Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-06-09 / 23. szám
Kultúra 1999. június 9. Roberto Benigni: „Ha a Holocaustra gondolunk, tiszteletet kell éreznünk a szenvedők iránt” Az élet igenis szép Az idei év egyik Oscar-díjas filmje men, ami vállaltan meseszerű, botorság volna De Benigni bántóan keveset tud a témáról. Feltehetően sokan nem értenek egyet a véleményemmel, hiszen a film elsöprő sikere azt mutatja, hogy Benigni gyermeteg humorának számos „vevője” akadt. Mindenkit arra biztatok, nézze meg a filmet, alkosson véleményt maga! Ám azok a fiatalok, akik a háborúról, a zsidóüldözésről semmit sem tudnak, ne ebből a filmből merítsék ismereteiket. Hogy mi inspirálta Benignit? A Premiere című filmes szaklap érdekes „egybeesésre” derít fényt. A román származású amerikai rendezőt, Radu Mihaileanut-miután a Sundande fesztiválon bemutat- tákAz élet villamosa című filmjét - megkérdezték, látta-e Az élet szépet. Ugyanis filmjének témája és a feldolgozás módja meglehetősen hasonlít. Mihaileanu így válaszolt: ,A helyzet egy kissé bonyolult. 1996 februárjában elküldtem Benigninek a forgatókönyvemet azzal a szándékkal, hogy őt kérem föl a főszerepre, a koncentrációs táborba került bolond pasas szerepére. Visszaküldte az írást azzal, hogy nagyon tetszett, de nem akarja eljátszani. Egy év múlva elkészült a filmje ugyanarról a témáról. Nem vádolom plágiummal. Csak annyit mondok, az én forgatókönyvem inspirálta az övét.” A három Oscarral jutalmazott Benigni viszont azt állítja, hogy Az élet villamosa szövegkönyvét akkor kapta meg, amikor Ce- ramival, a forgatókönyvíróval már javában dolgoztak a saját filmjükön. Mihaileanu azt is rossz néven vette, hogy a cannes-i fesztivál igazgatója, Gilles Jacob elutasította filmjét, mondván, nem tetszik a téma. Benigni holocaust-komédiájának szerepeltetését ezzel szemben úgy vállalta, ha a rendező egyértelművé teszi, hogy meséről van szó. Ezt a megközelítést pedig - a román származású filmes szerint - szintén az ő filmje „ihlette”. Gilles Jacob ezt természetesen cáfolja: „Rengeteg filmet nézek meg a fesztivál előtt, így nem is emlékszem Mihaüeanuéra. Az pedig teljes képtelenség, hogy beleszólnék egy rendező munkájába.” (kulcs) Roberto Benignit, a színészt olyan emlékezetes filmekből ismerhette meg a mozibarát közönség, mint a Ferreri rendezte Szállást kérek vagy az utolsó Fellini-film, A Hold hangja. Jim Jarmusch két munkájában (Törvénytől sújtva, Éjszaka a Földön) is szerepeltette. Saját rendezései (A kis ördög, Johnny Stecchino), amelyekben szintén övé a főszerep, Itália kedvelt komikusává avatták. Benigni tehát nem ismeretlen a film világában, mégis meglepő volt az a díjeső, amellyel legújabb munkáját elismerték. Emlékezetem szerint Az élet szép az egyetlen nem amerikai film, amely egyszerre három Oscar-díjat is kapott. A történet 1938-ban Toscanában játszódik. A gyermekien álmodozó, kedves kisember, Guido beleszeret Dórába, a szolid tanítókisasszonyba. A lány azonban egy helyi fasiszta tiszt menyasszonya. Guido ezt az eljegyzésen tudja meg, ahol pincérként vesz részt. Mindent elkövet, hogy a lányt megmentse a szomorú jövőtől, amely leendő hitvese oldalán várja. Sikerrel jár. Öt év múlva Guidót és Dórát házastársként látjuk viszont. Már gyermekük is született, Giosué. A politikai helyzet egyre keményebb, a félzsidó Guidót kisfiával együtt elhurcolják. Az apa, hogy fiát megkímélje a koncentrációs tábor lelki gyötrelmeitől, azt találja ki, hogy ami körülveszi őket, társasjáték, amelyben a rabok a versenyzők, az őrök a játékvezetők. Ajáték végén pedig mindenki nagyot fog nevetni az egészen, és talán Giosué