Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-01-20 / 3. szám

Kultúra 1999. január 20. A világ több mint száz országából tanulnak Budapesten a Magyar Nyelvi Intézetben Egy „tiszavirág” évei Volt már cigány, szerb, zsidó és szlovák nap is az intézetben. Jobbról a második Szalai Gyula, a Tiszavirág Baráti Társaság elnöke. BataTibor Gönczi Ivor ___________________ Bu dapesten a Magyar Nyelvi In­tézet hatemeletes, sárga épületé­ben lassan már harminc éve ta­nulnak magyarul a világ több mint száz országából érkezett di­ákok. 1990 óta az épületet na­gyobbrészt határon túli magyar fiatalok lakják. Az első évfolyam­ban még nem a legjobbak jöttek, hanem akik otthon tudomást sze­reztek az új lehetőségről. Főleg Erdélyből és Csángóföldről ér­keztek diákok; jöttek, láttak, és többnyire az év végén haza is mentek az igen hiányos tárgyi tu­dás miatt. Az első, szervezett felvételi által kiválasztott évfolyam 1991 őszén kezdte meg a tanulmányait - mondja házigazdánk Szalai Gyu­la, az intézet oktatási igazgatója, a Tiszavirág Baráti Társaság el­nöke, civilben fizika szakos tanár. S ez az évfolyam nemcsak a felvé­teliken állta meg a helyét, hanem minőségi változást is hozott az in­tézet és a Budapesten tanuló ha­táron túli magyar diákok életé­ben. 1991 dermesztő telén, ami­kor a diákok hetekig képtelenek voltak ki­mozdulni az épület­ből, két öntevékeny csoport kezdte meg a működését. Az egyik a Wataridori színkör (a szó japánul cikázó fecskét jelent), amely Szakáll Judit dráma­pedagógus önzeüen támogatásával Nyiko- laj Erdman A mandá­tum című szatíráját vitte színpad­ra, a másik a Tiszavirág folyóirat, amelyet Somos Béla magyarta­nár alapított. „Nagyon szeret­nénk, ha az intézet és a Magyar- országon tanuló diákok minél né­pesebb csoportja bekapcsolódna munkánkba, és szívesen vesz- szük minden olyan társadalmi és kulturális csoport segítségét, amelyeknek célja a népek közötti barátság megteremtése, egy ha­tárokon átívelő kulturális híd ki­építése, kölcsönös kapcsolat ki­alakítása” - írják a lap első számá­nak bevezetőjében a szerkesztők, akik között akadt kárpátaljai (Mester Magdolna, Pócs István), vajdasági (Örge Lívia, Sinkovics Ede), bukaresti (BarabásBalázs), csángó (Zöld Péter) és felvidéki (Ludik Péter, Juhász János). A csapat, bár a következő tanévben mindenki máshol la­kott, úgy döntött, hogy együtt marad. Szalai Gyulával, va­lamint a társaság két titkárával, Bozó Norberttel és Steiner Gáborral lapozgat­juk a társaság emlék­könyvét. Az első be­jegyzés Lukács Sán­doré, aki önálló est­jét hozta el magával, de a tartalomjegyzék több mint 130 műsorról tud. Ezek többsége az intézetben került közönség elé, de voltak műsorok a Rátkai Klub­ban, a Magyar írószövetségben, a Nemzetek Házában, sőt a Pozso­nyi Magyar Kulturális Központ­ban is. 1992 őszén az intézet Illyés Gyu­la születésének 90. évfordulójá­ról emlékezett meg, s az est máso­dik részében lépett a nagy nyilvá- nosságeléaT iszavirág is. A folyó­irat és Illyés Gyula anyagait Béres Ilona, Juhász Jácint, Kassai Cson­gor és a budapesti továbbképzé­sen résztvevő kárpátaljai magyar színinövendékek tolmácsolták, de fellépett a Válaszút együttes is. 1993 tavaszán vette fel az intézet a jeles magyar író, Kodolányi Já­nos nevét. Bár ma már ismét új neve van, a társaság tagjai évente elzarándokolnak Kodolányi Já­nos vajszlói emlékmúzeumához. Magyarország határain kívül is elismerést arattak azok az irodal­mi estek, melyeknek célja határa­inkon kívüli fiatal