Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-01-05 / 1. szám

1999. január 5.

„Udvaros Dorottyáról pályakezdése óta nagyon sok fotót láttam már. Szeretem a szemét, a tekintetét, a sugárzását, ahogy a nap bármelyik percében adni tudja magát...”

Pap Vera Leonardo da Vinci festménye nyomán. „Mindig úgy bámultam az arcát, a furcsa szemét, a száját... Olyan érzésem volt, hogy én ezt a nőt már isme_______________________________________________ rém valahonnan. Később aztán

Kis

s JÚLIA (1) És Inkey Alice felvételei rájöttem, hogy Olaszországban

sok ilyen, vagy hozzá hasonló nőt láttam. Ami viszont meglepett, Vera tudja magáról, hogy olyan leonardós. Amikor elmondtam neki az ötletemet, hogy milyen képet szeretnék készíteni róla, azonnal kötélnek állt.”

Inkey Alice az elmúlt harminc év alatt végigfotózta szinte az egész magyar színésztársadalmat

Szabó G. László

Film, Színház, Muzsika; Képes Filmhíradó, Mozgó Képek, Filmvilág... heti- és havilapok a hetvenes-nyolcvanas évekből. Aki csak időnként is kezébe vette bármelyiket, vagy később a Tükört, a Tapsot, a Képes Európát, a címlapfotókat nézegetve bizonyára megjegyezte Inkey Alice nevét. Az Inkeyt már korábbról is ismerhette. Karády Katalin híressé vált fotóján, amelyen elegánsan hamvad ujjai közt a cigarettavég, szintén ezt olvashatta. Fotó: Inkey Tibor. Ő (volt) a papa. Inkey Alice édesapja, aki pár évvel ezelőtt életműdíjat kapott a Magyar Filmszemlén. Tudását, érzékenységét, szakmai megszállottságát „Alízka” tőle örökölte, s az elmúlt harminc év alatt kamatoztatta is bőségesen. Ez a három évtized ugyanis a Mafilm-hez, köznapi nevén a filmgyárhoz kötötte, ahol standfotósként dolgozott. Neves rendezők és jeles operatőrök mellett fotózott nagy filmeket és híres színészeket. Fotói címlapokról köszöntek vissza, s köszönnek még ma is, bár a fent említett újságok nagy része mára megszűnt. Inkey Alice neve azonban továbbra is fogalom a szakmában. S bár a filmgyár a magyar alkotások előtt becsukta kapuit, a jó fotós holtáig dolgozik alapon ez az életben mindig csak a szépet és jót kereső, kedves, egyszerűségében is elragadó ember ma is sorozatban készíti festményszerű portréit. Alanyai természetesen színészek, akik között a legfiatalabb korosztály tagjai ugyanúgy megtalálhatóak, mint a „nagy öregek”. Portré a falon című kiállításán a budapesti Duna Galériában is ők adtak egymásnak több hétre szóló randevút.

„Szomorúan tapasztalom, hogy a lakásokban mostanában nincsenek képek a falakon. Lekerültek a portrék. Régen, főleg a századfordulón, a nagy festők alkotásai mellett ott sorakoztak a fotók is, gyönyörű, korabeli keretben. Tehát ugyanolyan megbecsült műtárgyak voltak, mint a festmények. Elkezdtem gondolkozni, hol követtük el a hibát, s úgy döntöttem, még mindig nincs késő, folytatni lehetne. Akkor fotóztam le Gálffy Lászlót mint István királyt az Esztergályos Károly rendezte tévéfilm forgatási szünetében, de úgy, hogy az egy régi táblakép hatását keltse. Ez volt a kiindulópont ahhoz, hogy sorra vegyem a művészettörténeti koroki. Akkor tudtam meg, hogy mennyire romantikus volt. Fantasztikus munkakedvével mindenütt kivívta magának a tiszteletet. Egy Magyarországon készült külföldi produkcióban Maximilian Schellt fényképezte, akinek itt volt a saját fotósa is. Sokáig észre sem vette apámat, de egy reggel, amikor véletlenül megállt mellette, és felfedezte kezében a képeket, elkérte az összesét, majd elrohant velük, és másnap már csak ő fotózott. A külföldi kolléga szedhette a cók- mókját...”

Ötvenhét nagyjátékfilm, köztük Ranódy László és Fábri Zoltán alkotásai és ugyanennyi tévéfilm. Harminc év termése fotókban Inkey Alice archívumában. Legutóbb Gyarmathy Lívia mellett dolgozott a Szökésben. Azóta semmi. De van dolga így is. Portrékat készít különböző lapok megrendelésére. A Los Angelesben megjelenő Varietyben Bánfalvy Ági portréjával volt jelen.

„Minden fotósnak van állandó modellje. Nekem Ági az. Szeretem a szemét, a magas homlokát, szép vonalú száját, finom orrát, a hosszú nyakát. Vénuszként is fényképeztem már őt; hosszú vörös hajjal, fedetlen keblekkel. Akkor is végig természetes volt. Egyébként mindenkiben a személyiséget keresem. Ránézek egy arcra, és rögtön látom, melyik a jobb profilja. Nincsenek szabályok. Ösztönösen tudom, hogy merre fordítsa a fejét. Csúnya arc nincs, legfeljebb érdekes. A szocreált vagy a naturalista stílust soha nem éreztem a magaménak. Apukám is mondta nem egyszer: »Ciliként, az a mi bajunk, hogy nekünk az tetszik, ami szép.« Egy nőből természetesen többet lehet kihozni, azért vonz jobban a női portré. A nőt dekorálni lehet. Kalappal, sminkkel, ékszerrel. A férfi arca sokkal behatároltabb. Modigliani festményeit szeretem. Olyan képeket akarok csinálni én is. Tervem, elképzelésem van rengeteg. Amikor megszűnt a filmgyár, nehéz volt egész nap otthon. Aztán elkezdtem írogatni, majd jött a kiállítás ötlete. Öt éve készültem erre. Most már tudom, rengeteg a restanciám. Törőcsik Mariról szeretnék például egy komoly sorozatot készíteni. Aztán itt van édesapám hagyatéka, abban kell rendet tennem. Van dolgom bőven. Ki tudom tölteni a hátralévő időt...”

