Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-05-19 / 20. szám

12 1999. május 19. Kultúra Heti kultúra ____________Filmbemutató___________ A szerelem hálójában Az új amerikai vígjáték ren­dezője, Nora Ephron és két főszereplője összeszokott trió: Meg Ryan és Tom Hanks alakította az éter hul­lámain megismerkedő párt a romantikus komédiában. A friss produkció nem kizá­rólag a fél évtizede óriási si­kert aratott A szerelem hul­lámhosszán receptjét alkal­mazta. Büszkeséggel nyug­tázhatjuk, hogy a sztori öt­letadója honfitársunk. Lász­ló Miklós Illatszertár című század eleji szalonvígjátéka ihlette ezt az ízig-vérig mai történetet. Az lllatszertárból kitűnő magyar tévéjáték ké­szült, színházaink is gyak­ran játsszák a darabot. így hát a sztori sokunknak is­merős: egy férfi és egy nő között ismeretlenül, levele­zés útján szerelem szövő­dik. Kölcsönösen megtalálni vélik a másikban az igazit, ám lassacskán kiderül, hogy igen közelről ismerik és ki nem állhatják egymást, mi több, dühödt ellenfelek. Pontosan ez történik a Tom Hanks alakította Joe Foxszal és a Meg Ryan meg­személyesítette Kathleen Kellyvel is. Mindketten New Yorkban, az Upper West Side-on laknak, ugyanazok­ban az üzletekben vásárol­nak, ugyanabba a kávézóba járnak, ráadásul ugyanab­ban a szakmában dolgoz­nak. Kathleen gyerekköny­veket árusít kicsiny üzleté­ben, Joe működteti Manhattan legnagyobb könyvesbolthálózatát. Joe agresszív üzletpolitikája be­zárással fenyegeti Kathleen jó öreg boltját. Míg napköz­ben kíméletlen hadjáratot viselnek egymás ellen, éjje­lente komputeres levelezést folytatnak. Persze egyikük sem tudja, kitől érkeznek a kedves sorok, de egyre biz­tosabbak abban, hogy az Is­ten is egymásnak teremtette őket... „Mindig is szerettem volna hinni, hogy amikor szerel­mesek leszünk, a másik gondolataiba épp annyira beleszerelmesedünk, mint minden másba, ami hozzá tartozik. Elbűvölt, hogy ez a két ember legfőképpen azt szereti a másikban, ahogyan a dolgokról gondolkodik” - mondja a rendező. „Ez egy időtlen szerelmes történet, abban az értelemben, hogy bármikor bárhol megtörtén­het: két acsarkodó ember őrülten egymásba habaro­dik, ha abszolút előítélet­mentes közegbe kerül, ami­lyen az Internet is” - fűzi hozzá a forgatókönyvet író Delia Ephron. Heti hír Film készül Sylvia Plathról Meg Ryan megelégelte a sok njókislány”-szerepet, s úgy döntött, hogy mindenképp elvállalja az öngyilkos író­nőről, Sylvia Plathról készü­lő film főszerepét. Annak rendje és módja szerint el is kezdte a felkészülést, ám mielőtt még a kamerák elé lépett volna, csalódnia kel­lett. Nemcsak az írónő idő­közben elhunyt férje, Ted Hughes tartotta „komolyta­lannak a szerepre”, hanem a feministák főpapnője, Camille Paglia is „lecukibabázta”, mondván: „Meg túl gyenge színésznő ahhoz, hogy eljátssza a női emancipáció mintaképét.” Hollywood kedvencét el­kedvetlenítették ugyan a tá­madások, mégsem adja fel... Dinnyés József: „Nekem nagyon nagy élmény magyarnak lenni.. Nem vár elismerést A szerző felvétele Kopasz-Kiedrowska Csilla Magántanulóként szerzett ké­pesítést, mert középiskolás­ként eljutott arra a „szintre”, hogy eltanácsolták a tanintéz­ményből. Túlélte - nem szeret vele dicsekedni. Saját tanterve szerint tanít - néphagyo­mányt, népszokásokat, éne­ket, irodalmat, magatartást, magaviseletét. Több mint har­minc éve járja a hazai és kül­földi iskolákat, templomokat, klubokat, művelődési háza­kat. Ezernél több verset zené- sített meg. Minek nevezzük a fellépése­it? Előadóestnek? Szerzői est­nek? Élménybeszámolónak ma­gyarságomról. Nekem nagyon nagy élmény magyarnak len­ni. S hogy ezt elmondhassam azoknak, akikkel találkozom, nekik is élmény kell, hogy le­gyen a magyarságuk. Nekem az is öröm, ha angol filmet né­zek, és látom, hogy az ango­lok örülnek annak, hogy ők angolok. Nem lehetek szlovák nélkül magyar. De ha a két kultúra kezd homogén lenni, akkor az egyik is, a másik is veszít