nyerheti el a fődíjat, egy igazi tankot... Roberto Benigni meglepő ötletet valósított meg. Mesei elemekkel teli komédiát forgatott az emberiség történetének legsötétebb korszakáról. Ezt az ödetet sokan - mint több interjújában említi: maga Benigni is - merésznek, vitára ingerlőnek találták. Pedig az ötíettel nem volna baj. Hiszen miért ne kacaghatnánk akár a legszomorúbb eseményen, még úgy is, hogy közben a sírhatnék gombóca szorítja torkunkat. De Benigni erre a csodára nem képes. Bár a kritikusok Chaplint és Woody Allem emlegetik mint a Benigni-humor „rokonait”, ez erős túlzás. Az olasz komikus úgy bohóckodja végig filmjét, hogy nem érezzük a történések mögöttesét. Vagyis egy kelekótya alakot látunk, akinek fogalma sincs arról, ami körülveszi. így aztán a gyermeteg poénok súlytalanul lebegnek, mint a lufi. Történelmi hitelességet számon kérni egy filEgy kelekótya alakot látunk, aki- nek fogalma sincs arról, ami körülveszi. Giosué szerepében Giorgio Cantarini Heti kultúra Könyvespolc Z. Németh István: Lélegzet Z. Németh István 1969-ben született Komáromban. Szülővárosában érettségizett. A Nyitrai Pedagógiai Főiskolán szerzett tanítói oklevelet 1991 -ben. Volt pedagógus, szerkesztő az Irodalmi Szemlénél és az AB-ART Kiadónál, nevelőtanár, befektetési tanácsadó. Jelenleg szabadúszó. Eddig megjelent kötetei: Rózsa és rúzs (versek; Nap, 1992), Hétre hét, hóra hó (gyermekversek; Lilium Aurum, 1992), Könnyűnek hitt ébredés (versek; Kalligram, 1993), Hócompóc bohócai (gyermekszínművek; AB-ART, 1994). J.J. Jokr: Alfa felügyelő színre lép (krimiparódia; AB-ART, 1996), Gyerkőce (gyermekversek; Barbaprint, 1996), Noémi bárkája (novellák; Kalligram, 1996), Feküdj végig a csillagokon (regény; AB-ART, 1997) Vasárnap Kisgaléria Tóth Lehel: Harmónia Regény nyám fontoskodva mutogatja gyerekei fényképét a családjának, amikor szabadságra utazik. Mi hallani se akarunk a rokonságról. A fivéreim senkit sem ismernek anyám rokonai közül. Mivel én voltam a legkisebb, anyám eleinte magával cipelt. De később már én sem akartam elmenni vele, mert a nagynénik a botrányos viselkedésem miatt eltiltották tőlem a kislányaikat. Nem volt más hátra, anyámnak a fényképeket kellett megmutatnia, és mutogatta is őket, logikusan, módszeresen, hadd lássák az unokatestvérei, milyenek az ő gyerekei. Ezzel mégiscsak tartozik a rokonságnak, hiszen csak az unokatestvérei maradtak a családból, így hát őnekik mutogatja a családi fényképeket. Vajon elárul-e valamit erről az asszonyról az életmódja? A természete, hogy mindig befejezi, amibe belekezdett, hogy eszébe se jut, hogy megfutamodjék, hogy mindent otthagyjon, az unokatestvéreit, a fájdalmat, a robotot? Azt hiszem, igen. Én ebben találom meg a legnagyobb kegyelmet, fajtámnak ebben a, meglehet, abszurd lelkierejében. Öregkorában, őszbe vegyülő hajjal már ő is elment a fényképészhez, méghozzá egyedül, lefényképeztete magát a mályvaszínű ruhájában meg a két ékszeA szerető Marguerite Duras 25. rész révei, a nyaklánccal és az arany brosstűvel, amelyet egy aranyba foglalt nefritdarabka díszített. A fotó, amelyen tökéletes a frizurája, a ruháján még egy ránc sincs, valóságos festmény. A tehetős bennszülöttek is elmentek a fényképészhez, egyszer az életben, amikor úgy érezték, már nem húzzák sokáig. A fotók nagyok voltak, mind azonos méretűek, szépen aranyozott keretbe foglalva, az ősök oltára mellett függesztették ki őket. És mintha a fényképekről, pedig jó néhányat láttam, mindig ugyanaz az arc nézett volna rám, olyan elképesztő volt köztük a hasonlóság. Nemcsak azért, mert az öregek amúgy is hasonlítanak egymásra, azért is, mert