Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-05-05 / 18. szám

4 1999. május 5. Háttér Magyar érdekek Vajdaság: túszszerep Nem volt irigylésre méltó helyzetben az Orbán Viktor vezette magyar küldöttség a washingtoni NATO-csúcson. Esetenként rendkívül nehéz lehetett a NATO-tagságból eredő kötelezettségek teljesí­tését a háromszázezres vajda­sági magyar közösség sorsa iránti felelősségérzettel egyeztetni. Bár ha a Vajda­ságban nem élnének magya­rok, földrajzi szempontból Magyarország helyzete akkor is hátrányosabb volna, mint tizennyolc szövetségeséé: ő az egyetlen „elszigetelt” NA- TO-tag, és csak neki van kö­zös határa Jugoszláviával. Hetek óta tart a vajdasági Ka­sza József és a magyar politikai elit közötti szóváltás. A lényege: Kasza a Jugoszlá­viával kapcsolatos, addig is eléggé visszafogott magyar állásfoglalásokat is sokallta, még nagyobb önmérsékletre szólította fel Orbánt és Martonyi János külügymi­nisztert, mondván: ellenkező esetben a vajdasági magyarok okkal tarthatnak a szerbek esetleges bosszújától, s bár még nem történtek komo­lyabb atrocitások, a Vajdaság­ban is egyre kitapinthatóbb a feszültség. Tény: a vajdasági magyarság az utolsó olyan jelen­tősebb lélekszámú jugoszláviai ki­sebbség, amely el­len még nem in­dult etnikai tiszto­gatás. Minden­képpen fel kellett figyelni arra, hogy Washingtonban bizonyos fordulat állt be a magyar vezetők nyilatkozataiban: re­torikájuk „észak-atlantia- sabb” lett. Talán mert Buda­pest bízik a NATO Vajdaság­gal kapcsolatos garanciáiban. Magyarország erőfeszítései­nek köszönhetően került be a csúcson elfogadott Koszovó- nyilatkozatba: „A NATO tá­mogatja egy olyan demokra­tikus Jugoszlávia létrehozá­sát, amely védelmezi a ki­sebbségek jogait, beleértve a vajdasági és a szandzsáki ki­sebbségjogait. Az aüanti szö­vetség a jelenlegi koszovói konfliktus lezárásán túl is te­vékenykedni kíván az ilyen változás érdekében.” Orbán szerint „a vajdasági magyarok oltalmazásának ilyetén meg­fogalmazása erőteljesebb vé­delmet jelent, mint amilyenre akkor lenne mód, ha Magyar- ország nem volna a NATO tagja.” Senki sem vitatja a NATO jó szándékát a vajdasá­gi magyarok iránt, viszont az ő aggodalmaik is érthetők, mert „testközelibbek” a ta­pasztalataik. A NATO a ko­szovói albánokat sem tudta megvédeni, ezért kérdés, mennyire lenne hatékony, idejében történne-e egy NA- TO-beavatkozás a Vajdaság­ban. Erről az II Giomale olasz lap a következőket írta: „Egy hét álatt meg lehet tisztítani a Vajdaságot a magyaroktól. Az etnikai tisztogatásnak immár jól bevált technikája van: elég megölni két vagy három em­bert egy faluban, s a többiek elmenekülnek.” Magyaror­szág a csúcson egy dologban következetesnek mutatko­zott: elutasította a szárazföldi erők bevetését, inkább a NA­TO légi hadművelete harma­dik szakaszának megindítását szorgalmazta, amely már a jugoszláv hadsereg élő erői elleni támadásokat is tartal­mazza. Orbán elfogadható magyarázatot adott arra, hogy a korábbi ígéretekkel el­lentétben miért volt szükség a magyarlakta vaj­dasági területek bombázására is. A hidakat azért kel­lett lerombolni, hogy elvágják Szerbiától a Vaj­daságot, s az ide telepített, jelentős nehéztechnikával ellátott katonai erőket ne lehessen visszacso­portosítani délre, Koszovóba. A magyarázat ésszerű, de vél­hetően nem nyugtatja meg a vajdaságiakat, akik inkább annak örülnének, ha ezek az alakulatok igenis távoznának a Vajdaságból. Washington­ban jelentették be azt is, a légi csapások intenzitásának nö­velése szükségessé teszi, hogy a NATO harci gépei magyar- országi repülőterekről indul­janak bevetésre. Igaz, ez a csapások minőségét nem be­folyásolja, nem ettől fog pon­tosabban célba érni a bomba, de ez is a vajdasági magyarok helyzetét nehezítő körülmény lehet. (-nák) Elég megöl­ni két-há- rom embert, s a többiek elmenekül­nek. Budapest újabb gesztusa - Szlovákia kellő súllyal szerepel az elfogadott dokumentumban Elmaradt a happy end Csak a lábamat figyeld, és próbáljunk meg egyszerre lépni. TA SR Malinak István ________________ Va lamiért mindenki