Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-05-12 / 19. szám

Kultúra 1999. május 12. Gregor József:„Ötvenkét éves voltam, amikor elmentem próbát énekelni a Metropolitanbe.” Beszédes hang Minden szerepét páni rémülettel kezdi. Féner Tamás felvétele Hegedűs Noémi ___________ Gregor József operaénekes a közelmúltban Kossuth-díjat kapott. Különleges basszus hangját jól ismeri a közönség. A művész azonban nemrég olyasmire is vállalkozott, ami­re még soha: monológot mond a Szolnoki Szigligeti Színház színpadán. Ő a Hegedűs a ház­tetőn tejesembere, Tevje.- Egészen más világba csöp­pentem. Amikor elkezdtünk próbálni, teljes rémületbe es­tem. Életemben nem mondtam még prózát, és körülöttem te­hetségesebbnél tehetségesebb emberek játszanak. Törőcsik Mari mellett megszólalni óriá­si felelősség a számomra. A ne­hézségeim már ott elkezdőd­tek, hogy nem tudtam megje­gyezni a szöveget. Tevje hosz- szú monológjai iszonyatos masszaként hatottak rám. Két héttel az előadás előtt eljutot­tam oda, hogy visszaadom a szerepet. Aztán egyszer csak elkezdett működni a memóri­ám, valahogy rájöttem, hogy minden mondatot egy-egy szi­tuációhoz kell kötni, úgy köny- nyebb. Most, hogy túl vagyok rajta, előadásról előadásrajob- ban szeretem a szerepet. Azért azt nem hiszem, hogy képes lennék ezen az úton tovább menni, nem hiszem, hogy el tudnék játszani egy Shakes- peare-főszerepet is. Szokott nehéz helyzetbe ke­rülni a színpadon akkor is, amikor operát énekel? Az ember minden fellépéskor nehéz helyzetben van. Telje­sen természetellenes dolog az, hogy négyszáz, ezer vagy öt­ezer ember előtt ki kell állni, és akár egy széket is arrébb kell tenni. Ha ezen túl még szelle­mi produkciót is végre kell haj­tani, az már igazi vészhelyzet. Ezt tudomásul kell venni, és meg kell tanulni együtt élni ve­le. Csak nem lámpalázas az elő­adások előtt? Az, hogy páni rémület vesz erőt rajtam, enyhe kifejezés. Azóta félek egyfolytában, ami­óta a pályán vagyok. A kezde­tén azért, hogy elindulhassak, amikor már elértem valamit, azért, hogy megfeleljek ma­gamnak, és tudjak még érde­kes lenni. A magánéletben hogyan oldja meg a nehéz helyzeteket? Először elkezdek átkozódni,' mert úgy érzem, nem tudok megbirkózni a feladattal, az­tán valahogy megoldódnak maguktól a helyzetek. Nekem sokat segít ilyenkor az egye­düllét, amikor megbeszélem magammal a dolgokat. De vi­lágéletemben úgy tudtam csak csatát nyerni, hogy nem ra­gaszkodtam görcsösen dol­gokhoz. Tudomásul vettem például, hogy 1963-ban nem vettek föl az Operaházba. Azt mondtam, hogy ide akkor nem jövök többet. Nem akartam mindenáron külföldön éne­kelni, aztán egy véletlennek köszönhetően már tizenne­gyedik éve ezt teszem. Valóban maguktól mennek a dolgok? Természetesen a véletleneket várni kell. Fel kell készülni rá­juk. Ötvenkét éves voltam, amikor rábeszélt a feleségem, hogy menjek el próbát énekel­ni a New York-i Metropo­litanbe. Ha akkor meg sem kí­sérelem, most biztos nem éne­kelek kint. De az életemben minden fáziskéséssel jött. Nem baj, így sokkal inkább meg tu­dom becsülni azt, amit elér­tem. Van olyan kedvenc hobbija, amivel meg tudja vigasztalni magát, ha rosszabb időszakai vannak? Ilyenkor bele szoktam vetni magam valamilyen tanulásba, és megvárom, amíg elmúlik a rossz időszak. Egyszer volt na­gyon rossz szakasz az életem­ben, amikor elkényszerült m Szegedről. Szerencsére a feleségem akkor is mellettem volt, és kihozott ebből az állapotból. Ő nagyon meghatározó az