Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-02-10 / 6. szám
12 1999. február 10. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Egy hölgy arcképe Az amerikai irodalom klasz- szikus szerzője, Henry James 1888-ban írta Egy hölgy arcképe című regényét. Amikor szárnyra kapott a hír, hogy Jane Campion ausztrál rendező az írásművet filmre viszi, sokan csodálkoztak. Akadtak kritikusok, akik túl hosszú, unalmas szépelgés- nek tartották, mások remekműnek nevezték. A film csak nagy vonalakban követi a regényt, amelynek jelentős része a főhős, Isabel Archer belső monológja. A kor normáihoz képest merészen független fiatal nő, Isabel Amerikából érkezett az öreg kontinensre. A film kezdetén éppen visszautasítja a legcsábítóbb házassági ajánlatot. A kikosarazás éppúgy meglepi a dúsgazdag arisztokrata kérőt, mint a lányt vendégül látó angol rokonokat. Unokabátyjának imponál az önállóságra törekvő, a világot alaposabban megismerni vágyó lány. Olyannyira, hogy ráveszi haldokló apját, tekintélyes vagyonából bőkezűen hagyjon egy részt Isabelre. Ám az anyagi függetlenséget biztosító örökség sem hozza el számára az áhított szabadságot. Ártatlan természete ördögi manipuláció áldozatává teszi. Képmutató barátnője, Madame Merle sugallatára az önző és sznob Gilbert Osmondot választja házastársul. A férj és a barátnő csaláson és áruláson alapuló szövetségére végül fény derül, és a boldogtalan házasságtól szenvedő Isabel megtalálja szabadságát, igazi szerelmét. Jane Campion filmje nem könnyen emészthető, komoly figyelmet követel a nézőtől. A történet mögött mély értelmű kor- és erkölcstanulmány sejlik. A téma a függedenségre vágyó nő útja saját maga és a világ megismerése felé egy férfiak uralta világban. Bár a regény írójától távol állt az erotika nyílt ábrázolása, Campion merész álomjelenettel mélyíti a főszereplő személyiségrajzát. „Isabelnek és udvarlóinak története nagyrészt a szexuális vágy, a férfiak és nők között a hatalomért és felülke- rekedésért folytatott harc összemosódásáról szól.” A főszerepet alakító Nicole Kidman - mint elmondta - gimnazista korában olvasta először a regényt, s akkor hidegnek érezte, nem értette Isabel jellemét. Huszonkét évesen újraolvasva érzett rá igazán. .Amikor meghallottam, hogy Jane filmet készül forgatni belőle, szinte bele- zöldültem a gondolatba, hogy mi lesz, ha nem én játszhatom el Isabelt. Fel is hívtam, hogy megmondjam neki ezt, de szerencsére ő is épp rám gondolt... Tetszik a figura, tetszik, amit keres, az, hogy szeremé megtudni, ki is ő valójában, s milyen a világ. Egyszerre sebezhető és makacs. Amit megtanul, szenvedések árán tanulja meg, de kimászik belőle... Olyan film ez, melyben lehetetlen volt csalni: bele kellett tudni látni Isabel leikébe. Ehhez pedig az ember a saját igazságáig, becsületességéig, őszinteségéig ás le...” Nicole Kidman, a film főszereplője Makk Károly :„Én most körülbelül annyit tudok, mint amilyen az utolsó filmem lett.” Zavarban van az elit A nagy triumvirátus: Sándor Pál, Jancsó Miklós és Makk Károly Markovics Ferenc felvétele Bóta Gábor_________________ Makk Károly filmrendező ezúttal színházi előadást rendezett: a Játékszínben Eric Emmanuel Schmitt Rejtélyes viszonyok című darabját vitte színre. Makk úgy véli, hogy a magyar filmgyártás a temető felé halad, de talán még megállítható ez a gyászos menet. Miért szánta rá magát a színházi rendezésre? A játékos angol producere noszogatott, hogy csináljak egy igazán magyar filmet, magyar színészekkel. Oszlassuk el azt a tévhitet, hogy a mi filmjeinknek csak az volt a vonzerejük, hogy a »kommunizmus függönyét« fellebbentették. írtam hát egy novellát, és azon hezitáltam, kit kérjek meg, hogy készítsen belőle forgatókönyvet. Aztán azt mondta Bacsó Péter, ha nem lennék ilyen lusta, any- nyi idő alatt, míg másoknak arról magyarázok, hogy mit szeretnék, magam is megcsinálhatnám. Én azonban nem lusta vagyok, csak nagyon nehezen fogalmazok írásban, és mire egy mondat végér érek, addigra már legalább két jelző nem tetszik benne. De végül is írtam egy forgatókönyvet Törőcsik Marinak és Darvas Ivánnak, ami