Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-06-09 / 23. szám
1999. június 9. A holocaust többnyire magányos, koros túlélőiről a hitközség gondoskodik Sebeikre nincs gyógyír PÉTERFI SzONYA A háborús szlovák állam idejében a vágújhelyi Frieder Armin főrabbi nemcsak számtalan zsidó megmentéséért fáradozott, hanem az idős, magányos emberekre is gondolt. Otthont teremtett számukra, amelyet Ohel Dávidnak nevezett el. Négy évvel ezelőtt a zsidó hitközség központjában fogalmazódott meg a szeretetotthon létesítésének gondolata. Az államtól visszakövetelt - 1937 előtt zsidó fiúár- vaházként működő - épületet a német állam által fizetett kárpótlás összegéből, az Erza alapítványtól származó pénzből, valamint a hitközség anyagi hozzájárulásából korszerű, kényelmes otthonná alakították. A holocaustot túlélő idős emberek legalapvetőbb igényeit tiszteletben tartva egyágyas szobákban helyezték el őket, a már egészségügyi ellátásra szorulóknak pedig kétágyasokat rendeztek be. „Az Ohel David falai között a lakók megtarthatják vallási ünnepeiket, és bár a kóser kosztot a közeli Chez David étteremből szállítják, az előírásnak megfelelően két konyhát (egyet a tejes ételek készítésére) rendeztünk be. Sőt van egy harmadik is - ide szabad bejárása van a személyzetnek éppúgy, mint a lakóknak -, ahol maguknak vagy vendégeiknek kávét főzhetnek. Bár ha kérik, mi valamennyien szívesen kiszolgáljuk őket” - magyarázta szemle közben Margita Pe- niaková igazgatónő, aki egy pályázat nyerteseként került az intézmény élére. Nem tagadta, a hitközség vezetőségével együttműködve választották ki a szeretetotthon 24 alkalmazottját. ,A holocaust túlélőinek rengeteg megaláztatásban, szenvedésben, bánatban volt részük, ami nem múlt el nyomtalanul. Ezért az ápolónők, a gondozók kiválasztásakor emberi magatartásukra összpontosítottunk. Hiszen lakóink zöme magányos, hozzátartozóikat a koncentrációs táborokban veszítették el, és átlagéletkoruk 89 esztendő. Családias légkör kialakítására törekszünk, s bár még csak huszonketten foglalták el szobájukat, reméljük, új otthonukban jól érzik majd magukat. Erről persze jobb, ha ők számolnak be.” Még mielőtt erre sort kerítettünk volna, az igazgatónőtől a házon belüli élet felől érdeklődtünk. ,A fekvőrészlegen napi 24 órás gondoskodásban részesülnek a betegek, akiket hetente kétszer orvos vizsgál meg - mondja. Ezenkívül pszichológus, gyógypedagógus, gyógytornász segíti őket, memória- és kézügyesség-javító gyakorlatokat végeztetnek velük. A többi nyugdíjasotthonhoz hasonlóan az Ohel Dávidban élők is térítik a szolgáltatásokat. Nyugdíjuk rámegy az ellátásra, a 600 koronás zsebpénzből fedezniük kellene a gyógyszerkiadásokat. Akinek erre nem futja, s nincs olyan hozzátartozója sem, aki támogathatná, arról a hitközség gondoskodik. A szeretetotthon tervezett évi költségvetése megközelíti a 10 millió koronát, az állami támogatás összege viszont elenyésző. Ezekkel a gondokkal nem terheljük a lakóinkat, a mi feladatunk, hogy kényelmüket biztosítsuk, és gondoskodjunk róluk. Lakásukat, ruházatukat tisztán tartjuk, felszolgáljuk ételüket, rendszerint segédkezünk a fürdetésüknél, és igyekszünk felvidítani őket. Annak ellenére, hogy tudjuk, lelki sérüléseikre nincs gyógyír.” Gertrúda Guttmanová kissé nehezen állt rá a beszélgetésre. „Nem biztos, hogy a társadalom érdeklődik a valóság iránt. Szembesültem már azzal, hogy a fiatalok csak legyintettek: »Auschwitz talán igaz sem volt!« Az erdőháti Holícban születtem 1919-ben. Idő előtt, ezért vékonyka kislány, ám örökmozgó rosszcsont voltam. Apám de sokszor mondta: »Meg is vernélek, de félő, hogy agyoncsaplak...« Szegények voltunk, ezért latinórákat adtam a gyengébb tanulóknak, ezzel fedeztem az utazási költségeimet. Bár a kóser kosztot a Chez David étteremből szállítják, két konyhát rendez- tünk be. Harmincnyolc januárjában meghalt szívbeteg édesanyám, majd íeérettségiztem, és az orvosi egyetemen szerettem volna folytatni tanulmányaimat. Nem lehetett, a numerus nullus tiltotta a zsidók tanulását. A gyerekekét is. Ezért a nagy létszámú hitközségünk zsidó alapiskolát létesített, és ott tanítónőként alkalmaztak.” Huszonhárom éves volt, amikor 1942 április 19-én nővérével, édesapjával együtt a zsolnai gyűjtőtáborba deportálták. A városban élő húgával és annak férjével közösen április 