valamit az értékéből. Most olvastam egy 1906-os tanulmányt arról, hogy mióta a négyszázéves német kultúra megjelent a Kárpát-medencé­ben, közel ötven szavunk el­veszett, amit a táncra hasz­náltunk. Most, amikor napról „Ha a két kultúra kezd homogén len­ni, akkor az egyik is, a másik is veszít valamit az értékéből.” napra veszítjük el a szavain­kat az angolszász kultúra mi­att, erről is szólni akarok. Egy szál gitárral járja a vidé­ket, nem kell stáb, mene­dzser... Csak közönség kell. Nehéz megtalálni a közönséget. Ba­rátok nélkül ez a műsor nem megy. Kiknek jobb élménybeszámo­lót tartani: gyerekeknek, fia­taloknak vagy középkorú ér­telmiségieknek? Nem tudom. Minden közön­ség más. Ha ugyanaz a húsz ember jönne ide holnap vagy két hét múlva, megint mást csinálnék, s ha ugyanazt is, azt is másképp mondanám. A magyarországi és a határon túli közönség nyilván más­képp reagál. Egy kárpátaljai költő írja Út­ban Törökország felé című versében, amely Rákóczi híve­inek a kiutazásáról szól, hogy egy csoport elhagyja a hazá­ját, nem maradhat, mert ott gyűlölet van, és erőszak. Ezt értik a magyarországi hallga­tók. A határon túliak még job­ban. Ha Vajdáról beszélek, hogy ő az utolsó nagy tizenki­lencedik századi költő, aki már jelzi, hogy jön a huszadik szá­zad, és Adyval teljesedik ki, er­ről például semmiféle vissza­jelzés nincs, hogy értik-e, vagy nem. Magyarországon? Igen. A határon túl pedig mintha idegen nyelven beszél­nék. Nyilván ez az iskolai ok­tatás hiánya, felületessége. De meglepi őket az újdonság ere­je, néha még a zsoltár is. A jelenségért talán nemcsak az Iskola vagy a tanterv hibáz­tatható, hanem a kor is, amelyben élünk. Ezt nem lehet a korra fogni. Egyszerűen arról van szó, hogy a szeretet nélkül meg­született - a bérlakásokért csi­nált - gyerekek sokasága vesz körül. Ma már ők is szülik a gyerekeket. Szeretetlenség- ben nőttek fel, a szeretetlen- ségben felnőtt ember pedig vagy túl érzékeny lesz, vagy túl közömbös. De változtatni azon, amiben felnőtt, aligha képes. Ez nevelés kérdése. Az erkölcs és az általános művelt­ség visszazuhant; most már újra érvényes Mark Twain jel­szava, a „szappan és könyv”. Itt nincs nemzetiségi és ci­gánykérdés, itt szappan- és tankönyvkérdés van. Az al­bánkérdést is meg lehetett volna oldani szappannal és tankönyvvel, mint ahogy a szerbkérdést is. Ennek a két fegyvernek vagyok a híve. Je­len pillanatban a tankönyv ol­dalán állok. Közel két órát mesél, énekel, magyaráz - leköti a hallgató­ság figyelmét. Az iskolákban sincs probléma, de ott negyvenöt-ötven perc alatt kell megváltani a világot. Tanítás után már nagyon fá­radtak a kölykök. Ugyanis a hülyeség nagyon fárasztó. Vannak aktív iskolák, ahol a tanári kar foglalkoztatja a gye­rekeket. Ott még fél háromkor is öröm órát tartani. Kevés ilyen iskola van Magyarorszá­gon. A határon túli viszonyo­kat nem ismerem. Költőnők nem szerepelnek a műsorán. Őket nem zenésítem meg. Nő­ket nem énekelek, csak na­gyon ritkán. Miért? Mert nők. Nem tudok velük azonosulni. Férfi költők verseit is mond­ják nők! Kiütést kapok tőle, amikor egy versmondófesztiválon feláll egy nő, és elszavalja József At­„A szeretetlenség- ben felnőtt ember vagy túl érzékeny lesz, vagy túl közömbös.” tila Ódáját! De ebben nincs semmi férfisovinizmus! Azért nem kell megijedni, azért éne­kelem költőnő verseit is. Mikola Anikótól egy szép köl­teményt. Arról szól, hogy a tollászkodó madár, amely fészket rak, csak a csőre segít­ségével rakhat, s ha a csőrét és a karmát letörik, kész, vége. Nekem itt már vers ez a vers, és előadhatom férfiként. Kapott hivatalos elismerést, kitüntetést a munkájáért? Amit kaptam volna, sikerült megakadályoznom. Nem sza­bad, hogy kapjak, semmi szükség rá. Minden embernek annyi jár, amennyi jár. Miért kell kitüntetni azért, mert jól végzem a munkámat? Nem elég, hogy akik ismerik az em­bert, szeretik a munkáját? Missziónak tekinti? Mindenképpen annak. Ha