Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-01-27 / 4. szám

Politika 1999. január 27. 3 Négy hónap után a DSZM-elnök újból „láttatta” magát Meciar: repetázó remete Madi Géza______________________ Vladimír Meciar várhatóan feb­ruárban is megőrzi vezető he­lyét a politikusok népszerűtlen­ségi listáján, és hogy nem csúsz­hat lejjebb, azt ominózus vissza­térésével talán az egész eszten­dőre biztosította. Úgy gondolta, csaknem négy hónap elteltével vége szakadhat önkéntes száműzetésének, és a meggyilkolt Ján Ducky búcsúz­tatásán újra megjelent a nyilvá­nosság előtt. Aztán pedig olyan jelenetet rendezett, amelyet a hírhedt sportcsarnokbeli sze­replések után várhattunk tőle: nyomdafestéket nem tűrő sza­vak kíséretében támadta meg egyik „örök ellenségét”, a cseh Prima Televízió szlovákiai tudó­sítóját. Valószínűleg eszébe jut­hatott Václav Havel nyilatkoza­ta, amelyben a cseh államfő azt találta mondani róla, hogy ül­dözési mániában szenved, és emiatt a plafonig szökhetett amúgy sem alacsony vérnyomá­sa. A Markíza Televízió „fülelő” operatőrével kezdte: miután lehordta, Vladimír Misaumek akart nekimenni. Úgy, ahogy egy politikus-nagyvállalkozó meggyilkolására, a két Vladimír nyilvános incidensére sem volt még példa Szlovákiában. Janu­ár 15-étől már van. Persze nem az a fontos, hogy az egyik Vladimír- enyhén szólva - nem szíveli a másik Vladimírt, hanem azt kell górcső alá venni, vajon az új hatalom vissza tud­ja-e szorítani a még csaknem egymillió állampolgár által iste­nített eszmét, a meciarizmust. Az esély megvan rá, a Dzurinda- kormányzatnak csak az eszme Mert azt hiszi, négy évig nem volt elég szagolnivalónk. eltemetésének módját kell meg­találnia. Például azzal, hogy a feljelentések nyomán induló vizsgálat mentes lesz a részre­hajlástól, s független bíróság ál­lapítja meg, ki volt a támadó, ki az áldozat. Csupán ilyen eljárás­sal, valódi igazságszolgáltatás­sal verhető ki az emberek fejé­ből Meciar istenítése. A volt miniszterelnök mindig a zavarosban halászott. Ha elte­kintünk az ártatlan, hol kisebb, hol nagyobb „horgásztúráktól”, elmondható: a jelenlegi kor­mány nem gyakorolja a pecá- zásnak ezt a módját, és mindent megtesz a politika vizeinek tisz­tán tartásáért. Sajnos, az új el­lenzék mindent elkövet, hogy a „zavaros” továbbra is az orrunk előtt büdösödjön. Mert azt hi­szi, négy évig nem volt elég sza­golnivalónk. Hosszabb pszichiátriai tanul­mány készülhetne az előző ha­talom „klinikai eseteiről”. Mini­mum húsz fejezet íródhatna a DSZM politikusairól, és egyik sem volna rövid. Persze a tanul­mány legelső és leghosszabb szakasza a remeteéletet meg­unó vezér magatartását tárgyal­ná. Hogy ne csupán az erősza­koskodásban tegyék az első helyre, hanem kórképének megrajzolásában is. Jóllehet a Ducky-gyilkosság miatt a bel­ügyminiszter ellen esztelenül előterjesztett bizalmi indítvány még a Meciar-féle visszatérés előtt született meg a DSZM- képviselők fejében, a javaslat mégis úgy rímelt a búcsúztatás után történtekkel, mint két vers­sor. A vezér parlamentben ülő alatt­valói - Hudec, Cuper, Húska, Andrejcák - nem tagadták meg eddigi önmagukat, és képtele­nebbnél képtelenebb állításokat vágtak Ladislav Pittner fejéhez a politikai terrorizmusról, a