életemben, al­kalmatlan vagyok a magányra. Külföldre sem megyek egye­dül, mindig elkísér, és megpró­bálunk - a lehetőségekhez ké­pest - otthont teremteni ma­gunknak arra a két és fél hó­napra. Nem szeretek igazán külföldön lenni. Az első két he­tet még jól bírom, aztán elkez­dem nézni a repülőgépeket. Ha Európában vagyunk, akkor ke­resni kezdem a magyar rend­számú autókat, hallgatni a ma­gyar rádiót, holott idehaza szi­dom... Mennyiben mások a kinti kol­légák? Egészen. Szolnokon például, a próbaidőszak alatt nagyon jó barátaim lettek. Külföldön pe­dig, rövid időre, barátinak lát­szó kapcsolatokat lehet szerez­ni. A hazautazást követő más­nap már kezdjük is elfelejteni egymást. Csak a kedves emlék­kép marad. Amikor a felesé­gemmel felidézzük, hogy mondjuk, XY énekest meghív­tuk ebédre hozzánk, csak azt tesszük hozzá: »Ugye, milyen kedves volt?« Ennyi az egész. Heti kultúra Könyvespolc Németh Zoltán: A kapus öröme a tizenegyesnél „Végül nem marad más, mint az olvasás. Mondjuk, ha olvasok, ak­kor elindulok egyrészt a szövegben, másrészt saját magamban. Minél messzebb kerülünk egymástól, annál inkább élvezem a dolgot. Az írás sem más: azonnal olvasni saját szövegemet,” A kapus öröme a tizenegyesnél Vasárnap Kisgaléria Regény gyeden képem van a ro­konságunkról: ebéd Sadekban. Az ebédlő- asztalnál ülünk mind a hárman. A nagyobbik bátyám ti­zennyolc éves, a kisebbik tizen­hét. Anyám nincs velünk. A nagyobbik bátyám ránk emeli te­kintetét, rám meg az öccsére, né­zi, hogyan eszünk, majd leteszi a villát, és csak az öccsét nézi. Na­gyon sokáig nézi, aztán egyszer csak mond valamit, kimérten, va­lami szörnyűséget. Az ennivaló­val kapcsolatban. Azt mondja, hogy az öcsémnek vigyáznia ké­ne, nem volna szabad ennyit en­nie. Az öccse nem szól egy szót sem. Csak eszik tovább. A bátyja erre figyelmezteti, hogy a hús legjava az övé, a kicsinek ezt nem szabad elfelejtenie. Különben pó­ruljár, teszi hozzá. Megkérde­zem, miért volna a tiéd? Azt mondja: az enyém, és kész. Azt mondom: bár meghalnál. Nem tudok tovább enni. A kisebbik bá­tyám se. A nagy arra vár, hogy az öccse mondani merészeljen vala­mit, akár egyetlen szót is, az asz­tal alatt már ökölbe szorítja a ke­zét, hogy szétverje a képét. Az öccse hallgat. Nagyon sápadt. Szempilláján már ott az első könnycsepp. Borongós napon halt meg. Azt hi­szem, tavasz volt, április. Telefo­nálnak. Csak a hírt mondják, semmi mást, hogy a szobájában holtan találták, a padlón. Ebben A szerető Marguerite Duras 21. rész az ő történetében a halál meg­előzte a végkifejletet. De így volt az életében is, már akkor is értel­metlen lett volna a halála, az öccse halála óta ő maga is halott volt. Bénító szó: elvégeztetett. Anyám azt kérte, temessük mel­lé. Hogy hol temettük el, melyik temetőben, nem tudom, valahol a Loire völgyében. Egy sírban feküsznek. De csak ők ketten. így igazságos. Vakítóan ragyogó kép. Mindig ugyanakkor kezdődött a sötétedés, egész évben. És na­gyon rövid volt, szinte kegyetlen. Az esős évszakban heteken át lát­ni se lehetett az égboltot, olyan egyenletesen takarta el a köd, még a holdfény se hatolt át rajta. A száraz évszakban viszont csu­pasz volt az ég, nyers, teljességé­ben kitárulkozó. Még a holdatian éj szakák is világosak voltak. És az árnyak egyformán rajzolódtak ki földön, vízen, utakon és falakon. A nappalokat nemigen tudom felidézni. A napfény megfakítot- ta, összemosta a színeket. De az éjszakára emlékszem. A kékség- . re, amely az égnél is