Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-02-10 / 6. szám
8 1999. február 10. Egy segélyszállítmány nyomában, avagy eljut-e a rászorulókhoz az adomány? „Ez itt nem Európa!” Zalán Levente „Ez egy elmaradott ország, ahol nem lehet felgyorsítani az ügyek intézését” - érvelt Delényi István viski református lelkész, amikor a 15 tonnás segélyszállítmányt kísérő cserkészek nem értették, miért kell több órán át várakozni a lerakodás előtt. A viskiek többsége által maffiatagként emlegetett lelkész így folytatta: „Ez egy ilyen ország, ilyen rendszer van. Meg kell érteniük, hogy Ukrajnában nem mindig a józan ész szerint készülnek a jogszabályok.” Bürokrácia és maffia. E két szó jut eszembe azután, hogy a po- zsonypüspöki körzeti cserkésztanács által összegyűjtött három autóbusznyi adományt kísérő csapattal kijutottam Visk községbe, ahol az 1998. november 5-én kiöntött Tisza házakat rombolt le, és embereket tett nincstelenné. Fura, de igaz, hogy a bürokrácia abban az országban virágzik a legjobban, amely leginkább segítségre szorul. A főszervezőt, Schniererné Wurster Ilonát is meglepi, hogy az adomány átszállításához 74 pecsét szükségeltetik. „Miért jó ez Ukrajnának, talán azt akarják elérni, hogy többet ne segítsünk bajba jutott embertársainkon?!” - teszi fel a kérdést Ilonka néni, aki ekkor még nem tudja, hogy az átju- tást követően neki és 18 fős csapatának órákon keresztül farkasszemet kell néznie az ukrán maffiával. Nem kellett túl sok akciófilmet megnézni ahhoz, hogy kitaláljuk: a főként fiatalokból álló 12 fős banda célja a segélyszállítmány megkaparintása volt. Indulásunkat várták (megjegyzem, elég türelmesen), hogy aztán néhány kilométer megtétele után - ha kell, fegyverrel - eltéríthessék az autóbuszt, és kirámolhassák. Az életveszélyes helyzetet az ukrán rendőrség oldotta meg, elkísért bennünket a 200 km-re lévő Visk főteréig. így szerencsésen megérkeztünk a 8000 lelket számláló községbe. „Életemben először Visken tapasztaltam azt, milyen érzés a szó legszorosabb értelmében kenyeret adni embertársaimnak. A könnyező szemek ömagukért beszéltek” - tolmácsolta első benyomásait Ilonka néni. Megérkezésünket követően az emberek körbefogtak bennünket, és megpróbálták kihasználni a lehetőséget, hogy „végre beszélhetnek”. Először mi sem értettük, miért használták a „végre” szót, ám amikor megtudtuk, hogy a helyi maffia összes tagja a faluban tartózkodó Göncz Arpádnéra figyel, minden világossá vált. Ugyanis a viski lakosság szerint a helyi bűn- szövetkezet tartja kezében a segélyosztást, nemigen tartva meg a tisztesség játékszabályait, és e „hibáját” most szeretné a lehető legjobban leplezni. Erzsébet és Jenő vállalta, hogy végigvezet bennünket a falun, megmutatja az elpusztult részeket. A mikrofon láttán szinte minden járókelő odajött hozzánk, hogy végre valakinek elpanaszolhassa búját, bánatát. ,A tévében naponta milliós átutalásokról beszélnek, amiből mi még egy fillért sem láttunk! - panaszolja Géza bácsi. - Ez az igazság. Nem abban kételkedem, hogy eljutott Viskre a pénzsegély, de sajnos, a helyi maffia - mi már csak így hívjuk őket - eltüntette. Hogy kik tartoznak ide? Meg fog lepődni, de ide soroljuk a református lelkészt és annak családját, a polgármestert és a helyettesét, a presbitereket és mindenkit, aki közel áll e személyekhez”. Az emberek az orvos által felírt recepttel sem jutnak gyógyszerhez. Bezzeg ha kimennének a feketepiacra, jó pénzért mindent megvehetnének! A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy az így árusított olcsóbb orvosságok eredetileg a segélycsomagokban voltak. A maffia kiszedi az értékesebb adományokat a csomagokból, és pénzzé teszi. Az üzletben olyan árut is kínálnak, amire rá volt írva, hogy »adomány«. „Nagyon bizonytalan a jövő - mondja Jolánka. - Nem tudom, mi lesz ebből, hiszen szinte minden egyes kiló lisztért harcolni kell. Segély gyanánt anyukám 250 hrivnyát kapott (1 hrivnya 9 koronának felel meg), mi pedig 500-at. Ebből a pénzből még meg kell csináltatni az údeveleket is - mert az árvíz azokat is elvitte -, ami 300 hrivnyába kerül személyenként, így ismét pénz nélkül maradunk. Már csak a mama nyugdíjából élünk.” A falu lakossága nagyon haragszik a polgármesterre, aki az egyházközség vezetőivel egyetemben a helyi maffia krémjét alkotja. A nép nem őt választotta, mégis ő győzött. Ha jön egy újságíró, a polgármester állítólag kijelöli, ki nyilatkozhat. „Mondanom sem kell, hogy ezek az árulók csak a becsületes elosztásról beszélnek - vág közbe Erzsébet -, nekem is az mondta a polgármester, hogy ha sokat fog járni a szám, nem kapok semmit. Néha a kivándorlás gondolatával is foglalkozom. Pakson fogadnának bennünket, szállást és munkahelyet is biztosítanának, de itt még ezt sem