Is­ten a nagy világmindenségben ezt a kicsit rám ruházta, akkor missziónak. A mitológiai bűntények nem az ember által hidegvérrel elkövetett gyilkosságok, hanem a kozmikus rendnek a részei „Mészárosok”, avagy a tragédiák abszurd hősei Polgár Anikó A tragédiák világának saját tör­vényei vannak. A mitológiai bűntények nem az ember által hidegvérrel elkövetett gyilkossá­gok, hanem az istenek bosszúál­ló terveinek, vagyis a kozmikus rendnek a részei. Ezt nevezi Jan Kott „szertartássá ádényegített gyilkosság”-nak. Ilyen pl. Iphigeneia feláldozása: nem az apa öli meg gyermekét, hanem az istennő követeli jogos áldoza­tát. Az égi akarat beteljesülése Agamemnón egész családjának a sorsa: a gyermek-, a férj- és az anyagyilkosság. Euripidész ezt a bűnténysorozatot még meg is toldja: az ő Klütaimnésztrája ar­ról panaszkodik, milyen példás feleség volt mindig, pedig Agamemnón erővel tette magáé- vá, megölve előző férjét, Tantaloszt, s a melléről tépte le és csapta földhöz csecsemő gyer­mekét. Ha a gyilkosságok lánc­sora nem zárul le, megjelennek az Erinnüszök, akik gonosz is­tennők lévén kilógnak a görög mitológia jó-rossz ellentétpárok­ba nem sorolható istenei közül. Talán ezért szelídíti meg Aisz- khülosz a maga Erinnüszeit, hi­szen az Oreszteia végén a bosz- szúistennők Athén védőistennői­vé válnak. A mítoszvilágnak ebbe a tragikus leképeződésébe mélyedhetünk bele Jan Kott Istenevők című könyvét olvasva. A Kortársunk, Shakespeare című művével vi­lághírűvé vált lengyel-amerikai színháztudós ezúttal a görög tra­gédia klasszikus triászának, Aiszkhülosznak, Szophoklész- nek és Euripidésznek a darabjait elemzi. A görög irodalmi él­ményvilág és a vallási-mitológiai képzetek összefolyása sajátos gondolatfolyamot eredményez. A tragédiák istenei és hősei kü­lönböznek a homérosziaktól: sa­játos módon lefokozódnak, ve­szítenek heroizmusukból. Szo- phoklész Aiásza szégyenében öngyilkosságba menekül, de „hősies” öngyilkosság nem sze­repelt a hősiességkódexekben”. Paliasz Athéné, az okosság isten­nője már az áldozatbemutatás­nak sem örül, csak a megalázott ember fölötti káröröm érdekli. Az Aiasz és a Philoktétész Odüsszeusza héroszbőréből ki­bújva jó politikussá vedlik. Aisz- khülosz Leláncolt Prométheu­szában Zeusz zsarnok uralkodó, Prométheusz a terror áldozata, Hermész pedig kifutófiú. Hérak- lész mítosza „megrepedt”: a Krisztushoz hasonlítható mediá- tor, az isten fia, aki azért szüle­tett, hogy megszabadítsa a vilá­got a szörnyektől, a tragédiák vi­lágából észrevétlenül csúszik át a komédiákéba. Euripidész Alkésztiszének már a műfaj be­sorolása sem egyértelmű - a fe­leség önként vállalja a halált fér­je helyett, a félj mégis úgy tesz, mintha nem akarná elhinni, hogy az előre megbeszélt ese­mény most megtörténik. „Al- késztisz olyan tragédiahős, aki­nek a félje egy komédiából lé­pett elő.” Ebbe a családi jelenet­be keveredik bele Héraklész - aki elől vendégszeretetből(!) el kell titkolni Alkésztisz halálát hogy tragédiába cseppet sem ülő módon dorbézoljon. Dionü- szosz, akárcsak Héraklész, földi nőtől született istenfiú, aki meg­hal és feltámad, mint Krisztus. Euripidésznek a Bakkhánsnők című darabja ábrázolta legmeg- rázóbban a Dionüszosz-kultusz mélységeit. A rítusból azonban „mészárlás lett”: Agaué széttépte saját fiát, Pentheuszt, s diadal­masan hozta be a leszakított fe­jet a színpadra. „De milyen az a világ, amelyben mészáros lesz a hősből?” Amely­ben az ember csak „üres képmás” (Szophoklész), vagy ahogy Pindarosz írja: „árnyék álma”? Ezek a művek a heroikus idők fel­elevenítései az új, hősiességétől megfosztott világban. S ez a lefo- kozódás, a hősiesség eltá­volodása azóta is tart. A görög tragédiák világa, ahogy a mai is, kegyetlen logikával telített, ab­szurd világ. ,A Paradicsomból való kiűzetéstől a megígért új Pa­radicsomba való bejutásig vezető utat hullák borítják. A tragédia ezeket a hullákat mutatja be.”

Next

/
Oldalképek
Tartalom