Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-04-14 / 15. szám
8 1999. április 14. A NATO-rakéták bevetésének legnagyobb eredménye a szerb nemzeti kijózanodás volna Ezredvégi exodus Malinak István _________________ Ro bin Cook brit külügyminiszter azt mondta, olyan mértékű tömeges deportálás folyik Európában, amilyenre Sztálin és Hitler óta nem volt példa. Lényegre törő megállapítás, a számok is alátámasztják, vitatkozni sem lehet vele. Egy német médiaszakértő tíznapi bombázás után azt vetette a macedóniai és albániai határon összezsúfolódott, éhező, testileg-lelkileg kimerült menekültekről tudósító tévések, újságírók szemére, hogy egyoldalúan, érzelmileg túlfűtötten mutatják be a szörnyű állapotokat. Persze szakérteni könnyebb, mint a terepről tudósítani. Ilyen nagy mértékű humanitárius katasztrófa esetén a riporter nem szorítkozhat csupán a száraz tények közlésére, nem ügyelhet arra, hogy az egyik fél álláspontjának több teret szentel, mint a másikénak. Elsőrendű kötelessége felébreszteni a világ lekiismeretét, még akkor is, ha a lelkiismeret- furdalás sokaknak kényelmetlen. A közvetlen bűnösök aránylag szűk csoportja ugyanis jól körülhatárolható, de a felelősök köre sokkal szélesebb. Csak felébredt a lekiismeret, ha késve is. Több százezer menekültnek kellett a határokon ösz- szegyűlnie - az összeomlás szélére juttatva a szomszédos Albániát és Macedóniát is - ahhoz, hogy beindítsák a humanitárius légihidat, hogy a legfejlettebb országok is hajlandók legyenek a földönfutók tízezreinek a befogadására. Lassan tíz éve folyik a Balkánon ugyanaz. Keserű tapasztalat: úgy tűnik, ebben a térségben tíz éve csak rossz és még rosszabb megoldások közül lehet választani. Ezt figyelembe véve lehet csak feltenni a kérdést: azoknak van-e igazuk, akik azt állítják, hogy a NATO légi csapásai idézték elő az újabb exodust, vagy pedig azoknak, akik szerint a bombázások csupán felgyorsították azt, ami egyébként is bekövetkezett volna? A választ az a politika adja meg, amelyet Szlobodan Milosevics követ a nyolcvanas évek vége óta, s amelynek egyenes következménye Koszovó is. A nacionalista köntösbe bújt, tipikusan kommunista diktátor először a Horvátország elleni háborúban alkalmazta az etnikai tisztogatás módszerét, majd pedig Boszniában tökéletesítette azt. Azokról a vidékekről, amelyekre a szerbeknek fájt a foguk, kitelepítették - rosszabbik esetben és nem is ritkán kiirtották - a lakosságot, a szerb csapatok beásták magukat az elfoglalt területeken, politikusaik pedig ebből a pozícióból kezdhettek tárgyalni, úgymond, a békéről, az újrafelosztásról. Nem is eredménytelenül, mert például a Bosznia-Hercegovinát felosztó daytoni (1995) békemegállapodás is bizonyos mértékben ilyen állapotot szentesített, hiszen a boszniai szerbek végeredményben nagyobb területet kaptak, mint amennyi eredeti (háború előtti) számarányuk szerint járt volna nekik. Dayton másik nagy ellentmondása: Radovan Karadzsicsot háborús bűnösnek nyilvánították, és nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene, vagyis a Nyugat nálkozott a világ. És már akkor tudta mindenki, hogy Milosevics legközelebbi áldozatai a koszovói albánok lesznek. Akkor jó alkalom kínálkozott arra, hogy Koszovó számára is megkezdjék egy daytoni típusú rendezés kidolgozását, akkor az albánok örültek volna annak, ha visszakapják autonómiájukat, hadseregük, az UCK is csak később alakult meg. Kísértetiesen hasonlít a szerbek boszniai forgatókönyvéhez az, ami most Koszovóban zajlik. Tavaly hozzávetőleg négyszázezren menekültek el a tartományból, idén is több százezren, egyes brüsszeli adatok szerint számuk már megközelíti az egymilliót. A szerb haderő mozgása nyilvánvalóvá tette: elsősorban a bányái miatt értékes észak-koszovói területekről űzik el az albánokat. Lehet, Milosevics bekalkulálta, hogy egész Koszovót már nem tudja megtartani - a történtek után nincs az az albán, aki hajIbrahim Rugóvá mérsékelt albán vezetőről sokáig semmit sem lehetett tudni. Tárgyalt Miloseviccsel - nem önszántából. számára elfogadhatatlan