írók budapesti bemutatása volt. Az intézetben tartott estek vendége volt Csehy Zoltán; a fiatal felvidéki helytör­ténész, Pócsa Péter, Csoóri Sán­dor, Ferdinandy György. A Rátkai klubban szlovákiai nőírók kerültek terítékre: Kovács Mag­da, Juhász Katalin és Mikola Ani­kó, aki súlyos beteg­sége miatt már csak lélekben tudott itt lenni. A klub adott otthont a Kulcsár Ti- bor-emlékestnek, amelyen Papp János, Venczel Vera és Batta György idézte meg a fiatalon elhunyt szlo­vákiai magyar költőt, aki az egyik leglelkesebb támoga­tója volt a Tiszavirágnak. „Mi fe­deztük fel Stelczer Endrét - emlí­ti büszkén a társaság elnöke -, aki a háború utolsó napjaiban, hu­szonkét évesen halt meg Po­zsonyban. Ezt a műsorunkat a Pozsonyi Magyar Kulturális Köz­pont is átvette. A klubban mutat­tuk be az Ötágú síp című, Pomogáts Béla által szerkesztett kötetet. A Magyar írószövet­ségben három olyan író könyvé­nek a bemutatására került sor, akik szorosan kötődnek az inté­zet szellemiségéhez. Pócs István kárpátaljai költő a Tiszavirág fő- szerkesztője is volt, Szathmári István a Márton Áron Kollégium nevelőtanára, míg a fiatalon, tra­gikus körülmények között el­hunyt marosvásárhelyi írónő, Szépréti Lilla regényét, amelynek felvidéki kötődései is vannak, a Tiszavirág két szerkesztője, Zsig- mond Géza és Juhász János ren­dezte sajtó alá.” 1995-ben kezdődtek el a Nemze­tiségi napok, a Közép-európai es­ték és a határon túli magyar kö­zépiskolákat bemutató sorozat. A Közép-európai esték évente más-más témát jár körül. 1997- ben a téma a sajtó helyzete volt Magyarországon és a szomszé­dos országokban. Az intézet ha­táron túli ifjúsági kulturális ren­dezvényeket is támogat, így be­mutatkozási lehetőséget biztosít e rendezvények legtehetsége­sebb fiataljainak. Az intézet ven­dége volt már a komáromi Jókai - napok több díjnyertes csoportja (a füleki Apropó, a kassai X, a dunaszerdahelyi Fókusz, az ipolysági gimnázium színköre), a Pegazus-találkozók legjobbjai­nak az alkotásait rendszeresen közölte a Tiszavirág, a Vajdaság­ban a középiskolások művészeti vetélkedőjét támogatták, ame­lyet évente rendeznek meg Óbecsén. A társaság együttmű­ködik a Magyaror­szágra Akkreditált Csehszlovákok ala­kulatával és a Ma­gyarországon Tanu­ló Ukránok Szövetsé­gével is. Búcsúzzunk a védnök, Kiss Gy. Csaba bejegyzésével: „Izgalmas előadásokat, élénk vi­tákat, pezsdítő alkalmakat! Hogy ki-ki erősödjön jellemé­ben, és ne legyen kiszolgáltatva semmiféle alkalmazkodási kény­szernek.” Az első diá- kok 1991 őszén kezd­ték meg tanul­mányaikat. Határon túli ifjúsági kul­turális ren­dezvényeket is támogat. Regény A folyó a komp körül ki­csap medréből, a vonu­ló áradat áthullámzik a rizsföldek állóvizein, de ezek nem keverednek el vele. Mindent magával hurcolt, ami a Tónié Sáp tótól, a kambodzsai er­dőktől fogva útjába akadt. Elso­dor minden mozdíthatót, szal­makunyhót, erdőt, üszkös fa­csonkot, döglött madarat, dög­lött kutyát, vízbe fúlt tigrist, bi­valyt, vízbe fúlt embert, halcsap­dát, az összetapadt vízijácint szi­geteit, mind-mind a Csendes­óceán felé igyekszik, egyiknek sincs rá ideje, hogy elmerüljön, mindent magával ránt a sodrás mély és szédületes örvénylése, minden ott lebeg az erőtől duzza­dó folyó felszínén. Azt válaszol­tam, hogy én mindenekelőtt írni akarok, írni, semmi mást, csak ezt. De anyám féltékeny, bizto­san az. Semmi válasz, rám néz, már el is fordítja a fejét, alig ész­revehető vállrándítás, sohase fo­gom elfelejteni. Elsőnek én fogok