Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-06-02 / 22. szám
Kultúra 1999. június 2.> Nemzetközi eszmecsere a nemzeti és kisebbségi irodalmak viszonyáról írók szegény eklézsiája Szabó Ottó: Elfáradtam... Macs József ___________________ Az ember az otthoni dolgaival törődik, belesüppedve a fotel nyújtotta kényelembe, belefeledkezve Yames Joyce Ifjúkori önarckép című regényébe, mit sem sejtve a további napok alakulásáról; megszólal a telefon, és a vonal végén Tőzsér:- Lenne kedved Romániába utazni? A Romániai írók Szövetsége szimpóziumot rendez kelet-kö- zép-európai kisebbségi írók számára!- Már hogyne lenne kedvem! De kivel megyek?- Egy ukrán íróval és Cselényivel. Igyekezzetek ne összeveszni. A Tizennyolc órás utat tettünk meg másod- osztályon, többre nem futotta az író- szövetség pénzéből. más nemzetiségű írókkal vitatkozzatok, ne egymással - adta meg Tőzsér kegyesen az útrava- lót, s a menetjegy és más formaságok elintézése után, elemózsi- ás táskával a kezünkben, nekivágtunk az ismeretlennek. Tizennyolc órás utat tettünk meg másodosztályon, többre nem futotta az írószövetség pénzéből. Fülkénk a kopottság és a nyúzott- ság benyomását keltette, a végén meg az undort, mintha kankutyákjártak volna bele, nem emberek. Feldek írta valahol - jegyezte meg Cselényi hogy a vécé az illető nép tükre. Elszömye- désünk a balkáni vécének szólt. Ahol így néz ki a vécé, ott kezdődik az a bizonyos másik világ, amelynek az íróival, költőivel nemsokára találkozunk. A fülkében egyébként jó hangulat uralkodott, Pozsonytól Lőkös- házáig, illetve a magyar-román államhatárig akár nyitrai főiskolai hallgatóknak is képzelhettük magunkat Vaszil Dacej ukrán kollégámmal, miközben Cselényi barátunk bevezetett bennünket a világirodalom ama részébe, amelynek egyik országába tartottunk. Nagyvonalú fejtágításunkat csak akkor hagyta abba, amikor a Tisza áradásának még mindig ijesztő víztengeréhez értünk. Mindkét oldalon víz és víz, a szárazföldet csupán a fénylő sínpár és a vasúti töltés keskeny sávja jelentette. Lehúztuk az ablakot, s a távoli robbanások pokoli hangját füleltük (légvonalban nem voltunk nagyon messze Újvidéktől), de semmi, csak a gyorsvonat okozta robaj, meg az alkony fényei; a térség fölé úgy borult az ég, mintha a föld rettenetes nagy darabján el akarta volna rejteni lelki szemünk elől a koszovói albánok menekülését. Megfájdult derékkal, elgémberedett végtagokkal kászálódtunk le Bukarestben a vonatról. Az író- szövetség székházában Eugen Uricaru alelnök és Balog József menedzser fogadott. Estefelé két autóbusszal indultunk tengerparti szálláshelyünkre a sok ismeretlen arcú romániai, ukrajnai, moldovai, jugoszláviai és magyarországi íróval. Az erdélyieket Gálfalvy Zsolt, Domokos Géza és Szilágyi István képviselte. Érkezésünk éjfélt közelítő órájában a Fekete-tenger méltóságteljesen nyugodt volt, mintha az ég nagyon nagy darabja vigyázóan borult volna rá. Reggel azonban hallatta hullámokat kavaró háborgását, mint ahogy a nemzeti kisebbségi író is indulatoktól sem mentes szavait délelőtti és délutáni beszámolóinkban. Minden író szájából egyformán hangzott a panasz: akadozik a kiadók és az alkotók támogatása, a könyvek megjelentetésére egyre kevesebb pénz jut. Eugen Uricaru alelnök vezette a tanácskozást, s az első „munkanap” délelőttjén mi, szlovákiaiak mondhattuk el a magunkét, no meg a moldáviaiak, közöttük török-tatár, gagauz és jiddis nyelven írók. Délután magyarországi és szerb-horvát írók, romániai magyarok, ukránok, valamint roma és szlovák írók. A szimpóziumnak két jó fordítója volt, minden írónak románról ukránra, magyarra fordították a beszédét, fordítva ugyanúgy. A romániai nyomtatott és elektronikus média nagy figyelmet szentelt a tanácskozásnak, a bukaresti rádió két és fél perces interjút is készített velem. Joggal érdemeltük ki figyelmüket, hiszen a Romániai írók Szövetségének kezdeményezésére minden tekintetben kimagasló eszmecserét folytattunk a nemzeti és kisebbségi irodalmak jó vagy kevésbé jó viszonyáról, lélekemelő vagy lehangoló állapotáról. A szimpóziumot s magát a román kezdeményezést az tette igazán jelentőssé, hogy egy többnemzetiségű ország írószövetsége