Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-05-19 / 20. szám

1999. május 19. * 32. évfolyam Szlovákiai magyar családi magazin Sport Aki a fogorvostól fél a legjobban. Interjú Szlovákia legerősebb emberével. Riport Feszty Árpád szerelme. Martos egykor neves em­berek találko- Q zóhelye volt. O 56 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. május 22-étől 28-áig Egyelőre nincs elnökünk, ám a képlet egyszerű: a szlovákiai társadalom továbbra is megosztott, de a döntő többség realista. Schuster és Meciar a második körben Nem volt kétséges, hogy biztos befutó, csak az arány volt kérdéses. Rudolf Schuster félig-meddig az elnökii székben érezheti magát. CTK-felvétel Kövesdi Károly ____________ Tava szi esőként zuhogtak ránk a politikai események a hétvé­gén. A szombaton Szlovákiában tartott köztársaságielnök-vá- lasztás szinte a visegrádi négyek találkozójának az árnyékában zajlott - hiszen egy nappal előt­te konstatálhatta Pozsonyban a cseh, a lengyel, a magyar és a szlovák kormányfő, hogy Mikulás Dzurinda révén végre gazdára talált a megüresedett negyedik visegrádi szék, melyet a Meciar-kormány nem tartott méltónak a betöltésre. A közép­európai köztársasági elnökök lembergi találkozóján ugyan még hiányzott a szlovák állam­fő, de hamarosan az is meg- választatik, és Szlovákia végre a régió normális országává vál­hat. A szlovákiai polgárokat, érthe­tő okokból, mégsem a tágabb régió politikai reprezentánsai­nak találkozói hozták izgalom­ba, hanem a hazai elnökválasz­tás. Amely lényegében a papír­formát és a tavalyi parlamenti választások „szellemiségét” hozta. Pontos végeredménnyel sajnos kitolt (vasárnap délelőt­ti) lapzártánk ellenére sem tu­dunk szolgálni, ám annyi biz­tosnak látszik, hogy két hét múlva kénytelenek leszünk újra az urnák elé járulni, hogy el­döntsük, Rudolf Schuster vagy Vladimír Meciar lesz-e öt évig Szlovákia első embere. A leg­egyértelműbb hírrel akkor szol­gáltunk volna, ha Rudolf Schuster biztos nyertesként ke­rült volna ki a kilenc jelölt ver­sengéséből. Mert ennek a vá­lasztásnak - szimpátia ide vagy oda - valójában két komoly esé­lyese volt, és utólag csak sajnál­ni lehet, hogy némely konzer­vatívok és demokraták túltak- tizálták a dolgot. Ismét kiderült ugyanis, hogy a polgároknak gyakran inkább helyén az eszük, mint sok politikusnak. A szlovákiai magya- rok toronymagasan a toleranciára és a stabilitásra szavaztak. Ezt tükrözi Ján Slota egyértel­mű leégése, a ki tudja milyen okból indulók leléptetése, Mag­da Vásáryová szerény eredmé­nye, de az is, hogy Vladimír Meciar bajosan lesz elnök Szlo­vákiában. A polgárok igyekeztek biztosra menni, ezt tükrözi a rendkívül magas részvételi arány és ez ma­gyarázza, hogy az utolsó hét je­löltre nem sok szavazatot paza­roltak. A legszembetűnőbb volt ez az igyekezet Kelet- és Dél­Szlovákiában, ahol Vladimír Meciar már az első körben ki­ütéses vereséget szenvedett. Dél-Szlovákiában pedig, tehát a magyarok által lakott vidéken, Schuster háromszor annyi sza­vazatot szerzett, mint Meciar. Nem árt hát tudatosítani, hogy a második fordulóban döntő sze­repe lesz a részvételi aránynak. Mert azt könnyű megjósolni, hogy Mjartan, Slota vagy Zala választóinak szavazatai két hét múlva kihez fognak elvándorol­ni, ám hogy lesz-e kedve a „pol­gári” jelöltekhez terelt szava­zóknak lovat váltani, vagy kö­szönik szépen az újabb unszo­lást, kérdéses. Az országnak százötven millió­jába került a parlamenti és a pol­gárok általi elnökválasztásnak ez a koktélja, s ahhoz képest, hogy az első volt Szlovákia tör­ténetében, nem okozott föld­rengést. A választás még nem le­futott, két hétig még részünk le­het a kampány élvezetében. Fel­figyeltető azonban, hogy a rész- eredmények összegzése során az ország közigazgatási felosz­tása is virtualizálódott, hiszen Dél-Szlovákia külön közigazga­tási egységként jelent meg a Szlovák Televízióban. Lehet él- celődni, miszerint „a magyarok választják meg Szlovákia elnö­két”, ám a szellemeskedésen túl valóban tény, hogy a szlovákiai magyarok toronymagasan a to­leranciára és az ország stabilitá­sára szavaztak. A képlet tehát látszólag végtele­nül egyszerű: a szlovákiai vá­lasztók