engedélyezik. Azzal érvelnek, hogy kell a fiatal erő a gátrendszer felépítéséhez. Csak akkor kaphatnám meg az engedélyt, ha csúszópénzt adnék a polgármesternek.” Mindenki egyik napról a másikra él. A munkanélküli-segély fogalma Ukrajnában ismeretlen. A munkaügyi központokban mindenkinek azt mondják: „Menjetek dolgozni.” De hogy hová, azt már nem tudják megmondani. „Egyszer volt csak normális adomány - emlékszik Jenő -, amit egy tiszteletes úr hozott Magyar- országról. Az addig nem távozott a faluból, amíg a szeme láttára a 20 tonnás szállítmányt igazságosan szét nem osztották. Az adományban volt minden, tisztító- szer, élelmiszer, zöldség, gyümölcs... Tény, hogy ezután hoztak még narancsot, banánt, üdítőt, olajat, de azt már a maffia kaparintotta meg. A nép látta, amikor a raktárból a presbiterek éjszaka vitték haza a gyümölcsöt; tehát mindenről tudunk, csak nem tudjuk bebizonyítani. Mert akkor már neveket is kellene mondani, ám az ezzel járó baj nekünk nem hiányzik. És ha be is bizonyítanánk, akkor a presbiterek azt mondanák, hogy nekik ez jár, joguk van hozzá. De miért lopják el? Az én gyermekem is megenné azt az almát... A papnak van egy húsztagú testületé, mely tanácsokkal látja el a lelkész urat. Ez a testület maga a maffia. Mindenkinek a nevében aláírogatják a papírokat. Ha valaki ezeken a »hivatalos« iratokon nézné meg, ki mikor mit és mennyit kapott, akkor nem venné észre az igazságtalanságokat, mert e papírokon minden úgy van beírva, ahogy annak lennie kell, nem pedig a valódi számadatok szerepelnek rajtuk. Például az én nevemre három kiló cukor volt beírva, pedig csak egyet kaptam. így tűnik el a legtöbb adomány... Már nem félek kimondani az igazságot: nekem ennél már rosszabb nem lehet, hiszen lassan ételt sem tudok adni a gyermekemnek...” Sajnos, a polgármesternek nem volt ideje reagálni az ellene felhozott vádakra. A református lelkész sem tudott nyilatkozni, ám felesége, Delényi Istvánná vállalta, hogy magyarázatot ad a viski nép panaszaira. .Addig, amíg a vámos a helyszínen nem nézi át a lepakolt árut, nem teszi rá a pecsétjét. A bélyegző nélkül a járművet nem engedik ki az országból. Minden egyes esetben el kellett menni a 20 kilométerre lévő Husztra a vámosért, majd a lerakodás után vissza kellett őt vinni. Volt olyan nap, hogy a férjem háromszor fordult. Sokan kétségbe vonják az elosztás igazságosságát. Szeretném elmagyarázni, milyen szempontok alapján osztjuk szét az adományokat. Egy felmérés után három csoportra osztottuk a falut. Az első kategóriába azok tartoznak, akiknek teljesen összedőlt a házuk. A második kategóriát azok alkotják, akiknek lakhatatlanná vált a házuk, vagy pedig nagy víz volt benne. Ha csak a kertben és a pincében volt víz valakinél, akkor ő a harmadik csoportba tartozik. Az első két kategória már kétszer kapott adományt, amely személyenként 300 hrivnyát (kb. 2700 korona) ért. Ezenkívül minden alkalommal családonként egy zsák ruhát is kiosztottunk. Mi így láttuk ezt helyesnek. Sokan beszélik, hogy az érkező szállítmányokat eladják, vagy kicserélik a bennük lévő adományt. Megtörtént, hogy a cigányok megkapták a segélyt, majd elmentek a kocsmába, és ott sörre cserélték. Ilyesmit láttak a mi embereink. Az igazságosságra visszatérve: miután átvettük a segélyszállítmányt, kiosztottuk a presbitereknek. Ézt követően már az ő feladatuk és felelősségük a becsületes szétosztás. Amint visszaéléseket tapasztaltunk, rögtön szóltunk az egyházfinak. Sokan állítják rólunk, hogy maffiózók vagyunk, és a segély- szállítmányt nem a rászorulóknak adjuk. Kérem, mi nem vettünk el belőle semmit, és nem az adományokból élünk. Míg Ungváron laktunk, akkor is volt mit ennünk, és most sem éhezünk...” A maffia kiszedi az értékesebb adományokat a csomagokból. „Azt mondta a polgár- mester, ha sokat jár a szám, nem kapok sem- mit” A szegény ember kap egy-két kiló lisztet, két kiló cukrot, egy kis makarónit, három-négy kiló krumplit. A többi adomány hollétét csak a hatóság, az ún. helyi maffia tudná megmondani. Azt is ígérték, hogy ingyen osztanak tűzifát, de ezt sem teljesítették. Ha valakinek szüksége van egy kis fára, annak meg kell vennie 40 hrivnyáért. „Most, hogy az árvíz így elpusztította a lakásunkat, kérvényeztem valami építőanyagot. Azzal biztattak, hogy bíróságon keresztül esetleg kaphatok. Csak vái Hogy ezt a határai pom meg, nem tud< kásban vagyunk kél „Amikor az árvíz után hazajöttem, reszketve közelítettem meg a házunkat. Tudtam, lakásom a falunak azon a részén van, ahol a legnagyobb katasztrófák történtek. Az ablakból már csak 40 centiméter látszott, a többit ellepte a víz. Benéztem, és láttam: úsznak a bútoraim, a házam teljesen tönkrement. Ne tudtam mást csinálni szörnyű tehetetlenségemben, egyszerűen sírva fakadtam."