messzebb volt, a megsűrűsödött magasság fölött, beborítva a világ boltoza­tát. Nekem ez volt az ég, a kéksé­gen átívelő tiszta csillogás, a jég­hideg fúzió, túl a színskálán. Nagy néha, még Vinhlongban, amikor anyám szomorú volt, be­fogatott a tilburybe, kikocsiztunk a földekre, és gyönyörködtünk a száraz évszakbeli éjszakában. Az éjszaka dolgában, mi tagadás, szerencsém volt az anyámmal. A fény mint valami áttetsző zuha- tag, úgy zubogott alá az égből, a csönd és mozdulatlanság örvény­lesében. A levegő kék volt, kézzel tapintható. Kék. Ez volt az ég, a fényes ragyogás szakadatlan lük­tetése. Az éjszaka mindent bevi­lágított, az egész vidéket a folyó mindkét partján, a szemhatárig. Minden éjszaka más volt, külön- külön mindegyiket el lehetett volna nevezni az időtartama sze­rint. Az éjszaka hangja a falusi kutyákhangja. Ugatták a rejtélyt. Ugatásuk faluról falura terjedt, amíg be nem töltötte az éjszaka egész terét és idejét. Az udvaron mintha tussal volna odafestve a sétányokat szegélyező almafák árnyéka. Márványmozdulatlan- ságba dermedt az egész kert. Még a ház is, roppant tömegével, gyászosan. A kisebbik bátyám lépdelt mellettem, és vissza-visz- szafordult a kihalt sugárútra nyí­ló nagykapu felé. Csak egyetlen­egyszer nem jött el a gimnázium elé. A sofőr magában ült a fekete gépkocsiban. Azt mondja, az apja beteg, és a fiatalúrnak haza kel­lett utaznia Sadekba. És hogy ő, a sofőr azt az utasítást kapta, hogy maradjon Saigonban, vigyen el a gimnáziumba, aztán haza a le­ányotthonba. A fiatalúr néhány nap múlva tért vissza. Újra ott volt a fekete autó hátsó ülésén, félrefordított arccal, hogy ne találkozzék tekintete a bámész­kodókéval, még mindig csupa fé­lelem. Megcsókoltuk egymást, némán, csókolóztunk, ott csóko- lóztunk, mindent elfelejtve, a gimnázium előtt. Sírva csókolt. Az apja még sokáig fog élni. tolsó reménye foszlott semmivé. Kérve kérte az apját. Könyörgött neki, hadd maradhas­son velem, a testem közelében, azt mondta, az apjának is meg kell értenie, biztosan ő is érzett már, legalább egyszer a hosszú életében, ilyen szenvedélyt, lehe­tetlen, hogy ne érzett volna, ak­kor miért fosztaná meg tőle a fiát, hadd érezze át ő is ezt az él­ményt, egyetlenegyszer, ezt a szenvedélyt, ezt a tébolyt, ezt az őrült szerelmet az európai lány­nyal, arra kérte, hadd szeresse még egy ideig, amíg a lányt visz- sza nem küldik Franciaországba, még ne vegye el tőle, csak egy évig ne, képtelen már most le­mondani erről a szerelemről, még nagyon új, még nagyon ha­talmas, nagyon heves, nem élné túl, ha el kellene szakadnia ettől a testtől, az apja is jól tudja, sohase fog még egyszer előfordulni. Az apja megint csak azt mondta, hogy inkább lássa holtan, mint az európai lánnyal. Megfúrod tünk az agyagedények hűvös vizében, ölelkeztünk, sír­tunk, és megint úgy éreztem, hogy kis híján belehalok, de ez egyszer, végre, a vigasztalan él­vezettől, Aztán megmondtam neki. Hogy semmit se bántam meg, emlékeztettem rá, ő mond­ta, hogy mindenkit én fogok el­hagyni, hogy nincs bennem áll­hatatosság. Azt mondta, már ez sem izgaqa, már semmi se szá­mít. Akkor azt mondtam, hogy egyetértek az apjával. Hogy úgy­se akarok vele maradni. Hogy mi­ért nem, azt nem mondtam meg neki. Vinhlongban, az egyik hosszú su­gárúton, amely a Mekong partján érvéget. Esténként mindig kihalt ez a sugárút. Mint csaknem min­den este, aznap is áramszünet volt. Minden ezzel kezdődik. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom