Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-01-27 / 4. szám
Kultúra 1999. január 27. Keveházi Gábor már nem táncol, de megtanulta az üzleti élet lépéseit is. Könyv lesz az életéből Réfi Zsuzsanna Gyerekként focista akart lenni. A család ugyanis tele volt sportolókkal, nagyapja válogatott kapus volt, nagybátyjai, Winkler I. és II. pedig a nemzeti tizenegy csatársorában rúghatták a labdát. Édesanyja azonban úgy döntött, inkább balettművész legyen a fiából. Keveházi Gábor több mint húsz esztendőt töltött a Magyar Állami Operaház tagjaként, s eltáncolhatta az összes fontos férfi főszerepet. Három évig balettigazgatóként dolgozott, s bár már évek óta nem lép színpadra, ma is az Ybl-palotá- hoz kötődnek a mindennapjai. A V. I. P. Arts Management, amelynek ő az ügyvezető igazgatója, a dalszínházban rendezi meg a Budafestet, nagy nyári balett- és operafesztivált, valamint a már hagyományossá váló szilveszteri bált. De nézőként is gyakran lehet látni őt az Operaházban, hiszen lánya, Keveházi Krisztina a Magyar Nemzeti Balett tagja. Felesége, Bán Teodóra is évtizedeket töltött az Operaház balettművészeként. Örültek, hogy a lányuk is az önök hivatását válsztotta? Nem. Tudjuk ugyanis, hogy ez az egyik legnehezebb pálya, ahol az ember tíz évet tanul a diplomájáért, és jó esetben húsz esztendőt táncolhat. Krisztinek sokáig eszébe sem jutott, hogy balettos legyen, s ennek nagyon örültünk. Egyszer aztán Japánban tanítottunk három hónapig, s a lányunk is ott volt a foglalkozásokon reggeltől estig. Amikor hazajöttünk, közölte, felvételizik a Balettintézetbe. Sikerült neki, s ma már vezető szerepeket táncol az Operaházban. Okosan él, fegyelmezetten, boldog a táncban, így hát mi is elfogadtuk mindezt. S végül is örülünk, hogy valaki továbbviszi a családi hagyományt. Ön azonban amikor kilencévesen a Balettintézetbe került, még nem rajongott különösebben a táncért. Mikor kezdte megszeretni? Egy év után megfertőződtem. Bán Teodóra és Keveházi Gábor Bár mindez nagyon fárasztó volt, hiszen azonnal vége lett a gyerekkoromnak, másról sem szólt a napom, mint a táncról. Azonban amikor megkaptam az első szerepeimet a Diótörőben, a Háry Jánosban, sikerem volt a színpadon, mindez nagyon nagy boldogságot jelentett nekem. S azért is hálás vagyok ennek a hivatásnak, hogy folyamatos önkontrollra szoktatott, fegyelmezettségre. Néhány évvel ezelőtt végül is kényszerből, egy sérülés miatt hagyta abba a táncot. Nem hiányzik? Nem, mert ez alatt a húsz esztendő alatt kitáncolhattam magam. S igaz, a térdsérülésem jelentette a végső lökést, de a feleségemmel együtt boldogan és önszántunkból fejeztük be a pályát. Én már egész fiatalon megfogadtam, hogy negyvenéves koromon túl nem akarok táncolni. Mi az izomzatúnkkal dolgozunk, a testünk a hangszerünk, amely egy idő után elfárad, megöregszik, s ezt tudomásul kell venni. Kevés az olyan művész, aki eny- nyire tudatosan készülne a rivalda utáni évekre. Öné volt az első balettiskola, akkor, amikor még nem léteztek magániskolák. Az vezérelt, hogy túl fiatalnak éreztem magam ahhoz, hogy később majd semmittevő szakmai nyugdíjasként tengessem a napjaimat. Amikor útjára indítottuk a Diótörő Balettiskolát, 1986-ban, falakat kellett lebontanunk. Mindenütt döbbenten meredtek ránk, amikor előadtuk az elképzelésünket, s rengeteg papírt kellett beszereznünk, amelyek igazolták, hogy én, a Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész alkalmas vagyok arra, hogy gyerekeket tanítsak. Ma már azonban szinte csak hobbiból működtetjük, ugyanis egyre kevesebb gyereket érdekel a balett. Ön viszont már üzletember. Jövőre a IX. Budafestet rendezhetik meg, amely egyre rangosabb és nemzetközileg elismertebb fesztivállá válik, amelyen kiváló külföldi és hazai művészek lépnek fel. Mi a legnehezebb ebben a munkában? Az anyagi háttér megteremtése s megszokni azt, hogy állandóan kalapozom a cégek között, s száz tárgyalásból jó esetben tíz Kanyó Béla felvétele sikeres. Mindig is utáltam az öltönyt, nyakkendőt, ma már azonban szinte mindennap ezt kell magamra vennem, hiszen ez a munkaruhám. Ráadásul mindez olyan, mint az orosz rulett, hiszen már hirdetem a 2001-es programot, miközben még nem tudom, hogy honnan lesz rá fedezet. A művészi részt összeállítani már öröm, s ez a munka legkönnyebb része. De amikor egy-egy fesztiválon felmegy a függöny, az ugyanakkora boldogságot jelent, mint amikor még én állhattam a színpadon. S koreografál még? Ez megint egy hobbi. Ha akad felkérés, szívesen megyek, de magam nem jelentkezem sehová. Egyébként is a tánc mellett rengeteg minden érdekel az életben, izgatnak az új kihívások, feladatok. S szeretnék például két könyvet is megírni. Az egyik a pályám érdekes sztorijait, anekdotáit dolgozza fel, ezzel már félig elkészültem, a másiknak pedig Hogyan vezess színházat lesz a címe, és tréfásan írok benne a kulisszatitkokról. S persze mindig vágyom egy következő, nagyobb feladatra, amely lehet, hogyjövőre megtalál. Regény M a is úgy nézem ezeket a megszállott gyerekeket, mint valami rejtélyt. Nem írtam soha, csak hittem, hogy írok, nem szerettem soha, csak hittem, hogy szeretek, csak vártam, egyre vártam a zárt ajtó előtt. Amikor felszállók a Mekon- gon közlekedő kompra, a fekete autó napján, anyám még nem mondott le az óceán melletti koncesszió megműveléséről. Hébe- hóba még megjárjuk az utat, mint azokon a régi éjszakákon, mind a hárman felkerekedünk, hogy ott töltsünk néhány napot. Elüldögélünk a bungaló verandáján, szemközt a sziámi hegységekkel. Aztán hazamegyünk. Anyámnak nincs ott semmi dolga, de azért vissza-visszajár. A kisebbik bátyám meg én ott állunk mellette az erdőre néző verandán. Már nem vagyunk gyerekek, nem pancsolunk a patakban, nem csavargunk el sem az erdőben, sem a borsültetvények melletti falvakban. Minden megnőtt körülöttünk. Nincsenek gyerekek, se a bivalyok hátán, se másutt. A közöny minket is megfertőzött, ugyanaz a lomhaság, amely leteperte anyánkat, bennünket is letepert. Tanulni semmit se tanultunk, hacsaknem nézni az erdőt, várakozni, zokogni. A tengerparti földek örökre elvesztek, a cselédek a fenti parcellákat művelik, hántoladan rizsért, mert fizetést nem húznak, használhatják viszont a takaros A szerető Marguerite Duras 7.rész kunyhókat, amelyeket anyám építtetett. Úgy szeretnek minket, mint tulajdon rokonaikat, úgy tesznek, mintha a bungalót őriznék, és őrzik is, csakugyan. Semmi se hiányzik a szegényes háztartásból. Csak az esőtől megrohadt tetőben van mind nagyobb fogyatkozás. De a bútorokat tisztán tartják. És a bungaló körvonalai mint valami rajz, olyan tisztán tűnnek elő, az útról is láthatóan. Az ajtókat mindennap kinyitják, hogy a házat átjárja a levegő, és kiszárítsa a fát. De estére bezárják a házat, hogy a kóbor kutyák és hegyi csempészek tanyát ne üssenek benne. Látják, nem is a réami bisztróban találkoztam a fekete autóban ülő dúsgazdag férfival, ahogyan valamikor megírtam, hanem két-három évvel azután, hogy visszaadtuk a koncessziót, a kompon, és azon a napon, amiről itt szó van, a hőségtől remegő, fátyolos verőfényben. Másfél évvel a találkozás után anyám hazamegy velünk Franciaországba. Minden ingóságát pénzzé teszi. És még egyszer elmegy a gáthoz. Leül a verandán, szemben a lenyugvó nappal, még egyszer Sziám felé néz, utoljára, mert soha többé nem látja már ezt a tájat, akkor sem, amikor újra elhagyja majd Franciaországot, amikor ismét gondol egyet, és még egyszer visszajön Indokí- nába, Saigonban megy nyugdíjba, sohase látja többé ezt a hegységet, ezt a zöldessárga égboltot az erdő felett. Igen, hogy el ne felejtsem, már nem volt fiatal, de azért újrakezdte. Francia nyelviskolát nyitott, az Új Iskolát, és így hozzájárulhatott a tanulmányaim költségéhez, és amíg élt, a nagyobbik bátyámat is eltartotta. A kisebbik bátyám három nap alatt meghalt tüdőgyulladásban, nem bírta a szíve. Akkor hagytam ott anyámat. Aja- pán megszállás alatt történt. Azon a napon mindennel leszámoltam. Soha többé nem faggattam anyámat, se a gyerekkorunkról, se őróla. Meghalt a szememben, együtt a kisebbik bátyámmal. A nagyobbik bátyám nemkülönben. Anyám meg a nagyobbikbátyám egyszerre akkora iszonyatot keltettek bennem, hogy többé sohase tudtam magam túltenni rajta. Azóta nem törődöm velük. Attól a naptól fogva semmit se tudok róluk. Fogalmam sincs, hogyan tudta anyám a bennszülötteknek kifizetni a tartozásait. Egy szép napon nem jöttek többé. Szinte látom őket. A Heti kultúra Könyvespolc Moldova György: Ha jönne az angyal... Erős Zoltán Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön az ideje a Moldova Györggyel szembeni jóvátételemnek. Két hónappal ezelőtt - némi lelkifurdalással, de habozás nélkül - kíméletlen kritikát írtam az Ég a Duna című könyvéről, nem másért, mint hogy - ellentétben jó néhány ítésszel, hivatásos irodalmárral - nagyra becsülöm írói tevékenységét. Amennyire elkedvetlenített a vízlépcsőről írott kötete, most olyannyira fellelkesített legújabb regénye, a Mikes Kelemenről szóló Ha jönne az angyal... Nyelvi pompában, témaválasztásban, írói szándékban és hitvallásban talán még a remekműnek számító Negyven prédikátort is felülmúlja. Kíváncsian várom, hogy a hivatalos kritika miként bánik majd e regénnyel, akad-e irodalomtörténész, aki méltó módon, megfelelően elhelyezi e művet és íróját a kortárs magyar irodalom időtálló értékei közé. Moldova voltaképpen a saját írói hűségét, helytállását vallja meg Mikes Kelemen sorsán, példáján keresztül. Egyúttal a magyar írástudóknak is üzen, amikor Mikest magatartásmintául állítja eléjük. A szerző hajdani színházi és filmes dramaturgiai tanulmányaiból merítve ügyes, olvasmányos formát talált regényéhez. Egy irodalomtörténeti feltételezésből kiindulva Mikes száműzetésben eltöltött rodostói napjait, éveit, a számkivetettség Iélek- rajzát naplóban írta meg. Oly hitelesen, megéltnek tűnő mélységgel, hogy kitalált naplója akár valóságos is lehetne. Mindenesetre mi, olvasók az élménytől valódinak érezzük... Heti hír Múzeum lesz Klimt lakása SzÁSZI JÚLIA ______________ Bé cs kisebb múzeumai gyakran kínálnak valami