rend­őrségi vizsgálat befolyásolásá­ról meg egyebekről. Persze a belügyminiszter nem kapkodta a fejét, hanem a legnagyobb hi­degvérrel adott választ a vádak­ra. Ivan Lexa, a titkosszolgálat volt vezetője valószínűleg gyen­gélkedett, mert felszólalása szinte semmilyen visszhangot nem váltott ki, és elmaradt a le­leplezés is, amelyre megközelí­tőleg hat napig készült. Úgy tű­nik, már olyan hosszú ideje ül a parlamentben, hogy bedugul­tak a SZISZ élén eltöltött évek­ben kiépített információforrá­sai. Szóval, minden maradt a régi­ben: a belügyminiszter a he­lyén maradt, az ellenzék kibe­szélhette magát, Vladimír Meciar pedig olyan idegálla­potban tért vissza, amilyenben tavaly ősszel távozott. Dúlva- fúlva, jelenetet rendezve. Megint hozta a formáját. Nem tesz semmit: rá kell állnunk az újranyíló sportcsarnokbeli aré­na hullámhosszára. Lesz mit hallgatnunk. Keresztelő a nyugat-szibériai Szalairában. A hatéves orosz kislány most jött ki a jéghideg vízből, ugyanis a keresztelőt a hagyományok­nak megfelelően a szokásos év eleji tisztítófürdővel kötötték egybe. Ha szerencséje van, nem kap tüdőgyulladást. CTK/AP-felvétel Dömötör Ede felvételei Bemutatjuk az oktatási államtitkárt - Szigeti László: ismerni kell a lehetőségeket, és élni is kell velük A pedagóguspálya nem szakma Vojtek Katalin Mint a legtöbb nagydarab em­berből, önből is a határtalan nyugalom árad. Vagy ez csak látszat? Általában nyugodt és türelmes embernek ismernek. Lenyelem és elraktározom magamban a problémákat, de ez azért a vég­telenségig nem megy. Néha én is kitörök, felemelem a hangomat, és megesik, hogy olyasmit mon­dok, amit magam is megbánok. Ez előfordult az iskolában is, amikor még tanított? A katedrán, a gyerekek előtt ter­mészetesen visszafogottabb az ember, de igazgatóként meg­történt, hogy dühbe gurultam. Amíg az irodája előtt várakoz­tam, láttam, hogy egymásnak adják az emberek a kilincset. Negyven perc leforgása alatt nyolcán voltak önnél, miköz­ben folyton csengett a telefon. Ezt hogy lehet bírni idegekkel? Rengeteg embert meg kell hall­gatnom, bele kell élnem ma­gam a gondjaikba, ami nem mindig könnyű, de ez is a mun­kám szerves része. Mikor jut ideje a kikapcsoló­dásra? Egyre ritkábban. Valamikor na­gyon szerettem sportolni, atle- tizáltam, kosaraztam, s ma is azt állítom, hogy a sport a leg­jobb kikapcsolódás. Különösen a fiataloknak, akiknek még ren­geteg a fölös energiájuk, és nem kényelmesedtek el, mint a kor­osztályom zöme és jómagam. A sportolás egyre drágább, nem a fiatalok zsebéhez sza­bott. Ez igaz, de erre is létezik meg­oldás: a tanítás után ne zárják be az iskolai tornatermeket, attól tartva, hogy a gyerekek kárt tesznek a berendezésben vagy önmagukban. Legyen ott valaki, aki felügyel rájuk. Mert a gyerekeket vonzó, értelmes és hasznos dolgokkal kell le­kötni, hogy ne csellengjenek, ne kerüljenek rossz társaság­ba. KI felügyeljen tanítás után az iskola tornatermében? Az a pe­dagógus, akit ezért rendesen meg sem fizetnek? Úgy gondolom, a pedagógusi pálya nem szakma, hanem hi­vatás. Vagy érzi magát valaki hivatottnak arra, hogy fe­lelősséget vállaljon a fiatalo­kért, vagy nem, de az utóbbi esetben olyan is a munkája. Ha megkérdeznénk a nyugdíjas pedagógusokat, hogy ők vala­mikor