elégedet­len, valamiért mindenki elége­dett is lehet a washingtoni NA- TO-csúccsal. Szlovákia elégedett lehet azzal, hogy méltatták érde­meit, az utóbbi fél év változásait, valamint azzal is, hogy a NATO folytatni kívánja a bő­vítés politikáját. Elé­gedetlen lehet vi­szont az időponttal, hiszen három évnél előbb nemigen szá­míthat meghívóra Brüsszeltől. Az elfo­gadott nyilatkozat szerint ugyanis a 2002-ben tartandó állam- és kormányfői értekezleten dönte­nek arról, hogyan folytatják a szövetség bővítését. Elégedettek lehetünk mi, szlová­kiai magyarok is, annak okán, hogy Orbán Viktor újabb gesz­tust tett Pozsony felé. Mint sajtó- értekezletén mondta, Magyaror­szág erőteljesen közreműködött abban, hogy Szlovákia kellő súllyal szerepel az elfogadott do­kumentumban. „A nemzetközi közösség elfogadta azt a magyar értékelést, mely szerint a madri­di NATO-csúcs óta a legfonto­sabb változás Közép-Európában az volt, hogy demokratikus for­dulat történt Szlovákiában.” Szlovákiával együtt a zárónyilat­kozat összesen kilenc országot nevez meg: a három balti álla­mot, az ugyancsak kedvezőbb besorolásra számító Szlovéniát, Romániát és Bulgáriát, s végül Macedóniát és Albániát. Az utóbbi kettőnek külön is köszö­netét mond a koszovói válság ke­zelésében mutatott együttműkö­désért és áldozatvállalásért. Anélkül, hogy bárkit diszkrimi­nálni akarnánk: ha nincs Koszo­vó, ők aligha kerülnek fel a listá­ra. Hiszen a NATO egyfelől a fel- készültség fontosságát hangsú­lyozza, másfelől nyilvánvaló, hogy például Albánia és az EU- tagságra pályázók első körébe besorolt Szlovénia között óriási különbségek vannak. Brüsszel önzetlennek egyál­talán nem nevezhe­tő gesztusa azért mégis érthető. Ember legyen a tal­pán, aki végignézte, illetve végigolvasta a három nap esemé­nyeiről szóló tudó­sításokat, és két-há- rom mondatban össze tudja foglalni a washingtoni csúcs lényegét. Az okot nyilvánvalóan abban kell keres­ni, hogy nem is adtak egyértel­mű válaszokat a legfontosabb gyakorlati, de még az elméleti kérdésekre sem. A spanyol El País ironikusan azt írta: „a XXI. század NATO-ja Koszovóban született meg”. Mások szerint Koszovó egy egészen új típusú háborút jelent, ilyennel a NATO- nak még nem kellett szembenéz­nie. Tény, még Koszovóval kap­csolatban is csak egy dologban volt egyetértés: abban, hogy a Szlobodan Milosevics elleni há­borút mindenképpen meg kell nyerni. De a hogyant illetően már eltérnek a vélemények. A NATO jövője, az európai biz­tonság szempontjából a legfon­tosabb az új stratégiai koncepció elfogadása. Ez azokat az új kö­rülményeket, célokat, elveket tartalmazza, amelyek a nyolc évvel ezelőtti római csúcson jó­váhagyott koncepcióba nem ke­rülhettek bele. Maradt a kollek­tív védelem elve, az elrettentés­hez szükséges atomerő fenntar­tása, valamint - feltehetően amerikai nyomásra, hiszen több európai állam is ellenezte - az atomfegyverek elsőkénti alkal­mazásának lehetősége is biztosí­tott. A NATO működését, fel­adatait meghatározó dokumen­tum az elmúlt tíz évben megje­lent „komplex kockázatokról” beszél, e jelenségek közé sorolva az el­nyomást, etnikai konfliktust, a politi­kai rend összeomlá­sát, súlyos gazdasági válságot, a tömeg- pusztító fegyverek elterjedésének ve­szélyét. A NATO te­vékenyen be kíván kapcsolódni a válságkezelésbe, beleértve a krízishelyzetekre teendő válaszlépéseket is. Ez ügyben is voltak viták: a francia álláspont szerint minden kato­nai akcióhoz szükséges az ENSZ felhatalmazása. Végül a koszo­vói tapasztalatok is közreját­szottak abban, hogy ezt a doku­mentum nem tartalmazza ilyen kategorikusan, csupán kiemeli az ENSZ BT elsődleges felelős­ségét a nemzetközi béke és biz­tonság fenntartásában. A több­nemzetiségű műveletekbe a közlemény szerint a szövetség jobban be kívánja vonni a part­nereket, s az Euroatlanti Part­nerségi Tanács keretében inten­zívebb kapcsolatokat kíván ve­lük kiépíteni. Bár minden lehetséges védelmet megígértek a Jugo­szláviával szomszé­dos országoknak, nö­velte a hiányérzetet a konkrétumok elma­radása. Elsősorban a gazdasági