalomban nem történik említés; hosszú ideig én sem tudtam róla, pedig érsekújvári felsős gimnazistaként két-három osztálytársam részleges hozzájárulásával előfizetője voltam az Új Szellemnek, de az utolsó számot már nem kaptam meg. Ez aztán 1985-ben a debreceni Sarló-gyűjteményben került a kezembe, s nagyon meglepődtem Berkó tettén: az Új Szellemet korábban felháborodottan kárhoztatta, s pár héttel később Imrédy Béla miniszterelnök cikkének hatására meglehetősen naiv cikket közölt benne. Imrédy akkor még nem számított szélsőségesen jobboldali politikusnak, de a szóban forgó közlemény demagóg volt. Azt hirdette, hogy a szociális viszonyokat tanulmányozó tehetséges fiatalok mindkét részét: a jobboldalit és baloldalit egyaránt meg kell becsülni, s fiatalos túlzásaik meggyőző kritikája után be kell kapcsolni őket a nemzetépítő munkába. Berkó a cikkét rokonszenves őszinteséggel kezdte: „A demokratikus eszméknek nemcsak hitvallója, de szószólója is vagyok, azaz politikai megfogalmazásban baloldali. Az Új Szellem ideológiai magatartásával ellenkezem.” A folytatást viszont a korszak politikai deter- mináltságairól való elfeledke- zés, a hiszek hitetlenül-féle magatartás jellemzi: „A nemzetépítő munkában mindnyájunkra merész nekirugaszkodás, lelkiis- meretfurdaló felelősségérzet és nagy kitartás hárul világnézeti hovatartozásunkra való tekintet nélkül - írja. - A múlton kár töprengeni, a jelenre és jövőre kell gondolnunk, útját állnunk mindannak, ami népünk jólétét, biztonságát veszélyezteti akár kívülről, akár határainkon belül. Küzdeni parasztságunk, munkásságunk tömegeiért, határainkért. Felül kell emelkednünk a módszereken és külsőségeken. Ismétlem: világnézeti, faji, vallási »determináltságok« figyelmen kívül hagyásával. Csak így lehetünk mélységesen magyarok és európaiak.” A naiv költő aztán hamarosan meggyőződött arról, hogy a különböző világnézetű és fajú fiatalok építő összefogására sem a szétesett Csehszlovákia részeiben, sem Horthy-Magyarorszá- gon nincs lehetőség. Az az öt év, ami az életből még kijutott neki, nagyon elszomorító. Dél-Szlo- vákia Magyarországhoz csatolása után Losoncon és Pesten nyomorúságosán élt, a Korunkban, Népszavában és Munkában nagyon szórványosan publikált, s 1940-ben Losoncon saját kiadásban tudta csak megjelentetni Az ördög köpenyében című verseskötetét. Zsidó származása miatt már 1940-ben munkaszolgálatra hívták be, s Magyarország háborúba sodródása után a frontra került, s ott 1943-ban elpusztult. Berkó költészete 1945 előtt nem jutott be a szlovákiai irodalom- kritikai köztudatba. Mivel a masaryki-benesi köztársaság utolsó éveiben még kötete nem jelent meg, az akkori sajtónkban kritikákat nem írtak róla. 1945 után sem nálunk, hanem Magyarországon említődött fel először a neve a Bóka László által 1947-ben összeállított Magyar mártír költők antológiájában. A Magyar Napban való működése idején Fábry Zoltánnal jó kapcsolatba került, s a dezertő- röket elítélő Üres tarsollyal című versében nemcsak az ajánlásban hivatkozik rá, hanem az egyik strófában is. Fábry viszont nemcsak az Összegyűjtött írásai 4. és 5. kötetében olvasható 1934 és 1938 közötti közleményeiben, hanem a két háború közötti irodalmunk egészére visszatekintő 1964- es Kúria, kvaterka, kultúra című könyvében sem említi Berkó nevét, s későbbi hasonló köteteiben is nagyon ritkán hivatkozik rá. Ennek az a magyarázata, hogy a sajtóban megjelenő versei alapján nem tartotta Berkót kiforrott költőnek, s egész költészetét csak az 1964-ben Budapesten kiadott Nem vagy magadban kötetből ismerte meg. Azután már per tangentem többször tett dicsérő megjegyzéseket róla, de tanulmányban továbbra sem értékelte derékba tört pályáját. Az én Berkó-képem is a Nem vagy magadban kötet alapján alakult ki. Felsős gimnazista éveimben több versét olvastam, de a neve 1945 után már hiányzott az emlékezetemből. A