Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-06-23 / 25. szám
Kultúra 1999. június 23. Lakodalom után kézműipar és vásár, legközelebb pedig a népi építészet Kosarak, teknők, szakajtók A tárlatvezető - Gudmon Ilona Kopasz-Kiedrowska Csilla A szlovákiai múzeumok másodszor szerveztek olyan vándorkiállítást - a múzeumok és etnikumok programban amely a szlovákok és az itt élő nemzetiségek kultúráját mutatja be. Néhány éve a lakodalom volt a téma (az első közös akció); akkor a magyar etnikumot a martosi lakodalmas pár képviselte. A kézműipar és vásár témakörét (a kiállítás címe is ez) elsőként Késmárkon mutatták be, kilenc- venhétben. A pozsonyi székhelyű Kárpáti Németek Múzeuma, a turócszentmártoni Etnográfiai A ruszinok a szebbnél szebb fatárgyakkal büszkélkednek. Múzeum, a homonnai Vihorlát Múzeum roma kultúra részlege, a svidníki Ukrán és Ruszin Múzeum és a komáromi Duna Menti Múzeum együttműködésével jött létre a kiállítás, és járta be egész Szlovákiát. A portékáikat kínáló vásárosok kilencedik alkalommal az érsekújvári Zsitva Menti Múzeumba költöztek be - június végéig pontosabban a ferencesek kolostorának kiállítótermébe. Portékáját kínálja a szlovák, a magyar, a német, a ruszin, a roma, akárcsak a vásárban - mindenki kapott egy standot. Pontosabban mind az öt múzeum kapott egy- egy standot. Ködmönök, bőrövek- Érdekessége a kiállításnak, hogy mindegyik múzeum saját maga választja ki, mit visz a vásárra, és saját maga rendezi el a gyűjteményt. A munkatársak mindegyik helyszínen ott vannak - tájékoztatott az érsekújvári múzeum etnográfusa, Gudmon Ilona. A vásárok portékájukat kínálják: a szlovákok a csodálatosan hímzett szűröket, bekecseket, mellényeket, szegecsekkel kivert bőröveket, rézcsatokkal ékesített taA szerző felvételei risznyákat (a női látogatók sóvárogva bámulják, hiszen olyan divatos!), illetve kerámiát. A ruszinok a szebbnél szebb fatárgyakkal büszkélkednek - lévén, hogy arrafelé sok a fa, és jellemző mesterségük (volt) a fafaragás. Fakanalak, kanáltartó, merőlapát, szórólapát, sótartók, vödrök, merítőedények (a két utóbbi nem tévesztendő össze!) sorakoznak az asztalon. Jellegzetesek a hasított mogyoróvesszőből font kosarak, amelyeknek csak az egyik felén van fül. A cigányok egyik ősi mestersége a teknővájás. A látogató láthatja a teknővájáshoz szükséges valamennyi szerszámot. A kisebb-nagyobb teknőket sok mindenre használták: kelesztésre, tésztát dagasztottak benne, mosakodásra, disznóöléskor, szállításra. Tálakat, kanalakat, villákat, lapátkákat is bemutatnak. Másik fő területük a kovácsmesterség: fogók, kalapácsok, cigányfúrók, patkók, vas háromláb - valamennyi ott van a vásárban, hiszen a lópatkolás és a vásár együvé tartozik. A német etnikum kínálata egészen különös: náluk a kékfestés volt jelentős. A bemutatott szoknya ugyan kékfestő technikával készült, de a színe lüa (nálunk lángfestőnek nevezik az ilyet). A kelmét ruhának megvarrva még díszítették. Ugyancsak csodálatosak a vörösréz edényeik, pipáik, kalácsformáik. A magyar etnikum bemutatásának „felelőse” a komáromi Duna Menti Múzeum. Gömört idézik a gyönyörű kancsók, korsók, kacsasütők, köcsögök (a rimaszombati múzeum tulajdona). Érdekes, hogy Érsekújvár környékén nem volt fazekasműhely, az itteni piacokon a bakabányai termékeket vásárolták, illetve a dunántúli, tatai kerámiát. A gyönyörű kosárkák a komáromi múzeum gyűjteményének