Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-02-03 / 5. szám
Kultúra 1999. február 3. 13 „Az igazság kevésbé fáj a gyerekeknek, mint a hazugság vagy a titkolózás” Életrajz? Veszélyes műfaj Archív felvétel CserbaJúlia________________ Nincs könnyű dolguk az életrajzíróknak, akár élő személyről, akár halottakról írnak. Aki ilyen feladatra vállalkozik, annak számítania kell az érintett személynek vagy családtagjainak tiltakozására, sőt súlyosabb esetben perre is. Természetesen vannak, akik kifejezetten hálásak, hogy írnak róluk, mivel a könyv által nagyobb hírnévre tehetnek szert, és sokszor a leszármazottak is örömmel együttműködnek a szerzővel. Zola unokái és Paul Claudel lánya például készségesen bocsátottak minden dokuVannak, akik kifejezetten hálásak, hogy írnak róluk. mentumot az írók rendelkezésére, a közelmúltban elhunyt író, Julien Green fia viszont egyetlen levelet sem hajlandó megmutatni. Elhatározását azzal indokolja, hogy apja sohasem akarta, hogy róla könyvet írjanak, és a családi levelezés egyébként sem tartozik a nyilvánosságra. Catherine David az 1985-ben elhunyt Simone Signorét életrajzát akarta megírni, ezért felkereste a színésznő férjét, Yves Montand-t és lányát, Catherine Allegret-t; - mindketten szívélyesen fogadták, de Signoret-ról egyikük sem volt hajlandó beszélni, sőt ezt a barátaiknak is megtiltották. Amikor a könyv, írásos dokumentumok alapján életrajzi esszé formájában mégis elkészült, a színésznő lánya perrel fenyegette a kiadót, és ettől csak bizonyos pénzösszeg fejében állt el. Jól ismert történet Francoise Gilot-nak, Pablo Picasso élettársának esete. Életem Picassóval című könyvében igaz, de kellemetlen dolgokat írt a festőről; az természetesen nem vette jó néven, s meg akarta akadályozni a könyv megjelentetését. Ezért Alain Delon ezúttal pert vesztett. tiltakozó leveléhez aláírásokat gyűjtött ismerősei körében, és hogy kedvében járjanak, olyanok is aláírásukat adták, akik nem is ismerték az írás tartalmát. Az önéletrajzi visszaemlékezés végül mégis megjelent, ám ezzel Francoise Gilot, aki szintén festőművész, kizárta magát Párizs valamennyi fontos galériájából. Melyik galériás mert volna Picasso tiltása ellenére kiállítást rendezni számára? Ellentétben Picassóval, Alberto Giacometti felesége elérte, hogy az 1985-ben az Egyesült Államokban kiadott életrajz ne jelenhessen meg Franciaországban. Csak halála után, 1993-ban adták ki a szobrász legintimebb magánéletét is feltáró könyvet francia nyelven. Nehéz eldönteni, vajon hol van az a határ, ameddig büntetlenül lehet más emberek magánéletének részleteit kutatni és főleg nyilvánosságra hozni. Egy, a közelmúltban zajló bírósági ügy újra a figyelem középpontjába helyezte a problémát. Alain Delon beperelte Bemard Violet-t, aki a népszerű filmszínész életéről készül könyvet írni. Az ügy előzménye, hogy a szerző elbírálásra benyújtotta szinopszisát a kiadónak. A kiadó, mivel éppen előtte került kellemetlen helyzetbe egy másik életrajz megjelenése miatt, el akarván kerülni az újabb bonyodalmakat, azt megmutatta Delonnak. A színész személyiségi jogok megsértése és hitelrontás miatt azonnal beperelte a még meg sem született életrajz íróját. A bíróság a végső döntésig megtiltotta a szinopszis reprodukálását és terjesztését. Amikor Violet-t megkérdezték az újságírók, milyen ítéletre számít, azt válaszolta, hogy az első életrajzi könyvénél is perbe keveredett, de abból okulva az azt követő tíznél már egyszer sem tudták elítélni, annyira kitanulta a jogszabályokat. Minden egyes könyvének elkészítéséhez legalább hetvenkilónyi írásos dokumentumot, kép- és hanganyagot gyűjt össze, és írásaiban csak olyan tényeket szerepeltet, amelyek valódiságát hitelesen bizonyítani tudja. Furcsának tartaná, ha egy még el sem készült könyvet akarnának betiltani, de ha ez esetben a bíróság mégsem neki adna igazat, a munkát akkor is folytatni fogja. Franciaországban bevett gyakorlat, hogy az életrajzírók engedélyt kérnek az érdekeltektől, de Violet véleménye szerint az engedély megtagadása az írót nem akadályozhatja meg a könyv megírásában. Ezt saját tapasztalata alapján is állíthatja, hiszen a Cousteau-alapítvány