támoga­tásról van szó, és nemcsak a legtöbb menekültet befoga­dó, az összeomlás szélére került Albániára és Ma­cedóniára gondolhatunk. A Ju­goszlávia újjáépítésével kapcso­latban elhangzottak is inkább a Milosevics ellenzékének szánt mézesmadzagnak tűntek, mint programnak. Nem Hollywoodban született, ennek a NATO-csúcsnak a forga­tókönyvét a kemény balkáni va­lóság írta. Ezért is maradt el a happy end. A csúcson is lehet szunyókálni. TA SR/AP-felvétel Ilyennel a NATO-nak még nem kellett szembe­néznie. A kemény balkáni valóság írta a forgató- könyvet. Koszovó-dosszié Döntés - elnapolva Fura teremtmény az újságíró, sosem az érdekli, amit mon­danak neki, hanem az, amit el szeretnének hallgatni. Is­kolapéldája volt ennek a wa­shingtoni csúcsértekezlet, ahol Koszovó kapcsán nem a több százezernyi menekült sorsa, nem is az új NATO- stratégia izgatta a tudósító­kat. A politikusokhoz intézett kérdések többsége azt firtat­ta, mikor lesz szárazföldi be­avatkozás. Nos, bár a tizenkilenc tagor­szág a külvilág előtt kinyilvá­nította egységét, ez az a kér­dés, amelyben a legeltérőb­bek az álláspontok. A csú­cson nem született egyértel­mű döntés. Lehetne vitatkozni azon, a balkáni válság alakulása szempontjá­ból jó-e az, hogy a kérdést nyitva hagyták, mondván: ha a légi csapások harmadik fá­zisának megindítása sem hozna eredményt, akkor a szárazföldi akció lehetősége sem kizárt. Ugyanakkor Ko­szovóban a szerb erők már készülnek rá: folyamatosan változtatják helyzetüket, rej­tekhelyeiket és állásaikat a tartományban. Egyetértés csak abban volt, hogy a légi csapásokat ki kell terjeszteni. Solana főtitkár utasította a katonai tervező­ket, vizsgálják fölül, egészít­sék ki a szárazföldi erők tele­pítésére vonatkozó, már hó­napokkal ezelőtt kidolgozott terveket. Azt sem könnyű ki­hámozni a nyilatkozatözön- ből, hogy mikorra várható valamilyen döntés. A londoni The Guardian Tony Blair brit kormányfő és Madeleine Albright amerikai külügymi­niszter megbeszélései alap­ján úgy tudja, hogy a döntést május végéig elhalasztották. Ekkor a NATO Brüsszelben külügyminiszteri értekezletet tartana, amelyen értékelnék a légi csapások eredményeit, és meghoznák a végső dön­tést. Az idézett lapnak magas ran­gú NATO-források elmond­ták: egy ilyen támadás való­színű időpontja július elseje lehet, mivel időre van szük­ség az alapos előkészületek­hez, hogy még a tél beállta előtt megkezdődhessen a * menekültek hazatelepítése. A vasárnapi brit lap, a The Sunday Times pedig úgy ér­tesült, hogy a brit védelmi minisztériumban már el is készült a terv 40 ezer brit ka­tona balkáni telepítésére, és­pedig egy 100 ezer fős NA- TO-erő keretében. További 40 ezer katonát az USA kül­dene, a többit más szövetsé­gesek. Egy osztrák katonai szakértő a bécsi Kuriernak nyilatkozva azt mondta, három lehetőség képzelhető el. Egy: 15 ezer katona is elegendő lenne ah­hoz, hogy négy-hat hétre vé­dőövezetet hozzanak létre Koszovóban. Kettő: egész Ko­szovó elfoglalásához 80 ezer katona kellene, a bevonulás Albánián, Macedónián, eset­leg Montenegrón keresztül képzelhető el. Három: egész Szerbia megszállása 200-250 ezer katonával képzelhető el, de ebben az esetben az elő­készítés is több hónapot ven­ne igénybe. Korábban gyakran emleget­ték egyik lehetőségként a Ko­szovói Felszabadítási Hadse­reg (UCK) felfegyverzését, az utóbbi időben azonban hall­gatnak róla. Az UCK még áp­rilis 18-án levelet intézett a NATO-erők főparancsnoká­hoz (albán források eljuttat­ták a The Timeshoz is). A le­vél szerint a NATO a száraz­földi erők bevetésének eluta­sításával lehetővé tette a szerb hadsereg számára, hogy szétszórja katonáit, fegyvereit a tartományban, gyakran az erőszakkal el­űzött albán lakosság ottho­nait használva fel búvóhelyül a légi csapások elől. Az UCK részletes listát küldött azok­ról az ipari, mezőgazdasági létesítményekről, közösségi, kulturális helyekről, lakó­épületekről, ahol a jugoszláv hadsereg új állásokat épített ki, elrejtette tankjait, páncé­lozott harcjárműveit, tüzér­ségi egységeit. (m)

Next

/
Oldalképek
Tartalom