meglepetésemre mind a magyar illetékeseknek, mind a lehetséges külföldi partnereknek borzasztóan tetszett. De kiderült, hogy ebből azon nyomban nem lehet film, mire azt mondtam a produceremnek, hogy addig is szívesen csinálnék színházat. Ő pedig a kezembe nyomott egy darabot, hogy ez nekem való. És engem valóban szíven ütött a darab. A francia szerző Alain Delonnak írta. Két férfi és egy nő történetét meséli el úgy, hogy a nő soha nem jelenik meg a színpadon. Az ilyen típusú művek a musicaleket játszó és az alternatív színházak közötti űrt tudnák betölteni. Számomra pedig a színház most betöltheti a két film közötti űrt. Mert nem azt mondom, hogy a filmszakma elpusztult, de vegetál. Ön azt szokta mondani, hogy alibifilmek születnek... Változatlanul állítom, hogy az évente készülő több mint harminc filmből mintegy huszonöt-huszonhat alibifilm. Ez pontosan mit jelent? Egy kis videotrükk, egy kis avantgárd, egy kis nem létező történet, az még nem film. Szolid európai országokban, például Dániában, Hollandiában, Ausztriában ilyen munkákat csinálnak tévére, csak valamivel hatásosabban. Ahelyett, hogy a szakma képviselői azt mondanák: baj van, évente csak tíz filmet tudunk csinálni, inkább azt mondják, hogy ha húszat csináltak az »átkosban«, akkor mi most harmincat forgatunk. A szanaszét lévő, különböző kuratóriumok által nem jó szisztémában kiutalt pénzek szinte eltűnnek ahelyett, hogy hatékonyan szolgálnák a filmgyártást. Ön régóta tanít a főiskolán. Ilyen helyzetben mit mond a tanítványainak? Mi még úgy dolgoztunk, hogy ha valaki elért egy szintet, és színvonalas filmet akart csinálni, általában megtehette. A tanítványaink látták a cannes-i sikereinket, látták, hogy például Jancsó világhírű lett. Most kapnak tőlünk egy atyai puszit és diplomát, meg azt az ajánlatot, hogy ha bármikor szükségük van jó tanácsra, jöjjenek nyugodtan, de hogy filmet is csinál- hatnak-e, arról igazán nem tudunk mit mondani. Az önök generációja is igen ritkán tud olyan fontos filmeket csinálni, mint egykor... A szakmai elit több okból zavarban van. Nincs ahhoz például hozzászokva, hogy házalnia kelljen. Nem tudjuk, hogy milyenek lettek volna azok a filmjeink, amelyek most nem készülhetnek el. Nem tudom például, hogy milyen lett volna, ha megcsinálhatom Konrád György Cinkos című művéből a filmemet, amelyre koprodukci- ós partnerként a holland televízió egymillió dollárt ajánlott. De itthon ez az ajánlat nem kellett. Kardos G. György Jutalomjáték című regényéből is filmet akartam csinálni. Két évig házaltam vele, sikertelenül. De azért mégiscsak megcsinálta A játékos című filmet, ami most futja nemzetközi pályáját. igaz, hogy kilencvenkilenc százalékban külföldi tőkéből készült... De ez a kisebbik ajándék, a nagyobbik, hogy volt gazdája, volt olyan producere - a Channel Four aki tűzön-vízen át akarta ezt a filmet. Én most körülbelül annyit tudok, mint amilyen ez az utolsó filmem lett. A magyar filmgyártás tehát igen rossz állapotban van. Jelenlegi állapotáért az önök nagy generációja semmiben nem felelős? Nem kellett volna egységesebben fellépniük? Sokakkal nem értek egyet a Magyar Film- és Televízióművészek Szövetségében, és mi néhányan hiába vagyunk vezetőségi tagok, nem tudunk érvényt szerezni az elképzeléseinknek. Ezért már el sem járunk az összejövetelekre. Tudomásul kell venni, hogy az ember nem mindenkivel ül le egy asztalhoz, amit természetesen a másik oldal részéről is megértek, pedig tényleg össze kellene fognunk ahhoz, hogy az egész filmgyártás ne a temető felé bandukoljon. Tíz-tizen- két jó magyar film szerintem összehozható lenne évente. És lenne esélyük az amerikai mozival szemben? A magyar tévésorozatok - ha csak kicsit is jobbak lennének a mostaniaknál - megverhetnék az amerikai szappanoperákat. Az emberek szívesebben nézik Zenthe Ferencet mint nyugdíjas taxisofőrt, mert ő közelebb áll hozzájuk. Azt viszont tudomásul kell venni, hogy a mozikban az amerikai filmet nem lehet megverni. Erre a európai film Delonnal és Belmondóval sem képes. De azért eljuthatna odáig, hogy minden kis országban lehetne ütőképes filmgyártás, amit néz a