hogyan, mennyi pénzért csinálták, többségük biztosan azt válaszolná, hogy semmiért. Egy fillért sem kaptak, mégis énekkart, színjátszó csoportot, tánckört és ki tudja még, mi mindent vezettek, mert a jövőt látták azokban a fiatalokban. Erre a mai pedagógus azt mondhatja, hogy szép dolog a hivatástudat, de nem lehet belőle megélni; márpedig az élet egyre drágább. Mégis mi a megoldás? A szülők, annak fe­jében, hogy a gyerekük biztos helyen van, tanul is valamit, ha­vonta 50-50 koronát adjanak a színjátszó kört vagy egyéb fog­lalkozást vezető tanárnak? Ilyen közvetlen juttatás formá­jában ugyan nem, de létezik megoldás, amely lehetővé teszi a díjazást. A tantervek tartal­maznak több ún. nem kötelező, választható tantárgyat, ame­lyen belül ez a tevékenység vé­gezhető. Tehát vannak le­hetőségek, csak ismerni kell őket, és élni kell velük. Sok függ persze az iskola vezeté­sétől meg a szülői munkakö­zösségtől is. Ön búcsi születésű, így talán magyarázatot tud adni arra, mi­nek köszönhető, hogy Bátorke- szi mellett épp Búcson eredmé­nyezett az igazgatóleváitás ak­kora ellenállást és addig pél­dátlan erejű összefogást. Ennek egyetlen magyarázata van - a helyi közösség összetar­tása. Ez a közösség nem napja­inkban formálódott, hosszú múltja, nagyon mély gyökerei vannak. Az összetartás gondo­lata nemzedékről nemzedékre száll. A kaláka, az önkéntes, se­gítő szándékú összeállás ház­építéskor még ma is létezik. A búcsi emberek tudnak egymás­nak segíteni, egymásért harcol­ni, és nagyon fejlett az igazság­érzetük; ezért nem tudtak bele­törődni abba, ami másutt nem váltott ki különösebb ellenál­lást. A község már hígul, mert a migráció ott is megjelent, el­vándorolnak az emberek, és jönnek helyükbe mások. A bú- csiak nyitottak mindenkivel szemben, de persze megvan­nak az elvárásaik. Elvárják, hogy az idegen alkalmazkodjon a helyi viszonyokhoz, szoká­sokhoz. Akinek ez sikerül, befo­gadják. Azt hiszem, aki bejut a búcsi közösségbe, nem bánja meg, hogy ott telepedett le. Párkányba költözve nem hi­ányzott ez a melengető közeg? A mai napig nem szakadtam el a szülőföldemtől. A táj, a ro­konság, a baráti kör mindig visszahúz. Édesapámat min­den hétvégén meglátogatom, vele és a falubeliekkel jókat be­szélgetünk. Ez ad nekem erőt. Farsangi szórakozás Bála Bonbonban Felhívás keringőre, csárdásra, polkára, tangóra és sok más táncra. Csemege lesz a javából! Nem az egyetlen, de min­den bizonnyal az egyik legjobb farsangi szórako­zás lesz az Új Szó és az Új Nő hagyományos, közös bálja. Idén február 13-án a felújí­tott dunaszerdahelyi Bon­bon Szálló ad otthont a két szlovákiai magyar lap ren­dezvényének. A bál hét órakor kezdődik, az Ifjú Szivek Dal- és Tánc- együttes palotással nyitja. Fellép a dunaszerdahelyi Andalúzia társastánccso­port, amely vérpezsdítő spanyol táncokkal szóra­koztatja a vendégeket. A jó hangulatról Banyák István és cigányzenekara, vala­mint a hetényi szalonzene- kar gondoskodik. A szórakozás nem lenne teljes tombolahúzás és malacpecsenye nélkül. Találkozunk tehát február 13-án, Dunaszerdahelyen a Bonbonban. Belépőjegyek Dunaszer­dahelyen az Új Nő szer­kesztőségében rendelhe­tők (Nám. slobody 1203, 929 01 Dunajská Streda, tel.: 0709-5528497).

Next

/
Oldalképek
Tartalom