érdekességet a látogatóknak. A belvárosban a színházművészeti múzeum ezúttal plakátokat állított ki. Az 1938 és ’45 közötti korról sok újdonságot tud meg a látogató, bár ismert poszterek is visszaköszönnek, nem kronológiai sorrendben, inkább értékváltozásokat bemutatva, a második világháború sötét éveinek ausztriai és németországi fogyasztási ideológiáját, szépségideálját ismertetve. Kevésbé átfogó, de annál érdekesebb ismereteket nyújt a Freud Múzeumban rendezett bemutató: a bécsi születésű pszichoanalitikus egykori rendelőjében antik- szobor-gyűjteményét állította ki a hagyatékát feldolgozó társaság. A közvetlen összefüggés Freud munkásságával erőltetettnek tűnik ugyan, tény azonban, hogy a tudatalatti felfedezőjét a mítoszok vonzották, s olyan figurákat gyűjtött, amelyekhez valamilyen szépséges legenda is kapcsolódott. A gyűjtő többnyire találomra kezd érdeklődni különféle témák iránt, ami jó, ha kapcsolódik valamilyen fontos történethez. Még nem múzeum, de talán az lesz Gustav Klimt utolsó műteremlakása. AXIII. kerületi villát régi tervrajzok nyomába eredve fedezte fel egy lelkes művészetrajongó csoport. Az 1860-ban emelt egyemeletes nyári lakot ugyan a húszas években alaposan átépítették, de megőriztek több berendezési tárgyat, amely még Klimté volt. A Klimt Társaság egyelőre a várossal viaskodik: szeretné, ha az megvásárolná a villát, s abban Klimt-emlékmúzeumot rendezne be. sadeki kis szalonban ülnek, fehér ágyékkötényben, hónapokig, évekig elvannak így, szótlanul. Hallani, amint anyám zokogva szidja őket, a szobájában van, nem hajlandó kijönni, onnan kiabál, hogy hagyják már békén, de ők csak ülnek, süketen, nyugodtan, mosolyogva. Aztán egy nap nincsenek sehol. Ők már nem élnek, az anya meg a két fia. Már az emlékezéshez is késő. Már nem szeretem őket. Már nem érzem az orromban anyám bőrének illatát, és a szemének színe sincs már a szememben. A hangjára sem emlékszem, csak arra, ahogyan esténként szelíden megszólalt, megtörtén a fáradtságtól. Már a nevetését se hallom, se a nevetését, se a kiabálását. Vége, elfelejtettem. Ezért beszélek róla ma olyan könnyen, hosszan és elnyújtva, folyékonyan. Ez az asz- szony 1932-től 1949-ig kénytelen volt Saigonban maradni. A kisebbik bátyám 1942 decemberében halt meg. Anyám már nemigen tud utazgatni. Megint ott marad, azt mondja, a sír mellett. Aztán mégis visszamegy Franciaországba. A fiam kétéves volt, amikor megint találkoztunk. Ahhoz késő volt, hogy újra megtaláljuk egymást. Csak egy pillantás kellett hozzá, máris tudtuk. Már nem volt mit újra megtalálnunk. A nagyobbik fia kivételével mindennel leszámolt. Ami ideje még hátravolt, egy Loir-et-Cher megyei kastélyban élte le, a kastély a XIV. Lajos korabeli udvarházak stílusában épült. Dóval egy fedél alatt. Még mindig félt éjszaka. Vett hát egy puskát. Dő pedig őrködött a kastély padlásszobájában. Nagyobbik fiának is vett egy birtokot, Amboise mellett. Erdő is volt rajta. A fia kivágatta a fákat. A pénzzel meg elment egy párizsi játékkaszinóba. Az erdő egyetlen éjszaka semmivé lett. És itt, miután a bátyám elvesztette a fáért kapott pénzt, az emlékkép hirtelen elmosódik, sími volna kedvem a bátyám miatt. Mindössze annyit tudok, hogy amikor rátaláltak, az autójában feküdt a Coupole kávéház előtt, a Montparnasse körúton, meg akart halni. De hogy utána mi történt, nem tudom. (folytatjuk)
