Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-04-14 / 15. szám
1999. április 14. • 32. évfolyam Szlovákiai magyar családi magazin Sport Hány álma teljesül Amerikában? Villanófényben Major Tímea, a 1^ fittnes csillaga. Balkán A NATO-rakéták bevetésének eredménye a szerb kijózanodás volna. 8 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. április 17-től 23-ig A szervezett bűnözéssel való szembenézés a bűnüldözés dolga A félelem árnyéka BereckJózsef_______________ Az előző rendszerben belénk neveltek egyfajta biztonságérzetet, de nem tanítottak meg bennünket egy sokkal erősebb bizonyosságra, hogy hogyan kell nem félni. Önmagunktól, gyöngeségeinktől és másoktól, mások gyöngeségeitől. A múlttól, a jelen feladataitól és a jövőtől. A félelem átszövi mindennapjainkat. A pedagógiai lap például a kisiskolás gyermekek szorongásairól értkezik, a rádió műsorában ismert személyiségeket gyerekkori félelmeikről faggatják, agglegény barátom bevallja, hogy fél a nőktől, a melegüktől, az állandó jelenlétüktől... A félelem a génjeinkbe van kódolva. Emlékszem a régi toll- és kukorica- fosztások öregeire, a legrémsé- gesebb történetekkel ijesztgettek mindig bennünket. Még fiatal anyánk is hajlamos volt ilyesmire, hogy riadtan hozzábújjunk. Lecsavarta a petróleum- lámpa lángját és síri hangon kántálni kezdte a gyermekszívet dermesztő históriát: Három árva sír magában, elhagyott sötétszobában... Persze felnőtt életünk is tele van „rémmesékkel”. Kell-ejobb példa erre a dunaszerdahelyi alvilág vezéralakjainak minapi lemészárlásánál? Azt szokták mondani, hogy legfontosabb a szembenézés, mert ha közelről szemléljük félelmeink tárgyait, jelenségeit, azok nagyobbik része nevetségessé, a maradék pedig kikerülhetővé válik. Jelentem, az utca embere itt, ebben a jobb sorsra érdemes kisvárosban mást sem tesz már évek óta, csak szembenéz. Sokszor úgy érzi, hogy az arra hivatottak helyett is. aztán kellő időben elfordítja a fejét, behúzza a farkát, marad a maradéknál: a kikerülhetőség lehetőségeinél. Mert a szervezett bűnöSzinte hallottam, ahogy egyre nagyobb levegőt vesz a város. zéssel való igazán komoly, a győzelem ígéretét magában hordozó szembenézés a hasonlóképpen szervezett bűnüldözés dolga! Régi igazság: a félelem demoralizálja és kiégeti a lelket, létrehozza bennünk azokat a víziókat, amelyek a létét igazolják. Ne tekintsünk tehát senkit nagyobb jótevőnknek, mint aki visszaadja vagy fokozza bennünk az élet vidám bátorságát. Azon a nagyhét előtti csütörtök estén, amely városomat dicstelen hírbe hozta szerte a világon, Borghes A halál és az iránytű című novelláskötetébe temetkeztem, így csak másnap délelőtt, munkába indulva tudtam meg a történteket, pedig a Fontána bár itt van, alig száz méternyire az ablakunk alatt, igaz, egy tömbházzal takarva. Olvasás közben többször is kimentem a balkonra egy-egy cigrettára, a déli horizont fölötti égboltot kémleltem, melyet újabban sokkal sűrűbben hálóznak be a gyakor-latozóf?) vadászgépek kondenzcsíkjai. Sok városi ember számára az utolsó közvetlen kapcsolat a természettel az erkély. Ezért is értékelem ezeket a kitüremkedéseket vagy éppen loggiás bemélyedéseket házaink falán, melyek a szabadság illúziójával ajándékozzák meg a városba szorult lelkeket. Csak kiáll az ember, s érzi, hogy ebben az elkegyetlenedett, esténként elnéptelenedő városban is jut neki egy darab égbolt, nappal átvonuló fehér felhőkkel, éjszaka hunyorgó csillagokkal, érzi a szelet a bőrén, az ázott beton felszabadító illatát, vagy tenyerébe zárhatja az esőcseppeket. Mondom, azon az estén is többször kiálltam a balkonra, s miközben a soros cigaretta füstjét beleeregettem a tavaszi levegőbe, szinte hallottam, ahogy egyre nagyobb levegőt vesz a város. De az is lehet, hogy csak az érzékeim játszottak