archívumát is elzárta előle, a könyv más úton szerzett dokumentumok alapján mégis megszületett, meg is jelent, és Cousteau semmit sem tehetett ellene. Violet határozottan ellenzi azt is, hogy a szerzők a már elkészült életrajzot jóváhagyásra bemutassák a szóban forgó személynek. Szerinte ugyanis ez azt eredményezné, hogy az írásmű hiteles életrajz helyett szentek életéről szóló élettörténetté válna. A Delon-ügyre vonatkozóan feltették Violet-nek azt a kérdést is, hogy morális szempontból helyesnek tartja-e, ha egy író olyan dolgokat hoz nyilvánosságra, amelyek nemcsak a könyv szereplője számára kellemetlenek, hanem például gyerekei érzelmeit is sértik, netán olyasmi jut tudomásukra, amiről addig nem tudtak. Violet szerint Franciaországban is az amerikai módszert kellene követni, ahol mindent kimondaBevett gyakorlat, hogy az életrajzírók engedélyt kérnek az érdekeltektől. nak, leírnak, egyébként pedig, mint mondja: „az igazság kevésbé fáj a gyerekeknek, mint a hazugság vagy a titkolózás”. Időközben a bíróság meghozta a Bemard Violet számára kedvező döntést, és a szenzációra éhes olvasók azóta türelmetlenül várják, hogy megtudhassák, mi ellen hadakozott annyira Alain Delon. Regény A mit pedig a kastélyával művelt, mármint az anyám, az egyszerűen képtelenség, és tetejébe a nagyobbik fiáért, aki ötvenéves kamasz létére még most se tanult meg pénzt keresni. Villamos keltetőgépeket vásárol, és a földszinti nagy szalonban helyezteti el őket. Egyik percről a másikra lesz hatszáz kiscsibéje, negyven négyzetméternyi kiscsibe. De rosszul állította be az infravörös lámpát, és egyetlen kiscsibe sem életképes. A hatszáz közül nincs egyetlenegy sem, amelyiknek a csőre összeillene, nem tudják becsukni a csőrüket, éhen veszett valamennyi, anyám sohase fogja újrakezdeni. Épp akkor látogattam meg a kastélyban, amikor a kiscsibék kikeltek a tojásból, anyám azt se tudta, hová legyen örömében. Később a döglött csibék meg a csirkeeledel akkora bűzt árasztott, hogy egy falat se ment le a torkomon, állandó hányingerrel küszködtem. Amikor meghalt, Dő volt vele, meg az, akit az ő nagy fiának hívott, az első emeleti tágas hálószobában, ott, ahová a birkáit is beterelte éjszakára, öt-hat birkát, ott heverésztek az ágya körül, mihelyt hidegre fordult az idő, teleken át; ezek voltak az utolsó telei. De csak itt, utolsó lakhelyén, a Loire menti kastélyban, amikor már felhagyott az örökös jövésmenéssel, a család eseménytörténetének legvégén, itt veszem észre rajta először a téboly félreisAszerető Marguerite Duras 8.rész mérhetetlen jeleit. Hogy egyszerűen nem normális. Dő meg a bátyám mindig is a közelében éltek ennek a tébolynak. De én nem, én sohase láttam. Sohase néztem úgy az anyámra, mint egy bolondra. Pedig az volt. Kötözni való. Születésétől fogva. Beteg nem volt tőle, úgy élte át az őrületet, mint más az egészséget. Senki más nem fogta ezt fel, csak ők ketten. Mindig is sok barátja volt, hosszú évekig megtartotta őket, de mindig újakat szerzett, nemritkán fiatalokat, az eldugott állomáshelyre érkezők vagy később a touraine-i szomszédok soraiból, ezek közül sokan a francia gyarmatokról mentek nyugdíjba. Meg tudta tartani az embereket, öreget-fiatalt egyaránt, gyors észjárásával, ahogyan ők mondogatták: vidámságával, azzal a ritka természetességével, amelyet soha senki sem érzett terhesnek. Nem tudom, ki csinálta az elkeseredés fényképét. A házunk udvarán, Hanoiban. Lehet, hogy még apám. Néhány hónapra rá egészségi okok miatt hazaszállítják Franciaországba. De előtte még állást változtat, Phnom-Penhbe nevezik ki. De ott csak néhány hetet fog eltölteni. Alig egy éve van hátra. Anyám nem hajlandó a férjét visszakísémi Franciaországba, ott marad, ahol volt, lecö- vekelve. Phnom-Penhben. Abban a Mekongra néző csodálatos palotában, amely valamikor a kambodzsai királynak volt rezidenciája, ott retteg egy több hektárnyi ijesztő park közepén. Éjszakánként halálra rémít minket. Egy ágyban alszunk mind a négyen. Azt mondja, fél az éjszakától. Anyám ebben a palotában értesül majd apám haláláról. De hogy mi történt, már a távirat megérkezése előtti este tudni fogja, olyan jelből, amilyet csak ő látott, és csak ő értett, abból olvasta ki, hogy egy madár az éjszaka kellős közepén fejvesztett rikácsolásba kezdett a palota északi szárnyában levő dolgozószobában, amely apámé volt. Az is itt történt, néhány nappal a férje halála után, hogy anyám egyszer csak szembe találta magát az apja, mármint az ő apja kísértetével. Anyám felkattintja a villanyt. A kísértet nem mozdul. z asztal mellett áll, a palota nyolcszögletű nagyszalonjában. Anyámat nézi. Emlékszem a sikoltásra, anyám minket hívott. Felébresztett bennünket, elmesélte, hogy mi történt, hogyan volt öltözve az apja, az acélHeti kultúra Színházi iránytű Luzsicza Lajos: Nógrádi dombok Gödöt és női Hamlet Vasárnap Kisgaléria Az idei Wiener Festwochent május 7. és június 20. között rendezik meg. A hagyományos bécsi szemlén a zenei, a tánc- és a képzőművészeti események mellett ezúttal is számos színházi előadásra kerül sor. Csemegének ígérkezik Peter Zadek, a német sztárrendező Hamletje, amelyet május 21-étől játszanak a Volkstheaterben. A bécsi közönség nem az első Shakespeare-színrevitelt láthatja Zadektől. Négy éve az Antonius és Kleopatra, tavalyelőtt a III. Richárd szerepelt műsoron. Most olyan Hamlet-előadás készül, amelynek címszereplője nő, Angela Winkler személyében. Ugyancsak Peter Zadek rendezésében kortárs dráma kerül színre június 7-én a Theater in der Josefstadtban. A huszonéves angol Sarah Kane trilógiájának második részét mutatja be a Hamburger Kammerspiele. Német nyelvterületről más vendégeket is várnak. Az Ördögökből, Dosztojevszkij regényéből született az a produkció, amely május 9-étől tekinthető meg a Burgtheaterben. A berlini Volksbühne am Rosa- Luxemburg-Platz előadását az a Frank Castorf állította színpadra, akinek más munkáit, például Alkésztisz- rendezését, már szintén láthatta a bécsi publikum. A kék madár című Maeterlinck- színművet május 31-étől játsszák a Theater an der Wienben. A Wiener Festwochen direkciójának egyik tagja a francia Luc Bondy, aki a tavalyi ünnepi hetekre Racine Phaedráját rendezte meg, az idén pedig a Godot-ra várva című Beckett- abszurdot mutatja be május 25-én a Theater an der Wienben. Az idén a bécsiek megismerhetik Bondy színházi laboratóriumát is. E. B. szürke vasárnapi öltönye volt rajta, hogyan viselkedett, és milyen mereven bámult rá. Azt mondta: úgy beszéltem hozzá, mint gyerekkoromban. Azt mondta: nem féltem. Utánafutott a szétfoszló látomásnak. Mindketten akkor haltak meg, a madarak és a látomások órájában. Innen az anyánk tudása iránti csodálat, hiszen annyi mindent ismert, még a halált is. Az előkelőén öltözött férfi kiszáll az autóból, és rágyújt egy angol cigarettára. Megakad a szeme a férfikalapos aranylamé cipős lányon. Lassan odamegy hozzá. Látni rajta, hogy meg van ijedve egy kicsit. Ekkor még nem mosolyog. Megkínálja a lányt egy cigarettával. Remeg a keze. Közöttük ott a rangkülönbség, hiszen a férfi nem európai, ezt kell magában legyőznie, ezért remeg. A lány azt mondja, köszöni, nem dohányzik. Csak ezt mondja, nem azt, hogy a férfi hagyja békén. Erre a férfi nekibátorodik egy kicsit. Azt mondja a lánynak, hogy úgy érzi, mintha álmodnék. A lány nem válaszol. Mi értelme volna a válasznak, ugyan mit is válaszolhatna. Vár. Akkor a férfi megkérdezi tőle: honnan jön? És ő azt mondja, hogy a sadeki leányiskola igazgatónőjének a lánya. A férfi eltűnődik, majd azt mondja, hallott már erről a hölgyről, a lány anyjáról, tudja, hogy pórul járt a Kambodzsában vásárolt koncesszióval, őróla van szó, ugye? Igen, őróla. A férfi újra elmondja, hogy a lány micsoda páratlan tünemény ezen a kompon. Már kora reggel, egy olyan csodaszép lány, mint maga, nem is tudja, micsoda meglepetés, európai lány a bennszülöttekkel zsúfolt autóbuszban. Azt mondja, jól áll neki a kalap, sőt nagyon jól, meg hogy... igazán eredeti... férfikalap, végül is miért ne? Aki ilyen csinos, bármit megengedhet magának. A lány ránéz. Megkérdezi tőle, hogy kicsoda. A férfi elmondja, hogy nemrég jött vissza Párizsból, ott végezte a tanulmányait, ő is Sadekban lakik, épp a folyó mellett, abban a nagy házban, amelyiknek a teraszán halványkék, kerámiából rakott mellvéd fut körül. (folytatjuk)