szombaton a felnőttség­re és a durva, verbális politika elutasítására szavaztak. Az is nyilvánvaló, hogy a liberaliz­musnak ebben az országban még várakoznia kell az előszo­bában, s még sokáig a pártpoliti­ka fogja rendezőelvként megha­tározni a társadalom gondolko­dását. Dehát ez a választás sem egészen arról szólt, amiről iga­zán szeretnénk, hogy szóljon. Vezércikk Kakas és szemétdomb Vrabec Mária_____________ Az ismert amerikai politoló­gusnak, Paul Johnsonnak tu­lajdonítják azt a kijelentést, hogy a demokrácia egy-egy or­szágban pontosan akkora, amennyit a legutolsó kisváros­ban is tapasztalnak belőle. Ha elhisszük amit mond - márpe­dig miért ne hinnénk el, hiszen az érintett témában sokkal ré­gebbi tapasztalatokkal rendel­kezik mint mi -, akkor bizony szomorúan állapíthatjuk meg: a mi „Made in Slovakia”-de- mokráciánk annyira kicsi, hogy néhol még észre sem vet­ték. A nagypolitikában még csak megtörtént a látványos irányváltás (igaz, mintha a kezdeti nagy felbuzdulástól már ki is merültek volna a poli­tikusok), de helyi szinten ép­pen csak a személycserékre - vagy még azokra se - futotta az energiából, vagy a „készlet­ből”. Mert azt ugye még egy közepes szakács is tudja, hogy csak a rendelkezésre álló nyersanyagból dolgozhat, és ha mindennek tetejébe még a kétbalkezes, rosszmájú kuktá­kat sem küldi ki a konyhából, szinte biztosan nem a recept­könyvben leírt ételcsoda lesz az eredmény. Maradva a kony­hai hasonlatnál: receptnek ugyan adott a kormányprog­ram, amely, ha nem is ínyenc­falat, azért emészthető, de mi­haszna, ha mindenki a saját szája íze szerint magyarázza? Minél távolabb esik Pozsony­tól, annál inkább. A hivatalba tévedő ügyes-bajos dolgait in­téző, vagy egyszerűen csak hétköznapi életet élő vidéki emberben pedig egyre erősö­dik az az érzés, hogy tulajdon­képpen nem is változott sem­mi. Igaz ugyan, hogy helyi de­mokrata uramék már nem a sarki sörözőben jönnek össze megfogalmazni a soron követ­kező Meciar-ellenes állásfog­lalást, mint a szeptemberi vá­lasztások előtt, hanem az ügyesebbje párnázott ajtók mögött, bőrfotelben ül vala­melyik hivatalban. De igazán csak az ügyesebbje, a „közép­káderek” túlnyomó része ugyanis maradt a régi, mert az államkassza nem győzné a végkielégítéseket. Aztán az is igaz, hogy a győztes politikai pártok nem költöztek be a já­rási és kerületi hivatalok épü­leteibe - ha akartak volna se költözhetnének, mert nagyon sok városban még mindig ott működnek a DSZM helyi appa­rátusai. Hogy a Mozgalom már idestova fél éve nem „a társa­dalom vezető ereje”? Hja, ké­rem, vidéken a befolyás nem vész el, csak átalakul. Például úgy, hogy a néhai járási elöljá­róból regionális médiacsászár lesz, az előre megrendezett kommandósrazziákat elrende­lő rendőrparancsnokból jogi szakértő, a korrupt osztályve­zetőből pedig menő vállalko­zó. Még biztosabb módja az ir­hák és posztok mentésének a politikai meggyőződések vál­toztatása - akár négyévenkén­ti rendszerességgel. Énéi egy­szerűbb módszer már csak egy akad, a természetes evolúció: mondjuk a bigott kommunista természetes átalakulása hala­dó baloldali demokratává. Az említett jelenség annyira gya­kori mostanában, hogy még az sem megy ritkaságszámba, ha egy-egy hivatali íróasztal mö­gött ugyanazt a személyt talál­juk, mint 1989 előtt-éppen csak a sarló és a kalapács he­lyett a szlovák címer lóg a háta mögötti falon. Földrajzi hely­zettől és a lakosság nemzetisé­gi arányától függően pedig bátran alkalmazható némi ra­dikális nacionalizmus is - északibb tájakon a siker olyan frenetikus, hogy minden néhai bűnt és botlást eltakar. Mert hiába ismer mindenki minden­kit, hiába tudjuk, ki mikor, hol és mennyit csalt, lopott vagy hazudott, ebben a tragikomé­diában csak a szerepek változ­nak, a szereplők nem. Elvégre jó nagyok a mi vidéki szemét­dombjaink, jut rajtuk hely minden régi kakasnak - elég ha új nótát kukorékol. Még az se baj, ha hamisan, hiszen itt mindig akad, aki érdekből, számításból, butaságból, vagy ami még rosszabb, meggyőző­désből tapsol neki. Hajói meg­gondolom, nincs is ebben sem­mi különös - miért épp a „mie­inkkel” szemben legyenek túlzott elvárásaink?

Next

/
Oldalképek
Tartalom