Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-02-10 / 6. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1999. február 10. • 32. évfolyam Sport Hátat akart fordítani a fehér sportnak. Martina Hingis már 16 évesen "1 Zl milliomos volt. Riport „Ez itt nem Európa!” Egy segély- szállítmány nyomában Ukrajnában. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. február 13-ától 19-éig A nagy halak mindig elúsznak? Közös bűnünk... BereckJózsef ______________ A korrupció fogalma eredendően a politikai intézmények által formált közállapotok minősítésére szolgál. S ezek az állapotok, tudjuk, az előző kormányzati ciklusban tényleg minősíthetetlenek voltak. Ám hatalom- váltás ide vagy oda, ma is hallani, hogy valakik versenytárgyalás nélkül jutnak megrendelésekhez, csúszópénz vagy ismeretség útján ehhez-ahhoz. Nem kell tehát a NOB tagjának lenni, hogy valakit megvesztegessenek, és ő hagyja. Vagy fordítva. Apropó, sport. Bár a DAC már nem a régi, munkáltató lapomban, a Csallóközben cikkezni kezdtünk arról, miért beteg valójában a szlovák futball. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a labdarúgás országosan tárgyalt, de természetesen alapszinten is megmutatkozó, vélt vagy valódi bajairól vitára serkentsük az olvasókat a bajnokság téli szünetében. Remélve, hogy az érdekeltek vagy érintettek is kifejtik véleményüket. Nos, az egészből csak amolyan ankétféleség lett, éppen az érdekeltek maradtak ki belőle. „Ne legyetek naivak, gyerekek, vigasztalt bennünket az egykori játékos, aki hol edzőként, klubmenedzserként vagy éppen játékosüzérként máig a foci haszonélvezője -, nincs itt mit tenni, közös bűnünk a labdarúgás...” Etikai értelemben természetesen nem osztom a véleményt, de a foci iránti rajongásommal tulajdonképpen én is bűnrészese vagyok annak, hogy ez a zseniális játék mára a világ talán legjövedelmezőbb szórakoztató iparágává lett - még ha a magyar vagy szlovák hajtása vészesen sorvadozik is. De vajon közös bűnünk-e a korrupció, amely ugyanígy eluralkodik az életünkön? Nem arra gondolok, hogy csúszópénz révén jutunk hozzá valamihez, vagy éppen elfogadunk valamilyen figyelA kormányzati korrupcióról múlt időben adnak tájékoztatást. mességet. Sokkal inkább Hofi emlékezetes mondására, amely szerint a korrupció nem más, mint amiből mi rendszerint kimaradunk. A korrupciót ugyanis a politikai természete teszi igazán súlyossá. Emlékezhetünk rá, még Meciar is úgy vélekedett róla - második országlá- sa idején -, hogy rosszabb, mint a politikai ellenzék. Pedig akkor a politikai ellenzéke alaposan elbánt vele. A témát azonban harmadszori visszatérése után sem dobta, kitalálta a tiszta kezek programját. A baj csak az volt, hogy míg tiszta vizet prédikáltak, nyakalták a bort piszkosul. Az eredmény ismert, illetve most válik csak igazán ismertté. Az új kormány miniszterei fekete könyvekben rántják le a leplet „tiszta kezes” elődeik észbontó visszaéléseiről, korrupciós ügyleteiről. Az elszállt milliók, mil- liárdok csak úgy röpködnek a levegőben. Nem új dolog, Murphy törvénye szerint a kormányzati korrupcióról mindig múlt időben adnak tájékoztatást. S bár a tárcák vezetői a tévés snittekben keményen a szemünkbe nézve rendszerint azt is bejelentik, eddig már ennyi és ennyi bűneljárást kezdeményeztek, ne legyünk túlzottan optimisták. A nagy halak mindig elúsznak, meg aztán a választási győzelem mámorában tett ígéreteken sem nehéz felfedezni az oxi- dálódás jeleit. Akkor mit tehetünk mi, egyes emberek? A kiváló közíró, Gombár Csaba szerint a korrupcióval szemben egykedvű álláspontot kell elfoglalni. Olyan álláspontot tehát, amely „kizárja a köztérdeléses kétségbeeést, ugyanúgy, mint a savonarolai dühöket, de rendületlenül elutasítja a cinikus belenyugvást is”. Nem érdemes tehát dühön- geni, csak rendületlenül le kell nézni és meg kell vetni a korrup- tan ügyködőket. Mert ilyenek voltak, vannak, s vélhetően továbbra is lesznek bőven. Aki már életében halhatatlan: Arthur Miller a február 3-ától róla elnevezett New York-i utcában. Ötven éve mutatták be Az ügynök halála c. drámáját. cTK/AP-feivétei Vezércikk Elnök és csokoládé Malinak István ____________ Gy erekkoromban irigyeltem a szomszédék Öcsijét, aki annyi tejcsokit kapott, hogy már nagyon unta. Most a cseheket irigylem, akiknek van egy Václav Haveljük, de ha hinni lehet a felméréseknek, kezdik nagyon unni, a megkérdezettek többsége - most először - úgy véli, idejelenne, hogy valaki más kerüljön a helyére. Aligha hihető, hogy a tejcsoki- szindróma miatt van így, vagyis olyan sok, Havelhez mérhető, emberi és politikusi tartása miatt világszerte nagy tiszteletnek örvendő személyiség kószálna a cseh politika útvesztőiben. Inkább az az alapvető emberi tulajdonság bukott felszínre, amely szerint senki sem tudja igazán megbecsülni azt, amije van. Májusban itt elnökválasztás lesz, a szóba jöhető kínálattól az emberjobban lekonyul, mint anno a nőnapi szegfű. Kéjesen cuppoghatnánk örömünkben, ha volna egy haveli nagyság- rendű személyiség Szlovákiában, aki amellett, hogy minden szempontból megfelel a legmagasabb közjogi méltóság követelményeinek, ráadásul még esélyes is volna. De ilyen nincs, pontosabban e két kritérium nem találkozik egy személy esetében. Mert akit fenntartások nélkül el lehetne fogadni, annak bizony semmi esélye arra, hogy megválasz- szák. Ez is jellemző közállapotainkra, arra a társadalomra, amely önként és fütyörészve kétszer is hatalomra juttatta saját sírásóit. Ilyen esélytelen, de elfogadható elnökjelölt lehetne pl. Magda Vásáryová, aki még nem döntötte el, induljon-e, vagy Stefan Markus, akit tavaly már jelöltek e posztra, de most feltehetően esze ágában sincs beszállni a ring- be, sokkal valószínűbb, hogy Budapestre megy nagykövetnek. Ebből a kategóriából még volna egy-két (nem több!) tippem. Sokkal nagyobb a másik tábor, az esélyesebbeké, de akik... hű, de cikis! Ugyanis alapszabálynak kellene lennie, hogy aki élvezi a hatalmat, azt a közelébe sem szabad engedni. És nemcsak a nemzetiek vagy a déeszemesek várható jelöltjeire gondolok, akik normális polgári társadalomban egy golfklubi tagságra sem pályázhatnának sikerrel. Feláll az ember hátán a szőr az alkotmánybíróság disztingvált elnökétől is, aki legújabban eskü- dözik, hogy nem kívánja jelöltetni magát, de én inkább hiszek a karóról meg a varjúról szóló népi bölcsességnek. Különösen amióta kiderült róla, hogy nem lát tovább az orránál. Sértő szándék nélkül, szó szerint értve, hiszen ő maga mondta: nem látta, hogy a tőle kerek tíz centire álló Meciar in- zultálta a Prima Televízió munkatársát. Hosszadalmas fejtegetést igényelne, hogy miért tartozik valahol azonos kategóriába a posztmeéiari korszak nyitányát meghatározó langyos demokrácia erőinek két prominens jelöltje, Rudolf Schuster és Michal Kovác. Tény, el lehet náluk képzelni rosszabbakat is, vitathatatlan, hogy saját posztjukon mindketten felmutattak elismerésre méltó eredményeket. Schuster főpolgármesterként, Kovác államfőként. Másrészt mindkettő felállította a saját korlátáit is, amelyek az új politikai helyzetben, a harmadik évezred első éveiben visszahúzó erőt is jelenthetnek az elnöki tisztség betöltésekor. Nem feltétlenül arról van szó, amit a leggyakrabban felrónak nekik: az egyiknek a pártállami, a másiknak a déeszemes múltját. Ami Kovácot illeti, Meciar elleni tiszteletre méltó harcának, demokratizmusának határai a kisebbségi ügyekben jelentkeztek markánsan: pl. a bennünket leginkább sújtó államnyelvtörvényt gondolkodás nélkül aláírta, meg sem próbálta visszaadni a parlamentnek. Summa summárum: míg a parlamenti és önkormányzati választások az itteni magyarság számára is létfontosságúak voltak, az elnökválasztáshoz maximum politikai érdekeink fűződhetnek. Durván fogalmazva: akkor lehetünk fontosak, ha úgy alakul az első forduló, hogy a jelenlegi ellenzékhez tartozó jelölt győzelmének veszélye fenyeget. Egyébként: lehet választani!
