Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-04-21 / 16. szám
10 1999. április 21. Kópé Tudod-e? A legrégibb könyv A legrégibb fennmaradt nyomtatott mű a dhárani kézirat vagy szutra, amelyet fából faragott betűkkel nyomtattak. A Pulguk Sza pagodában (Kjongdzsu, Dél-Korea) találták meg 1966. október 14-én. 704- ben keletkezett. 1973 novemberében találtak egy 28 oldalas könyvet a Tang-dinasztia korából származó költeményekkel. A koreai Yonsei Egyetem jelentése szerint az 1160 körül készült könyvet fémbetűkkel nyomtatták. Az orvosi szakirodalom legrégibb darabja a Nippurból (ma Irak területén) származó, sumer nyelvű agyagtábla, amely Kr. e. 2100 körül keletkezhetett. Ma a Philadelphiai Egyetem múzeumában található. Összetört teknőspáncélból, só és mustár keverékéből, különböző növényekből készíthető kenőcsök és tapaszok alkalmazására ad tanácsokat. Némelyik kenőcs alapanyaga, egyebek között, sör volt. Észak-Kínában nemrégiben egy, a Kr. e. 71 és Kr. u. 21 közötti időszakból származó papírt találtak, amely tehát száz évvel korábbról való, mint amikorra ez ideig a papír feltalálását tették. Kedves gyerekek! Az itt látható figura arr vár, hogy valaki nevet adjon neki. Talán éppei te leszel az? Várjuk ötleteiteket a szerkesztőség címére Kópé jeligére. A legötle tesebb névadó „kereszt apák” és „keresztanyák meghívót kapnak a jún: usban Komáromban tai tandó keresztelőre, ahc kiadónk gazdag gyermeknapi műsorral lepi meg a gyerekeket. A részletekről hamarosan többet is megtudtok, ha olvassátok és figyelitek a Vasárnap Kópé rovatát és az Új Szó napilapot. Benedek Elek A vénleány meg a zsiványok Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is tűi, volt egyszer egy vénleány. Vénebb volt ez még az ország útjánál is. Hanem vénség ide, vénség oda, még csúnya is volt szegény, olyan nagy volt a szája, hogy a füléig ért, orra meg olyan hosszú, hogy lekonyult a földig. Hát aztán nem is csuda, hogy pártában maradt szegény feje; pedig szörnyű gazdag volt, annyi volt az arany-ezüstje, hogy szinte kicsordult a ládából. Neszét vette a vénleány gazdagságának tizenkét zsivány; ezek bezzeg nem törődtek a csúnyaságával, megegyeztek, hogy majd egy este beállítanak hozzá, de bizony nem azért, hogy valamelyik feleségül vegye a leányt, hanem hogy kiürítsék a ládáját. Na, egy este csakugyan bemegy a tizenkét zsivány a vénleány kertjébe, onnét egyet előre- küldenek, hadd lesse meg, hogy alszik-e. A leány éppen akkor feküdt volt le, s mikor a zsivány betekintett az ablakon, akkorát ásított, hogy az ablak megrezdült belé. Mondta magában a leány, de úgy, hogy a zsivány jól hallotta:- Itt az első! A zsivány azt hitte, hogy őrá érti ezt - pedig a leány az ásításra értette-, s nagy ijedten visszafutott a többihez. Mondta nekik:- Még nem lehet bemenni, nem alszik. Úgy látszik, ezer ördöge van a leánynak, észrevette, hogy itt vagyok, mert amikor betekintettem az ablakon, mindjárt azt mondta: »Itt az első!« Odamegy a második zsivány is, hadd lássa, hogy csakugyan igaza van-e Lukács Zsolt és Rácz Noémi illusztrációja az elsőnek. De amikor éppen betekintett az ablakon, akkor jött a vénleányra a második ásítás, s mondta erre is:- Itt a második! Visszafut a második zsivány, s mondja a többieknek:- Ennek a leánynak csakugyan ördöge van, fekszik az ágyában, nem is néz az ablak felé, mégis észrevette, hogy ott vagyok. De most már csakugyan kipróbálták mind a tizenketten, hogy vajon igazán úgy van-e, ahogy az első s a második zsivány mondotta. Szép sorjában mind az ablakhoz sompolyogtak, s a leányra mindig akkor jött az ásítás. Mondta is egymás után.- Itt a harmadik, itt a negyedik! Mikor azt mondta: „Itt a tizenkettedik” - erősen megrökönyödtek a zsiványok, s elkezdtek suttogni, tanakodni, hogy mit csináljanak. Amint így suttogtak volna, egyszer csak mondja a vénlány jó hangosan:- Csak sustorogjatok, mert mindjárt bekaplak! De már erre szörnyen megijedtek a zsiványok. Azt hitték, hogy nekik szól, pedig hát úgy volt az, hogy a vénlány vadalmát főzött, az sus- torgott főzés közben, s arra mondta: „Csak sustorogjatok, mert mindjárt bekaplak!” Hát bizony a zsiványok- nak az inába szállott a bátorságuk: visszamentek a kertbe, ottan meghúzódtak a nagy labodalevelek közt, s úgy várták, hogy egyszer mégis elalszik a vénleány, s akkor majd elvihetik a pénzesládáját. Aközben fölkel a vénleány, megeszi a főtt vadalmát, s megint le akar feküdni; de akkor veszi észre, hogy az ő kedves kutyája, Laboda, aki az ő ágyában szokott hálni, nincs bent a szobában. Kimegy a pitvarba, s nagyot füttyent:- Hé, Laboda, hé, gyere bé, bújj a dunnám alá! Hiszen a zsiványoknak sem kellett több! Azt hitték, nemhogy félne, hanem még csúfolja őket a vénleány; uccu, megszaladtak, mintha a szemüket vették volna ki, eszük nélkül ugráltak át a kerítésen, vissza sem mertek nézni a vénleány házára. Aki nem hiszi, járjon utána! A 15 fűcsomó közül csupán kettő egyforma. Megfejtésként ezt a két rajzot jelölő számot küldjétek be szerkesztőségünk címére. A levelezőlapra írjátok rá: „Gondolkodom, tehát...” Régi magyar mesék: A bolháról és a tevéről Egy bolha elunta magát egy helyen, és így szólt:- Rossz dolog csak egy helyen lakni, bizony én is idegen földre megyek, és országokat akarok látni. Látta pedig, hogy a kereskedők a tevékről egy gazdagnál lerakják terhüket, hogy ott nyugodjanak, és reggel ismét útjukra menjenek. Elment ezért a bolha, és egy teve szőrös farkánál megbújt, s észrevétlen hallgatott. Mikor pedig más országba érkeztek, kibújt a bolha a teve szőréből, leszökkent a földre, és azt mondta a tevének:- ím, leszökkenek, hogy tovább ne nehezítselek meg. Mert eddig is nagy terhed- re voltam tenéked. Mosolygott a teve, és így szólt:- Mint ahogy azelőtt nem terheltél enge- met, úgy mostan sem könnyebbítettél. Egy énnekem, ha a farkam alatt vagy, akár nem, te marcona féreg! Verssarok Dénes György Találkozás a vízilóval Az állatkertben jártunk, s ott láttam rengeteg állatot: oroszlánt, tigrist, keselyűt, farkast, zebrát, púpostevét, a dágványban pár vaddisznót, hét zergét, s vagy nyolc-tíz mekegőt, melynek becses neve: kecske.- Nesztek - szóltam - a füvecske! Volt pávián is, mogyorót rágcsált, és sandán pislogott. A ravasz róka unatkozott, s a hiéna köröket rótt, szűk volt a ketrece nagyon, kajtatott csak, hallgatagon. Ám a víziló, a víziló oly rusnya volt, hogy megijedtem, félelmemben nagyokat nyeltem, és torkomon akadt a szó. Hevert a sáros medencében, s ahogy kitátotta száját, meghátráltam hirtelenében, és kiböktem: - A kutyafáját! Olyan szája volt, mint egy kapu, az agyara tán negyedméter, s én körülnéztem, hol van apu, mert azt hittem, a szörnyű fogak elkapnak s összeroppantanak. De jött apu, és átölelte vállam, s azt mondta: - Ó, a víziló! Most már bátrabban megcsodáltam. Milyen csúf volt, nincs arra szó, egész lénye borzongató. Négy lába, mint a betonoszlop tartotta a hatalmas testet. Nála talán nincs állat restebb, a teknőcnél lomhábban mozgott. Nagy pofája csupa dudor volt, szeme, orra is csúf nagyon. Néha szippantott, szimatolt, bugyborékolt a víz körötte. Mozdult óriás állkapcája, s fején két csöpp füle vágott a látogatóknak haptákot. Nevetséges volt, hiába, eltolta, aki megformálta. Apu is azt mondta: - Ronda! S hozzátette: - Van vagy hat tonna. Mint egy mozdony tolat, prüsszög, gyere, fiam, mert szédülök! Odébb is álltunk! Kissé bántam, hogy a behemót vízilovat végül le nem fotografáltam.