elköltözni hazulról. De még el kell telnie néhány évnek, hogy végleg elveszítsen, hogy elveszít­se ezt a gyerekét. Ami a fiúkat il­leti, nincs oka aggodalomra. De a lánya, ezt ő is tudta, egy szép na­pon elmegy, neki majd sikerül in­nen elmennie. Franciából osztályelső. Az iskolaigazgató azt mondta neki: a lánya, asszo­nyom, franciából osztályelső. Anyám csak hallgatott, nem szólt semmit, még dühös is volt, ami­ért nem a fiai osztályelsők franci­Aszerető Marguerite Duras 6.rész ából, az én szeretve gyűlölt anyám, aztán megkérdezi: hát matematikából? A válasz: nem valami fényes, de ne féljen, majd ennek is eljön az ideje. Anyám azt kérdezi: jó, jó, de mikor? A vá­lasz: ez csak a lányán múlik, asz- szonyom. Az én szeretett anyám, micsoda madárijesztő, a Dő fol­tozta gyapjúharisnyában, ő még mindig ott tart, hogy a gyarmato­kon gyapjúharisnyában kell jár­nia az iskola igazgatójának, a szá­nalmas, idéüen ruháiban, ezeket is Dő tartja rendben, mintha egyenesen arról a pikárdiai ta­nyáról szalajtották volna ide, ahol unokatestvérei élnek, mert ő is addig viseli a ruháit, amíg le nem szakadnak róla, azt hiszi, ennek az a módja, ezzel érdemli ki őket, hát még a cipői, félre van taposva valamennyi, olyan csám- pásanjár, azzal akétbal lábával, lesimított haját kontyba köti, mint a kínai asszonyok, szégyel­lem magamat, szégyelljük ma­gunkat miatta, az utcán, az iskola előtt, majd kisül a szemem, ami­kor megérkezik az ütött-kopott autójával, mindenki őt nézi, de ő semmit se vesz észre, soha, meg­érdemelné, hogy tébolydába zár­ják, hogy agyba-főbe verjék, hogy megöljék. Rám néz, azt mondja: neked talán sikerül innen ki­mászni. Éjjel-nappal, a kényszer­képzete. Nem az a fontos, hogy az ember vigye valamire, hanem hogy elkerüljön onnan, ahol van. Amikor anyám újra levegőhöz jut, kiemelkedve a reményvesz- tettségből, felfedezi a férfikala­pot meg a brokátcipőt. Hát ez mi­csoda, kérdezi. Azt mondom, semmi. Rám néz, tetszik neki, el­mosolyodik. Nem is olyan rossz, mondja, nem áll rosszul, kell egy kis változatosság. Meg se kérdezi, hogy ő vette-e, tudja anélkül is. Tudja, hogy képes rá, hogy van­nak pillanatok, nagy néha, ami­kor bármire rávehetjük, teljesen védtelen velünk szemben. Azt mondom: ne mérgelődj, nem volt drága. Megkérdezi, hol vet­tük. Azt mondom, hogy a Catinat utcá­ban, valami végki­árusításon. Megenyhülve néz rám. Talán arra gondol, hogy biz­tató jel a kicsi részéről, hogy eny- nyi fantáziával öltözködik. Nem­csak hogy elnézi a pojácáskodást, az ízléstelenséget, éppen ő, aki beletörődve özvegységébe, örö­kösen szürkében jár, mint egy ki­ugrott apáca, de még tetszik is neki. Egy öltés a nyomorúsággal is összeférceli ezt a férfikalapot, Heti kultúra-----------------­Kö nyvespolc Barak László: Csapdában Sorsfordító történelmi idők­ben visszagondolva, akár meglepőnek tűnhet, hogy 1989. november 17-ének, a gyengéd forradalomnak, ha úgy tetszik, a rendszerváltás­nak jószerével nincs költésze­te. Revolúció és líra nem iga­zán talált egymásra ezúttal, de a széppróza és a drámairoda­lom sem nagyon dicsekedhet azzal, hogy túlságosan megih­lették volna a negyven eszten­dő után bekövetkezett politikai-gazdasági- társadalmi változások. A tota­litárius rezsim bukása, a sza­badság ígérete. Sőt számos al­kotóba mintha nyolcvankilenc egyenesen belefojtotta volna a művészi szót, köztük olyanok­ba, akiknek a rendszerváltás előtti munkásságában közvet- ve-közvetlenül kitapinthatok az akkori hatalommal szem­beni