egytől egyig retusálták a portrékat, mintha valamelyest tompítani akarnák, ami jellegzetesen egyéni az arcban még megmaradt. Mindegyik arcot azonos módon készítették fel rá, hogy szembenézzen az örökkévalósággal, elhalványították, megfiatalították őket. így kívánták az ügyfelek. Hogy ez a hasonlóság - tapintat - szinte bebugyolálja az elhunytnak, a családban való rövidke tartózkodásának emlékét, hogy egyszerre tanúskodjék egyszeriségéről és valódiságáról. Ráadásul minden férfinak ugyanolyan tubánja volt, minden nőnek ugyanolyan kontya, hátrasimított frizurája, és a férfiaknak is, meg a nőknek is ugyanolyan a keménygallérú ruhája. És valamennyinek egyforma a tekintete, ma is megismerném, ezer közül is. És a piros ruhás fényképen az anyámnak is olyan volt a tekintete, mint őnekik, ugyanaz a tekintet, amelyről egyesek azt mondanák, hogy nemes, mások, hogy jellegtelen. Az apa meg a fia sohase fogják még egyszer szóba hozni a dolgot. Hallgatólagosan megegyeztek benne, hogy a fiú meg se próbálja rávenni apját a házasság engedélyezésére. Az apában nincs semmi szánalom a fia iránt. Senki más iránt sincs. Az összes kínai emigráns közül, akik kezükben tartják a helység kereskedelmét, a kék teraszok ura a legfélelmetesebb, a leggazdagabb, neki a legnagyobbak a földjei, amelyek Saekon túl, egészen Csólenig, a Francia Indokínában élő kínaiak fővárosáig nyúlnak. A csóleni férfi tudja, hogy apjának meg a gyereklánynak egy tőről fakadnak az elhatározásai, egyformán megfellebbezhetetlenek. Később rájön, hogy a lány elutazása szerencsés fordulat a történetben. Mert ez a lány nem feleségnek való, minden házasságból meg fog szökni, faképnél kell hagyni, el kell felejteni, vissza kell adni a fehéreknek, a fivéreinek. Amióta a férfi belebolondult a testébe, a kislány már nem szé- gyellte annyira a véznaságát, sőt furcsamód az anyja sem nyugtalankodott miatta, mintha egyszerre ő is felfedezte volna, hogy utóvégre ezt a testet is el lehet fogadni, meg lehet szokni, mint bármely másikat. A férfinak viszont, mármint a csóleni szeretőnek, az a véleménye, hogy a fehér kislány megsínylette a trópusi hőséget. AT O maga is itt született és itt cseperedett fel, ebben a forróságban. Hirtelen ráeszmél a lánnyal való rokonságára. Azt mondja, hogy a lány annyi sok évet töltött itt, ez alatt az elvisel- heteden éghajlat alatt, hogy őbe- lőle is indokínai lett. Neki is ugyanolyan vékony a csuklója, sűrű a haja, amely mintha minden erőt magába szívott volna, és olyan hosszú is, mint az indokínai lányoké, és a bőre is olyan, mindenütt, az esővíz miatt, amelyet errefelé összegyűjtenek, és abban fürödnek az asszonyok meg a gyerekek. Azt mondja, hogy a franciaországi nőknek az itteniekhez képest durvább, majdhogynem érdes a bőrük. Azt mondja még, hogy talán a trópusi szegénység is közrejátszik ebben, hiszen az emberekjóformán csak halat meg gyümölcsöt esznek. És a pamut meg a selyem is, amelyből a ruhákat készítik, a bő ruhákat, amelyek szabadon, csupaszon hagyják a testet, nem zárják kalodába. A csóleni szerető any- nyira alkalmazkodott a fehér bőrű lány fiatalságához, hogy kis híján belepusztult. Minden idejét, egész életét annak szolgálatába állítja, hogy estéről estére élvezetét lelje benne. A férfi alig-alig szól hozzá. Talán mert azt hiszi, hogy a lány amúgy sem értené meg, amit mondana róla, erről a szerelemről, amelyet eddig nem ismert, és amelyről nincs semmi mondanivalója. Talán ráeszmél, hogy voltaképpen sohase beszéltek egymással, ha csak akkor nem, amikor esténként egymás nevét kiáltozták a szobában. Igen, azt hiszem, nem tudta, ráeszmél, hogy nem tudta. (folytatjuk)