közönség. Es ebből az országos filmgyártásból egy vagy két alkotás belekerülhet az európai körforgásba. A mi filmjeinket valaha kimondottan várták az európai fesztiválokra. „Nem gyűjteni akarok, hanem felfedezni dolgokat és otthagyni őket, A megcsodálás után. Halkan lépdelni. Észrevétlennek lenni.” Versek, férfiak, vágyak, szerelmek, viháncolások Pénzes Tímea Verseim vallomások. Látomások. Bennük gyónok - talán. Ott fellelhetők zavaraim és tisztaságom. Ördögi és angyali felem. Verseim néha még számomra is titkosak, megfejthetetlenek. Egy másik dimenzióban írtam ezeket. Mindenkinek mások a szavai, másfajta élményeket fednek, ezért mindenki másképpen értelmezi szavaimat. Én is így vagyok ezzel, hiszen percről percre változik a mondanivalójuk - és én is változom. Remélem, a változásra való hajlam legalább állandó bennem. Az írás számomra játék, kaland, felfedezés, fájdalom, kín, kábítószer. Verseim sose lecsiszoltak, csupán töredékek. Nem hiszem, hogy pár telefirkált lappal a mennybe jutok. Bolyongások, rózsaszirmok, lépések ezek. Lépések magam és mások felé. Engem már megcsókolt a múzsa, hát én is csókolni akarom az olvasót. Nem gyűjteni akarok, hanem felfedezni dolgokat és otthagyni őket. A megcsodálás után. Halkan lépdelni. Észrevétlennek lenni. Úgy érzem, kevés a szókincsem, nem tudom kifejezni magam. Azt sem tudom néha, mit akarok mondani. Én fontosakat nem akarok mondani, csak éreztetni. Gesztusaimmal üzenni. Nem érzem minden szó súlyát, vannak domináns szavaim, s egyes szavak kívülrekesztik igazi mondanivalómat. Először is meg kell válogatnom a szavaimat, aztán válogatnom kell szókincsemben, hátha tényleges kincsekre lelek, végül tollat ragadok. így írok. Néha szét kell taposnom a lelkem, töviseken kell lépdelnem. Néha jókedvemből írok. Néha meg hiányzik a fájdalom. Nem hinnék benne eléggé? És felmerül bennem jó néhány rég megválaszolatlan kérdés: lehet valaki egyszerre ember és művész? Lehet-e vidám verseket írni? A tudós költő vagy a született tehetség az igazi? És egy nő lehet-e költő? Vajon kinek fontosak a verseim? Melyik fontosabb: az irodalom üveghegyét vagy az emberek lelkét megkarcolni? Fontos-e az olvasónak a költő mint magánember? Kiről, miről írok verseimben? Magamról vagy ki nem élt lehetőségeimről? Barátaimról, szerelmeimről? Ha tökéletesen megértene valaki, írnék-e? Ha boldog lennék, bizonyára inkább viháncolnék. Viháncolni jobban szeretek, mint írni. De íráskor mélyebbről jön a megkönnyebbülés, sokkal összetettebb és nehezebb, ezért hatásosabb. Talán papírlapon jobban imádok szeretkezni az elképzelt férfiakkal, mint az életben. Másfajta gyönyört kapok. Távol áll a testtől, függeden a testnedvektől. Vajon ha nektek írok, megerőszakolom-e szavaimat, hogy másképp csengjenek? A hétköznapi lényem vajon ott van-e a sorok között? Hétköznapjaim gyakran a versen kívül rekednek, de bele is szivárognak verseimbe. Mégis: milyen vagyok valójában? Nem tudok rászokni a dohányzásra, a vodkától szédülök, rajongok a barátaimért és a bulikért, ragaszkodom a családomhoz. Szeretem, ha megérintenek. Az érintésekért élek. Érints meg, hogy megszerethesselek. Vannak hóbortjaim: néha például rám jön a fülpuszilgatós mánia. Harapdá- lom és puszilgatom a füleket. Barátom szerint nekem nemcsak fül kell, de ember is. És még szépen fogalmazott. Harapok vagy ábrándozom. Két lehetőség közül választhatok. Az életben általában előre lépdelek. Nem nézek hátrafelé. Csak álmaimban. Álmaimban lépdelek felétek. Ideiglenes vagyok, töredezett. Ideiglenes a vágyam is. Bolond vagyok, könnyelmű és felelőtlen. Megfontolt vagyok, tisztánlátó és beavatott. Ragasszatok rám még cediket. Ellentmondásos vagyok. Mosolygok magamon és rajtad, bármit mondasz, bárhogyan érvelsz. Szeretem, ha verseim sugároznak, sugallnak. És a boldog és bolond embereket szeretem. Meg a tavaszt, a zsongást. Szeretem elengedni magam, de másokat nem. A mozdulatokat és a mimikát szeretem. Megőrülni is szeretek, bár most kezdek szelídülni. Igényes vagyok a világgal szemben, de vajon ő is az velem szemben? Ha mindent és mindenkit megöleltem, illanhatok csak el. (Folytaljuk)