velem csalóka játékot. Útban Macedónia felé... TASR/EPA-felvétel Vezércikk Vigyázz magadra! Kövesdi Karoly Például a Morva folyó partján. A víz még zavaros, hideg, két méterrel megszokott szintje fölött hömpölyög lefelé a Dunába, de már zöldell a part, sikló szaporázfelénk, fölöttünk magányos gólya suhog el, dél-délnyugat felől. Osztrák hajó araszol az árral szemben, két hatalmas Yamaha motorjának egyike kiemelve, csak a másik dohog. Hol a hal? - kiált ki az osztrák határcsendőr szlovákul, s meglepődik, amikor osztrák németséggel kapja a választ. Társam jugoszláv, pontosabban bos- nyák, évek óta osztrák állampolgár. Anyja ma is lent él. Nevetve meséli, amikor legutóbb otthon járt, szekérnyi fegyvert talált az öregasszony ágyában; gránátot, lőszert, kalasnyikovot. Megígérte, olyan helyekre elvisz Boszniában, ahová egy nyugati tévé- társaság se jutott el. Valahogy nem vonz az a vidék. Megbámuljuk a víz fölé csapódó félkarnyi márnát, amely szinte lebeg a levegőben, a lebukni készülő nap előtt gyönyörűen csillannak piros uszonyai. Szép a tavasz, szép a világ, és mégis. Valami nincs rendben. Valakik valahol valamit nagyon elrontottak. Vagy mondjuk Győrben, kora reggel. Kászálódnak fel az álmos diákok a szegedi buszra, egy apa aggódva integet a kislányának; mivel messzebb áll, csak szemmel olvashatom le szájáról az intelmet: Vigyázz magadra! Még itt, északon, négyszáz kilométerre Jugoszláviától, még itt is fészket rakott az aggodalom az emberekben. Két jugoszláv vadászgép már „betévedt” a magyar légtérbe, igaz, fordulat közben, de ki tudhatja. Nincs az a távolság, ami megajándékozhatna bennünket az érintetlenség könnyű felelőtlenségével, s az egyértelmű válaszok helyett csak a tények zavaros, szakadt képsorait láthatjuk arról, ami délen történik. A bedőlt falak rideg, tárgyszerű dokumentumait, a menekülők áradatát, amely behelyettesíthető akár egy természetfilm kockáival is, ahol krokodiloktól hemzsegő folyón gázol át páni félelemmel egy gnúcsorda, iszonyú bőgőssel habarva a vizet maga körül. Mindkettő távoli, személytelen és állati, hiszen emberi értékhez, kultúrához egyiknek sincs köze. Aztán a furcsa döbbenet, amikor híre jön, hogy Újvidéken két Duna-hidat szétlőttek az amik. Istenem, mi készül itt, amiről sejtésünk se lehet? Hiszen ezek a rakéták - katonai, stratégiai szempontból - a Vajdaságot vágták el Szerbiától! Vajon mi az, amire ismét nem tudjuk a választ? Mi ez a következetes, módszeres felmorzsolás, melynek a tervét részletesen kidolgozták a stratégák valahol a Pentagonban, vagy ki tudja hol, s ki tudja, milyen céllal? Lehet, hogy Szerbia felosztása folyik, lehet, hogy iszonyú véráldozattal most készül egy majdani balkáni rend? De hogyan? Hová és hogyan térhet haza egy egész nemzet, ha elűzték a szülőföldjéről? S ha visszatér, milyen szomszédság lesz az? Vagy a világpolitika nagy színpadán az oroszok megleckéz- tetése zajlik? A gyalázatos magyar Trianon korrekciója egy szerb Trianonnal? S vajon miért nem szűköltek a szlovák és orosz nacionalisták, amikor szerb és horvát gyilkolta egymást? A szláv testvér akkor nem volt testvér? Vagy az albán, az nem ember? Meglehet, a rossz lelkiismeret horgad fel a „testvérféltőkben”, de talán méginkább a felismerés, vagy sejtés, hogy elnyomó, beolvasztó, lekezelő politikájuk végét járja Európában, hogy valahol ezért robbannak a bombák, s ezért is szólnak a harangok. Hogy Koszovó végeztével, pontosabban Szerbia szétverése után valószínűleg új korszak kezdődik Európában, aminek most a véres születését látjuk. Szomorú, hogy ilyen brutális körülmények közt, hogy a civilizáltabb és toleránsabb Európa jövője ilyen katarzis árán teremtődik meg. Mert belegondolni is rossz, hogy ne adj isten nem ez a végcél, s nem ez a szándék vezeti a mostani rendcsinálókat.