darabjai: szakajtók, liszteskosarak, hüvelyesek tárolására szolgáló zárt kosarak. Az újvári Zsitva Menti Múzeum mintegy harminc kosárral (lúdkas, tyúkülőkosár, zöldségeskosár stb.) szerepel a tárlaton. Hogy miért éppen a kosarakat vitték a vásárba, azt Gudmon Ilona indokolja:- Húsz évvel ezelőtt felfedeztem a járásban két kosárfonó bácsit. Megkértem őket, hogy fonják meg nekem valamennyi kosárformát, amit használtak a faluban, amire csak vissza tudnak emlékezni a gyerekkorukig. Eléggé furcsán néztek rám, hogy ugyan már minek nekem új kosár a múzeumba. De én arra gondoltam, hogy a kosarak száz év múlva réA gyönyörű kosárkák a komáromi múzeum gyűjteményének darabjai. giek lesznek. Akkor még nem tudhatta, hogy lesz majd egyszer vásárkiállítás, ahol kifejezetten jól mutat, ha a kosarak újak. A kézműipar mesterei utolsó állomásként a fővárosban ütik fel sátrukat. A hazánkban élő nemzetiségek kultúráját bemutató kiállítás legközelebbi témája a népi építészet lesz. Heti kultúra Könyvespolc Bettes István: Lírai vészjel Bettes István 1954-ben született Rimaszombatban. A pozsonyi Komensky Egyetemen szerzett levéltárosi diplomát 1981-ben. Volt tanár, fizikai munkás, rádiós hír- szerkesztő, levéltáros. Jelenleg szabadfoglalkozású író. Verseskötetei: Bohócok áldozása (1981), Két bukfenc között (1985), Szétcincált ének idején (1990), Mit tudom én? (1993), Hun bál (1996). Vasárnap kisgaléria Szabó Ottó: Vihar után Regény A nyám mondogatja: ennek a gyereknek soha semmi se elég. Azt hiszem, hogy az életem lassan feltárulkozik előttem. Azt hiszem, hogy már be merem vallani magamnak, hogy egy kicsit szeretnék meghalni. A halál összefonódik az életemmel. Azt hiszem, homályosan vágyom a magányra, pedig most eszmélek rá, csak azóta nem vagyok egyedül, hogy magam mögött hagytam a gyerekkort. Könyveket fogok írni. Ez sejlik fel a pillanat mögül, a pusztaságban, amelynek képében megjelenik előttem az életem. Hogy mi volt a saigoni táviratban, már nem tudom. Hogy azt sürgönyözték-e, hogy a kisebbik bátyám elhunyt, vagy azt, hogy Isten magához szólította. Úgy emlékszem, inkább ezt: Isten magához szólította. Átcikázott rajtam a felismerés: nem anyám küldte a táviratot. A kisebbik bátyám. Halott. Először nem is értettem, aztán, hirtelen, mindenünnen, a világ legmélyéről, rám zuhant a fájdalom, elborított, maga alá temetett, minden elhomályosult előttem, én nem voltam többé, csak a fájdalom, de hogy miféle fájdalom, nem tudom, hogy az-e, amit néhány hónappal korábban éreztem, amikor elvesztettem a gyerekemet, vagy valami új. Most azt hiszem, hogy vaA szerető Marguerite Duras 27. rész lami új fájdalom lehetett, a halva született gyerekemet nem ismertem, és öngyilkos sem akartam lenni, mint a kisebbik bátyám halálakor. Tévedés történt. De a hiba néhány másodperc alatt az egész világegyetemen elhatalmasodott. A botrányt csak Isten mértékével lehetett mérni. A kisebbik bátyám halhatatlan volt, és mi nem vettük észre. A halhatatlanságát, amíg közöttünk élt, eltakarta előlünk a bátyja teste, mi pedig nem vettük észre, hogy a halhatatlanság épp az ő testébe költözött be. A kisebbik bátyám teste meghalt. És vele halt a halhatatlanság is. És most már így megy a világ a maga útján, megfosztva az ő testétől, amelyet megpróbált az Isten, és megfosztva magától Istentől is. Végzetes tévedés történt. A tévedés, a botrány az gész világ- egyetemen elhatalmasodott. És