hívta össze a tanácskozást a puskaporos Balkán szikrázóan feszült légkörében, a koszovói tragédia közelségében, a belső és külső békétlenségeknek hadat üzenve. A jelen levő írók mélységesen megértették mindezt, s meggyőzően szorgalmazták minden fölé- és alárendeltséget megszüntetni akaró szándékkal a baráti kézfogást és megértést, s egyöntetűen nyilvánították ki azt is, hogy minden évben óhajtják a találkozást, mégpedig úgy, hogy a szervezés joga maradjon a kezdeményezőé, anyagi terhét pedig vállalja fel az Európa Tanács. Színhelye lehet más ország is. A barátságok a földön köttetnek, erről győződtünk meg. Felejthetetlenek maradnak számunkra a A barátságok a földön köttetnek, erről győződtünk meg. hasonló gondokkal küszködő kedves kollégák, a gyakori tengerparti séták és a konstancai kikötővárosi kirándulás, valamint az ebéddel egybekötött borkóstoló a vidék legnagyobb borhelyén. S ha valami mégis beárnyékolta otdétünket, az a fárasztó és gyötrelmes visszautazás fel-fel- bukkanó gondolata volt. Heti kultúra Könyvespolc Petr Sabach: Süvölvényévek Az 1951-ben született Petr Sabachot a mai cseh próza középnemzedékének egyik legegyénibb hangú, legtehetségesebb írójaként tartják számon. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Hovno hon (Ég a szar) című kötete négy év alatt hét kiadást ért meg. Ez rekord a kilencvenes évek cseh könyvkiadásában, és alighanem az lenne a magyarban is. Süvölvényévek című prózakötetében összegyűjtött rövid lélegzetű írásait a sajátságos formába öltöztetett sajátságos tartalom jellemzi. Sabach nem a szó klasszikus értelmében vett novellákat, elbeszéléseket, kisregényeket ír, hanem „hrabali szövegeket”, tolla alól groteszk, abszurd vagy éppen líraijelenetek, epizódok, minisztorik, életképek, elmélkedések füzére kerül ki. Ezért tekintik sokan a nagy cseh író örökösének, a hrabali írásművészet folytatójának. Ám az a világ, amit Sabach lát és láttat, egy más nemzedék más világa - más szemmel. Sabach a mai cseh - és közép-európai - társadalom negyvenes-ötvenes nemzedékének, a „nagy generációnak” az életrajzírója, az ő, a történelembe felettébb mélyen beágyazott sorsukról, gondolataikról, érzéseikről tudósít, a gyermekkort jelentő ötvenes évektől kezdve a beat- nemzedék hatvanas évein és a bársonyos vagy kevésbé bársonyos rendszerváltások korán át egészen napjainkig - tá- gabb hazánkban. Közép-Euró- pában. A XXIV. Duna Menti Tavasz műsora $ ® — ■iffV Június 1. - kedd 10.00 - Gyermekrajz-kiállítás megnyitása Helyszín: Csallóközi Múzeum 14.00 - Az év bábuja (Bábka róka) kiállítás megnyitása Helyszín: Kortárs Magyar Galéria Június 2. - szerda 9.00 - Fesztiválnyitó; a város kulcsának átadása 9.30 - Versenyműsorok Június 3. - csütörtök 9.00 - Versenyműsorok 13.30 - Versenyműsorok 16.30 - Könyvbemutató (Himmler Zsófia: Mindentlátó királylány) Június 4. - péntek 9.00 - Versenyműsorok 14.00 - a Bíborpiros szép rózsa vetélkedő gálaműsora 18.00 - Csoportvezetők fogadása Június 5. - szombat 9.00 - Vendégműsorok Fesztiválzáró, díjkiosztás A versenyműsorok a Dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központ színháztermében zajlanak. Regény anya odavan az örömtől, amikor a gyerekeiről beszél, ilyenkor még elbűvölőbb. A leányotthon fiatal nevelőnői tá- tott szájjal hallgatják anyámat. Minden férfi, mondja anyám, a lány körül sündörög, körülötte sündörög valamennyi, akár nős, akár nem, mindenki csak őt akarja, azt a bizonyos valamit, ami egyelőre puszta ígéret, hiszen nézzék, még valóságos gyerek. Hogy azt beszélik, oda a tisztessége? Mintha bizony meg lehetne becsteleníteni az ártatlanságot! Az anya beszél, beszél. A szégyentelen kurválkodásról beszél, de ő csak nevet rajta, nevet a botrányon, a pojácáskodáson, a feltűnő kalapon, a kompon utazó gyereklány körmönfont eleganciáján, azon is nevet, hogy az a valami mindenkit levesz a lábáról a francia kolónián, arról beszélek, mondja, milyen hófehér a bőre ennek a gyereknek, eddig vidéki állomáshelyeken rejtőzködött, úgyszólván ki se bújt a tojásból, de az egész város szeme láttára máris összeszűri a levet azzal a semmirekellő kínai milliomossal, és mint valami fiatal bankárfeleség, gyémántgyűrűt visel