posztumusz kötet áttanulmányozása után az volt a véleményem, hogy Berkó változatos nyelvi, stilisztikai és poétikai eszköztárat alakított ki magának, de a művészi elmélyülést még ritkán valósította meg, s ezért költészete nem sorolható líránk akkori élvonalába, Forbáth, Győry, Mécs és Vozári mellé. Töményen realista verseiben a publicisztikus hangnem gyakori, s az érett költői beszéd létrejöttét főleg a komplikáltabb versformaválasztások és szemléleti fogyatékosságok nehezítik. A politikai költészetben való művészi elmélyülés pozitív kortársi példájaként nemcsak József Attilát hozhatjuk fel, hanem a mi költőink közül For- báthot, Győryt, a szintén sok szociális és politikai verset író Mécset, s a Berkó nemzedéktársának tekinthető Sáfáry Lászlót is. A mérsékelt avantgar- dizmust művelő Sáfáry költői kifejlődése nyomasztó szociális nehézségei ellenére is nyugalmasabb volt, és ami a legfontosabb: Verhovina című második kötete nagy kritikai elismerésben részesült, s 18-20 verse reprezentatív antológiái anyaggá vált. 1943-ban aztán karpaszo- mányos szakaszvezetőként ő is a fronton pusztult el. Amíg Sáfáryt eddigi irodalomtörténet-írásunk is objektiven, érdeméhez méltón értékelte, addig Berkó költői sorsa ebben a viszonylatban is ellentmondásos, visszás lett. A Kemény Gábor által 1940-ben Budapesten kiadott irodalomtörténeti kézikönyvben (így tűnt el egy gondolat - A felvidéki magyar irodalom története 1918-1938) a neve sem olvasható, a szocialista időszak kézikönyvszerzője, Csanda Sándor viszont a kommunista irodalompolitika elvárásaihoz igazodva szinte irodalmi héroszt csinált belőle. Terjedelmes írása az általa szerkesztett 1964-es Nem vagy magadban kötet utószavaként íródott, s három év múlva onnan emelte be szóról szóra az Első nemzedék című könyvébe. A tíz oldalra terjedő portrét részletesebben nem ismertetem, a nagyméDömötör Ede illusztrációs felvétele retű túlértékelést csak néhány idézettel jelzem: „A tüneményesen fejlődő diákköltő 1938-ban már Forbáth Imre mellett a Magyar Nap másik legjelentősebb szocialista költőjének számított.” „Az alig húszéves szlovákiai magyar író Egy ismeretlen magyar költő címen meglepő szakértelemmel elemzi és értékeli Komját Aladár költészetét, s elsők között hívja fel a figyelmet ennek az életműnek a halhatatlanságára.” „Az ördög köpenyében c. verseskötet többségét alkotó magas művészi színvonalon kifejezett szocialista eszmeiséget csak Forbáth köteteiben találunk.” Csanda eltúlzott írása okozta azt, hogy én sem írtam Berkóról tanulmányt vagy nagyobb cikket, pedig már azért is rokonszenves volt számomra, mert gimnáziumi tanulmányaink idején távoli évfolyamtársak voltunk, s két kedves irodalom szakos tanárnőjéről: Fürst Annáról és Ligeti Editről is sok jót hallottam, tudtam. Berkó aztán a nekijáró elismerést a Rejtett ösvény című lírai hagyományantológiánk összeállítójától, Varga Imre költőtől kapta meg. Ha arra gondolok, hogy Mécs Lászlótól ebben az antológiában csak három vers van, akkor a Berkótól közölt 13 verset túlságosan bőkezű gesztusnak tartom. De ha ezeket a verseket az antológia személyi arányaira való tekintet nélkül vizsgálom, akkor örömmel, megelégedéssel állapítom meg, hogy a tragikus sorsú költőtől Varga a művészi elmélyülés eredményeit sorolta be. Berkó szerelmes verseiről az írásomban nem esett szó. Véleményem szerint ő Győry Dezsőhöz hasonlóan predesztinált politikai költő, s a más jellegű versei másodlagosak. De azért annak örültem, hogy a Rejtett ösvénybe szerelmes verse is bekerült, s az 1990-ben kiadott Tűzpalota című átfogó szerelmi költészeti antológiánk összeállítói: Bállá Kálmán és Karsay Katalin sem feledkeztek meg róla. A húszéves Berkó elöl járt a „dezertőrök” elítélé- sében. 1940-ben munkaszolgálatra hívták be, majd a frontra vkerült. Fábry Kúria, kvaterka, kultúra című könyvében meg sem említette a nevét.