29-én vago- nírozták be őket, a vonat az auschwitzi állomáson állt meg. .Apámat, sógoromat ott láttam utoljára. Bennünket Birkenauba irányítottak. Ez maga volt a pokol. Nővérem ’43 áprilisáig bírta, - megúszva Mengele doktort - hastífuszban halt meg. A húgommal együtt mi is csak véletlenül menekültünk meg. Egyszer Mengele előtt sorakozva megkérdezték, ki tud németül. Jelentkeztem, és irodai munkára osztottak. De, kérem, hadd ne beszéljek a lágerben történtekről... Azt viszont tudni kell, bár ezt alig említik, hogy Auschwitzban nemcsak zsidók voltak. Egy német politikai fogoly, egy írónő sokat segített nekem. Gyakran eszembe jut az egyik cseh származású kápó is, akit az apja kényszerített a Hitler- jugendbe. Emberséges maradt, de nem bírta sokáig, öngyilkos lett. Mert kevesen bár, de ilyen németek is voltak...” A két Guttman lány betegen, de élve került ki a halálgyárból. .Apánk nem élt már. Egy volt tanítványomtól, még a lágerben tudtam meg, hogyan halt meg. Fiatalon lábát törte, a csont ferdén nőtt össze, sántított. Auschwitzba érve az SS futásra kényszerítette, de erre nem volt képes. Lelőtte, a többiek szeme láttára. A sógoromról soha nem tudtunk meg semmit. Dolgoztam, képeztem magam, sokat betegeskedtem. A tífusz következtében megbénultak a hangszálaim, ezért sajnos, nem folytathattam a pedagógusi pályát. A húgom újból férjhez ment, Prágába költözött. Hiba volt, hogy nem tartottam velük. Született egy kislánya, ám a koncentrációs táborokat túlélők rendre beteg gyerekeket hoztak a világra. A szívbeteg unokahúgom tizenkét és fél éves korában halt meg, a húgom hét évvel ezelőtt. Januárban kisebb agyvérzést kaptam, a szomszédaim táltak rám. Nyolcvanéves vagyok, a halál megváltás lesz számomra...” „Én nem szomorkodom, hiszen olyan kedvesek hozzám” - mondta derűsen a szintén nyolcvanéves Gemeiner Bárok Zsuzsanna. - „Selmecbányán éltem, édesapám magyar volt, Borsod megyéből származott. Sajnos, hamar meghalt, ötéves, voltam. Édesanyánk mindent megtett azért, hogy hármunkat, két fiútestvéremmel együtt, tisztességesen felneveljen. Vegyeskereskedésünk volt, a város lakói úgy segítettek, hogy nálunk vásároltak. A zsidóüldözés kezdetén több katolikus szomszédunk el akart bújtatni minket, de anyukám senkit nem akart veszélybe sodorni. Hiszen a rejtegetésért főbelövés járt! Budapestre menekítettek, cselédnek álltam. Életben maradtam, anyámat és mindkét testvéremet elfogták. Az auschwitzi gázkamrában végezték. Azóta nem tudok sírni, és szorítást érzek a mellkasomban.” A néni ennek ellenére a szerencsésebbek közé tartozik. Jogász férjével boldog, szép házasságban élt. „Tizenhat évvel volt idősebb, és képzelje, magázódtunk. Zsuzs- kának hívott, én pedig úgy szólítottam, mint mindenki más: Geminek. Sajnos, meghalt, én pedig megöregedtem, és felejtek is már. Ezentúl ez lesz az otthonom.” Az Ohel David bejáratának jobb ajtófélfájára a pozsonyi rabbi mezüzét (tóratartó kicsinyített mása) helyezett el. Azért, hogy áldást hozzon a szeretetotthon lakóira, de azért is, hogy eszükbe juttassa: minden isteni segítséggel történik. Az Ohel David bejáratának jobb ajtófélfájára a pozsonyi rabbi mezüzét helyezett el. A fekvőrészleg lakói naponta agy- tornát is végeznek. „Nem is emlékszem pontosan, milyen idős vagyok, úgy 92-93 éves lehetek. Sokszor a nevem sem jut eszembe, még jó, hogy megjelölik a helyemet - közölte némi szomorúsággal a hangjában Elena Pus- kásová, de aztán felcsillant a szeme. - Eszembe jutott valami. A szeretteim Loncikámnak szólítottak.” ,Azt kérdezi, miért hagyták a holíciek vagy a többi város, község lakosai, hogy elhurcolják a zsidókat? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy sokan feljelentették zsidó szomszédaikat azért, mert nem viselték a sárga csillagot. Dániában, amikor meghozták a rendeletet, tiltakozásul maga a király és családja is a rul ra tűzte és viselte. A dán zs megmenekültek, nem vitték a haláltáborokba. Az itteniéi dig... És az sem igaz, hogy nem tudott a gyilkolásról, szer a placcon sorakozva lát parádés uniformisban a Him mellett álló Sano Machot. Csak nem akarnak így li pezni? Akkor jöjjenek, elkészül a frizurám. Nei már fodrászhoz menni, i rencse, hogy Valika nőv ben tartja, megmossa, ! séges, levágja, majd b hajunkat. Az ember, a éves is, azonnal jobban gát” - nyugtázta eléj Glück Ella.