volt, ezért a boszniai szerbek nevében Milosevics írta alá a megállapodást. Aki még nagyobb háborús bűnös volt, hiszen ő robbantotta ki mind a horvátországi, mind a boszniai háborút, de ez utóbbi vége felé jó taktikai érzékkel úgy tett, mint akinek már semmi köze Karadzsicsékhoz. így lett a gyújtogatóból tűzoltó, Milo- sevicsből békealkotó. A nyugati hatalmak tették őt ezzel szalonképessé. Az érem másik oldala: Daytonnak sok hibája van, ugyanakkor a lehető legjobb megoldás, amit el lehetett érni, megakadályozandó a további népirtást. De amíg ezt a politikusok kiizzadták magukból, több százezer bosnyák exodusán sajlandó lenne a szerbekkel egy államban élni. Ezért a balkáni Machiavelli bekebelezi azt, ami számára a legértékesebb, és ha ismét szerencséje van, a többiről még alkudozni, tárgyalgatni is lehet. Bár most már alig beszélnek róla, Bosznia óta tudjuk, hogy Milosevics álma az erős Nagy- Szerbia megteremtése. Az ottani háborúval ezt nem sikerült elérnie, de tudja, hogy a Boszniai Szerb Köztársaságból egyszer távoznak a nemzetközi erők, s akkor valamilyen módon megteremthető a szerbség közös állama. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a menekültek jelentős része nem tér vissza szülőföldjére, s ő számíthat arra, hogy ez Koszovóban sem lesz másként. így válhat majdan Szerbia a Balkán meghatározó államává. Igaz, hogy még nem lesz etnikailag teljesen tiszta, e szempontból két terület okozhat még némi fejfájást neki: az ugyancsak muzulmán Szandzsák, valamint a soknemzetiségű Vajdaság, ahol többek között háromszázezer magyar is él. Tehát a lényeg az, hogy hosszabb távon semmiképpen sem lehetnek eredményesek az olyan részleges megoldások, hogy most csak Boszniával, most csak Koszovóval foglalkozunk. Átfogó rendezésre van szükség; ha a NATO most sem tudja elérni a milosevicsi rendszer, a milosevicsi ideológia megbuktatását, - szörnyűség ilyet leírni - indokoltan aggódhatunk a vajdasági magyarokért is, ha nem holnap, akkor holnapután. És akkor a balkáni válságsorozatnak sincs vége. Tehát a válasz az elején feltett kérdésre: a NATO-hadművelet csak jó ürügy volt Milosevicsnek ahhoz, hogy ilyen nagyarányú, gyors ütemű etnikai tisztogatást rendezhessen Koszovóban. Az ötlet nem most született, ezt az is bizonyítja, hogy megsemmisítik a menekültek iratait. Fölösleges volna most azt firtatni, hogy a NATO-csapások menynyire erősítették a szerb nacionalizmust és Milosevics belpolitikai pozícióit, a félretájékoztatott szerb nép felismeri-e a sorozatos háborúk igazi okait, olyannyira, hogy belülről buktassa meg azt a rendszert, amely romlásba dönti. Mert addig nyugodtan alhatott a belgrádi polgár, amíg csak Horvátországban vagy csak Boszniában hullottak a bombák. A NATO-rakéták bevetésének legnagyobb eredménye nem a jugoszláv hadigépezet megsemmisítése, hanem a szerb nemzeti kijózanodás volna. Koszovóban óráról órára változik a helyzet. Változik a nyugati álláspont is, igaz, lassabban. Sok fontos kérdésre még senki sem tudja a választ. Mi lesz, ha a NATO légi csapásai még hetekig elhúzódnak, és Milosevics még mindig nem törik meg? Mikor száll le, leszáll-e egyáltalán a NATO a fellegekből a földre: be- látja-e, hogy a szárazföldön is lépnie kell? És lesz-e még akkor élő albán Koszovóban? A NATO-csapások minőségileg új szakaszának kezdetét jelentette, hogy az USA huszonnégy Apache típusú harci térségbe. E: a harckocsi Elnéptelenednek a koszovói falvak és városok, a többség gyalog indul a határ felé, az út néha több napig tart. Felvételünk Pristinától hatvan kilométernyire, egy hegyi úton készült. A múlt hét óta legalább abban reménykedhetnek, hogy valamely NATO-országba kerülnek, civilizált körülmények közé. A jugoszláv légvédelem naponta beszámolt arról, hogy hány NA- TO-gépet lőttek le. Brüsszel mindannyiszor cáfolta a hírt: a bevetésekből minden gép sértetlenül tért vissza a bázisra. Egyetlen komoly veszteség érte a szövetséges, pontosabban az amerikai légierőt: lelőttek (?) egy F-117A típusú, „lopakodó” vadászbombázót, roncsait Belgrád- tól 45 km-re találták meg.