ha egyszer meghalt, ő, a kisebbik bátyám, mindennek utána kellett halnia. És őáltala. Őbe- lőle, a gyerekből indult ki a halál láncreakciója. A halott gyermektest azonban mit sem tudott azokról az eseményekről, amelyeket ő váltott ki. Huszonhét éven át adott szállást a halhatatlanságnak, de nem tudott róla, nem tudta megnevezni. Csak én, egyedül én láttam ezt világosan. És mihelyt tudatára ébredtem ennek a mégoly egyszerű igazságnak, vagyis annak, hogy a kisebbik bátyám teste egyben az enyém is, megértem a halálra. És meg is haltam. A kisebbik bátyám maga mellé állított, magához rántott, és meghaltam. Az ilyesmire figyelmeztetni kellene az embereket. Tudatni kellene velük, hogy a halhatatlanság halandó, hogy bármikor meghalhat, hiszen már volt rá eset, és lesz a jövőben is. Hogy a halhatatlanság sohasem ad jelt magáról, hogy végtelenül alattomos. Hogy sohasem a részletekben él, hanem az elvben. Hogy némelyek magukba rejthetik a jelenlétét, de csak ha fogalmuk sincs róla, hogy magukba rejtették. Hogy némelyek felfedezhetik a jelenlétét, másokban, de csak ha nincsenek tudatában, hogy felfedezték. Hogy az élet csak addig halhatatlan, amíg életben van. Hogy a halhatatlanság nem hosszabb-rö- videbb idő kérdése, nem a halhatatlanság kérdése, hanem valami másé, amiről senki sem vesz tudomást. Az az állítás, hogy a halhatatlanságnak nincsen se kezdete, se vége, éppen olyan hamis, mint az, hogy a lélekkel kezdődik és végződik. Nézzék a sivatag meddő homokját, a halott gyermektesteket, nem arra tart a halhatatlanság, hanem megáll, és megkerüli őket. A kisebbik bátyám halhatatlansága tökéletes volt, legendátlan, töretlen, tiszta, egyöntetű. A kisebbik bátyámmal nem volt semmi közölnivalója, amit pusztába kiálthatott volna, nem akart ő semmit sem mondani, se itt, se másutt, semmit. Műveletlen volt, és sohase ébredt fel benne a vágy, hogy saját erejéből bármit is megtanuljon. Beszélni nem tudott, olvasni meg írni is alig, olykor azt hitte az ember, hogy nem tudott szenvedni sem. Csupa értetlenség volt, csupa félelem. Kifürkészhetetlen rejtély nekem ez az esztelen szeretet, amely hozzá fűz. Fogalmam sincs, miért szerettem annyira, hogy bele akartam halni a halálába. Amikor meghalt, már tíz éve elszakadtam tőle, és csak nagy ritkán jutott eszembe. Úgy látszik, örökre megszerettem, és a szeretetemmel soha semmi új nem történhetett. Megfeledkeztem a halálról. Beszélgetni nemigen beszélgettünk egymással, nemigen esett szó köztünk az idősebb testvérről, a sorscsapásról, az anyánkról, a koncesszióról. Inkább vadászatról beszélgettünk, puskáról, motorról, autóról. Dühbe gurult az ütött-kopott autónk láttán, és elmesélte, leírta, milyen autót vesz majd magának. Ismertem minden vadászpuska- és minden autómárkát. Persze az is szóba került, hogyha óvaüanok vagyunk, széttép minket a tigris, és hogy köny- nyen belefulladhatunk a patakba, amikor erős a víz sodrása. Két évvel volt idősebb nálam. A szél elült, és a lombok alatt felderengett az eső utáni természetfeletti fény. Őrjöngve ricsa- joznak a madarak, megzendítik a hideg levegőt, és a levegő egész tömege rezgésbejön, fülsiketítő hangzavarban. A tengerjárókat, miután a motorokat leállították, vontatógőzösök vitték fel a Saigon folyón, a Mekong kanyarulatában lévő saigoni dokkokig. Ezt a folyókanyarulatot, a Mekong mellékágát úgy hívták, hogy Folyó, a Saigon folyó. (folytatjuk)