Haumann Péter, „a magyar k Chaplin” és Inkey Alice a „csodák n országából” a kiállítóterem sár- is

Dajka I rendezi netébei hogy a mindig ben láti des, ti minden Imádta kát, az felvehei ócska n ga még zek alól

kát. kezdve a reneszánsztól, amely a legközelebb áll hozzám, egészen az impresszionisták stílusáig. A kiállítás hetven képéből huszonöt készült frissen, régmúlt korokba ültetve, a többi felvételt egyszerűen elővettem, és olyan technikával vittem papírra, mintha vászonra festették vagy textíliára nyomták volna. A keretet természetesen úgy választottam meg, hogy a kompozíció együtt hasson, az összbenyomás a lehető legjobb legyen.”

Szemes Mari, Gobbi Hilda, Ruttkai Éva, Psota Irén, Béres Ilona... Inkey Alice fotóin mindenki a legderűsebb arcát mutatja. Az abszurd, a groteszk nem ezeken a fotókon dívik. Ezek nem ellesett, titokban elkapott pillanatok, itt mindenki tudja, hogy a fotós a belső harmóniát, a lelki nyugalmat, a külső és a belső arc abszolút egyensúlyát keresi.

„Én igyekszem mindig mindenkit a jó napján elkapni. A derűre, a

Nem bírom elviselni, amikor egy ember, akár színész, akár közéleti személyiség, kezd leépülni, s akkor gyorsan megrohanják, és elkezdik fotózni. Ettől mindig kiborulok. Amikor már méltatlan hozzá a helyzet, és nem tud védekezni. Ezt én etikátlannak tartom.”

Mindent, amit tud, a szakma íratlan szabályait is a papától leste el. Az „Inkey Magánegyetem” egyetlen „diplomása”. Mondja is gyakran: neki az édesapja az örök etalon.

„Ó irányított erre a pályára. Tizennégy éves koromban, amikor pályát kellett választani, fogalmam sem volt, hogy mi legyek. Apuka erre azt mondta: legyél akkor fotós! Egyébként teljesen hasonló az ízlésünk. Kivétel nélkül minden munkája tetszik. Ez is nagy ajándék az élettől. Ilyen ember mellett felnőni. Naponta hozta, rakosgatta, vágta, retusál- gatta a gyönyörű fotókat. Amikor

Apa és lánya.

„Ő irányított erre a pályára. Tizennégy éves koromban, amikor pá- lyát kellett választani, fogalmam sem volt, hogy mi legyek.”

kisugárzásra vadászom. Alkalmazkodnom természetesen mindig nekem kell. Együtt dolgozni csak akkor lehet valakivel, ha megnyílik, és megengedi, hogy közel férkőzzem hozzá. Ahhoz, hogy a legbensőbb énjét adja, meg kell őt szabadítanom a legapróbb gátlásától is. Macera nincs. Nálam az nem létezik, csak a boldog, önfeledt játszás. A maximumot csak jó hangulatban lehet kihozni. Problémás embert nem ismerek. Nekem mindenki ragyog, mert tudja, hogy baráthoz jött, nem ellenséghez. Én a legjobbat szeretném kihozni belőlük, s mivel látják az igyekezetemet, besegítenek. Akármilyen görcsökkel jön is az illető, mire beállítom a lámpáimat, átöltözik és kisminkel, addigra biztosan feloldódik. Ruttkai Évát akkor fotóztam utoljára, amikor a Fantasztikus nagynénit forgatta. Már akkor is beteg volt, orvosi felügyelet alatt fejezte be a filmet. De még szép volt, ragyogott.

Karády állt a lencséje előtt, még sehol sem voltam. Nem mesélte el soha, hogyan készült a kép, de a nyilatkozataiból mindent tudok. Feljött Karády a műterembe, s ahogy apukám készülge- tett, addig ő elővette a cigarettáját, leült, és rágyújtott. De úgy ült, és úgy fújta a füstöt, hogy apukám azt mondta, ugyanígy fogja lefotografálni. És ez a varázsa a fotónak. Hogy nagyon természetes, és nagyon korhű. Ami viszont ma is furcsa számomra: apukám engem sosem tanított. Azt mondta, nézzem, hogyan dolgozik. Úgy látszik, ez volt a legtöbb, amit adhatott. Élete utolsó öt éve alatt, nyolcvanöttől kilencven esztendős koráig ismertem meg igazán. Amikor már félig vak volt, és alig hallott. Addig inkább csak aludni járt haza. Hálás is vagyok nagyon a sorsnak, hogy megadta ezt az öt évet. Hogy naponta ott ülhettem mellette. Zenét hallgattunk, nagyokat beszélgettünk, főztem neCsak a szépet szereti