az ujján, az anya elsírja magát. Amikor anyám megpillantotta a gyémántgyűrűt, halkan A szerető Marguerite Duras 24. rész ezt mondta: erről az a gyémánt jut eszembe, amelyiket első férjemtől kaptam az eljegyzésünk napján. Ázt mondom: Obskúrus úr. Mindenki nevet. Pedig igaz, mondta anyám, csakugyan így hívták. Hosszan egymásra néztünk, majd gyöngéden elmosolyodott, és ezt a kicsit csúfondáros mosolyt annyira áthatotta gyerekeinek meg a gyerekei jövőjének a mélységes ismerete, hogy kis híján beszéltem neki Csólenról. De meggondoltam magam. Soha nem beszéltem Csólenról. Sokáig várt, mielőtt folytatta volna, majd megszólalt, végtelen szeretettel a hangjában: tudod, hogy mindennek vége? Hogy sohase mehetsz férjhez itt, a kolónián? Vállat vonok, nevetek. Azt mondom: bárhol férjhez megyek, ahol csak akarok. Megrázza a fejét. Nem. Azt mondja: itt semmi se marad titokban, itt soha nem mehetsz férjhez. Rám néz, és amit mond, nem felejtem el soha: tetszel a férfiaknak? Azt válaszolom: igen, tetszem nekik. Erre ezt mondja: azért, mert azonos vagy önmagáddal. Még megkérdezi: csak a pénzéért találkozol vele? Elbizonytalanodom, de aztán azt mondom, csak a pénzért. Még sokáig néz, nem hiszi el. Azt mondja: én nem ilyen lány voltam, nekem nem ment olyan könnyen a tanulás, de én komolyvoltam, talán hosszabb ideig a kelleténél, túl sokáig, így aztán sohase volt részem igazi élvezetben. Sadekban történt, a nyári szünetben. Hintaszékben ült, lábát egy másik széken pihentetve, miután kinyitotta a szalon meg az ebédlő ajtaját, hogy a házat átjárja a levegő. Nyugodt volt, derűs. Egyszer csak észrevette a kislányát, és kedve támadt, hogy eldiskuráljon vele. Már közel volt a vég, akkortájt mondtunk le a koncesszióról. Nem sokkal azután hazautaztam Franciaországba. Néztem, hogy alszik el. Olykor-olykor anyám kijelenti: holnap elmegyünk a fényképészhez. Szívja a fogát, de azért előteremti a családi fénykép árát. Ami a fotókat illeti, elő-elővesszük őket, egymásra rá se nézünk, de a fényképeket nézegetjük, mindenld kü- lön-külön, minden megjegyzés nélkül, nézzük őket, és látjuk egymást. Látjuk a család többi tagjait is, egyenként vagy ösz- szegyűlve. Magunkat is megmegnézzük, amikor még kicsik voltunk a régi fényképeken, és nézegetjük magunkat a közelmúltban készülteken. Még nagyobb lett köztünk a szakadék. Aztán ha eleget néztük a fényképeket, elrakjuk őket a szekrénybe, a fehérnemű közé. Anyám azért csináltat rólunk fényképeket, hogy kedvére nézegethessen minket, hogy láthassa, vajon annak rendje- módja szerint növekedünk-e. Hosszan nézeget minket, mint a többi anya a többi gyereket. Összehasonlítja a fényképeket, elmondja, ki mennyit nőtt. Senki se válaszol neki. nyám csak a gyerekekről csináltat fényképet. Másról soha. Nincsenek fényképeim Vinhlongról, egyetlen fényképem sincs a kertről, a folyóról, a tamarindfákkal szegélyezett nyílegyenes sugárutakról, melyeket franciák építettek, de a házról, a zöldre festett bádog lámpaernyőről, a fehérre meszelt tébolydacelláinkról sincs, amelyekben a feketére festett, aranyozott vaságyak álltak, és amelyeket, mint a tantermeket az iskolában, a sugárút, vörösen izzó lámpái világítottak meg, egy kép nem sok, de annyi se maradt ezekről a hihetetlen, mindig csak átmeneti helyszínekről, ezekről a leírhatatlan rútságú menedékekről; anyám, így mondogatta, ideiglenesen ütött tanyát bennük, hogy kihúzzuk valahogy, amíg állandó lakást nem találunk, otthon, Franciaországban, azon a tájon, amelyről egész életében ábrándozott, és amely, anyám kedélyállapotától, életkorától és búskomorságától függően, valahol a Pas-de-Calais és a délvidék között terült el. És mikor anyám végre-valahára megállapodik, és berendezkedik a Loire völgyében, a szobája hajszálra ugyanolyan lesz, mint a sadeki, iszonyú. Mindent elfelejtett. Helyszínt, tájat sohase fényké- peztetett le, csak minket, a gyerekeit, és legtöbbször egyszerre mind a hármat, hogy a fénykép kevesebbe kerüljön. Ami néhány amatőr kép maradt rólunk, azt anyám jó barátai készítették, az újonnan jött munkatársak, akik sorra fényképezték az egyenlítői tájakat, a kulikat meg a kókuszpálmákat, legyen mit hazaküldeni. (folytatjuk)