erkölcsi, esztétikai, oly­kor pedig egyenesen a politi­kai ellenállás jegyei. A jelen­ség igazolására tucatjával ta­lálnánk a szimbólum erejével - ható példát szerte Közép-Eu- rópában, Szlovákiában is, a magyar irodalom szlovákiai ágának képviselői között is természetesen. Egyikük Barak László. Nyolcvankilencig kizá­rólag költőként élt a köztudat­Prágai Tükör 1998/5 Tavalyi utolsó számában a lap hagyományosan tudósít a Prágában és Brünnben ren­dezett magyar kulturális na­pokról. Beszámol továbbá a Budapesten megrendezett Bohém ia Fesztiválról, nme- lyenJirí Menzel dedikálta olvasóinak legújabb köny­vét. Látogatóban című rova­tában a lap Lőrincz Zsuzsá­val, a Pozsonyból származó magyar képzőművésszel is- merted meg olvasóit.Külön írás emlékezik meg a Károly Egyetem 650 évéről. Kvitvrills ét Miit*ti lip yOyjflJL S/8661 IVDViJd hiszen mindenáron pénzt kell szerezni, ha a föld alól is. De anyámat sivárság veszi körül, a fi­ai sivársága, sohase fognak dol­gozni, az a termékeden föld meg ablakon kidobott pénz, keresztet vethet rá. A kislányban minden reménye, egy szép napon, ha majd felcseperedik, talán érteni fogja a módját, hogyan kell pénzt szerezni. Ki tudja, talán ezért nézi el az anyja, hogy úgy öltözköd­jék, mint egy kurválkodó kamasz lány. És a gyerek is ezért szokta meg, hogy az őiránta mutatott ér­deklődést arra az érdeklődésre terelje, amelyet ő mutat a pénz iránt. Anyja ezen csak mosolyog. Az anyja sohase lép közbe, ami­kor a lánya pénzt akar szerezni. A lánya ezt mondja majd neki: öt­száz piasztert kértem tőle, hogy visszamehessek Franciaország­ba. Az anyja azt mondja, rendben van, csakugyan ennyi pénz kell hozzá, ha valaki be akar rendez­kedni Párizsban, azt mondja: elég lesz ötszáz piaszter. A lány tudja, hogy csak azt csinálja, amit anyja amúgy is tanácsolt volna neki, ha az asszonynak lett volna hozzá mersze, lett volna hozzá ereje, ha a fájdalom, amelyet a gondolat keltett benne, nem ólál­kodott volna állandóan körülöt­te, csillapíthatadanul. Azokban a könyvekben, amelyekben gyer­mekkoromról is szó esett, hirte­len nem is tudom, mi az, amit el­hallgattam, és mi, amit elmond­tam, arról, azt hiszem, írtam, mennyire szerettük anyánkat, de hogy mennyire gyűlöltük, és hogy nemcsak szerettük egy­mást, hanem gyűlöltük is, még­hozzá iszonyúan, arról nem tu­dom, beszéltem-e a széthullás meg a halál történetében, amely- mindkét esetben, a szeretetében is, meg a gyűlöletében is - ennek a családnakjutott osztályrészül, és amelyet igazában ma sem érek fel ésszel, annyira megközelíthe- tetien, eltemetve a test legmé­lyén, olyan vakon, mint az egyna­pos újszülött. Olyan szoba ez az én történetem, amelynek küszö­bétől csönd a törvény. Nem is tör­ténik más ebben a szobában, csak a csönd, amely életem fogytáig folytatja lassú munkáját. (folytatjuk) ban, noha már akkortájt azon töprengett egyik versében, „milyen komolytalan dolog is költőnek lenni / forradalmak vérpad s egyéb szent díszletek híján / micsoda fura ügyekben fáradozom / miközben a Föld meg oda se neki / izeg-forog itten / nem tudom mit is gon­dolhatnak rólam valójában / fel- és lemenőim / ivó- és más cimboráim / miközben én meg költő volnék vagy mi / fölvállalván lelkek világnyi terheit...” Eme kétely ellenére nehezen hihetjük Barak Lász­lóról, hogy végképp hátat for­dít a költészetnek, habára for­radalom óta alig egy-két ver­set írt, és lám, versek helyett ez az újabb kötet már publi­cisztika.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom