Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-04-07 / 14. szám

ö 1999. április 7. Az orosz államadósságnak köszönhetően Szlovákia is kénytelen volt meghódítani a világűrt Repül a..., repül a... Bella! Gaál László Nem tudom, ismeri-e a kedves olvasó azt a játékot, amikor a társaság egy tagja hangosan sza­valja: „Repül a .... repül a és megmondja, mi repül, a többi játékos pedig hirtelen felteszi a kezét, ha a szavaló olyasmit mondott, ami valóban repülhet. Aki nem repülő dologra nyújtja fel a kezét, kiesett a játékból. Nemrég még az is kiesett volna, aki a „szlovák űrhajós”-nál teszi fel a kezét. Mára változott a helyzet, mert 1999. február 20- án hajnali negyed hatkor Ivan Bella személyében szlovák űrha­jós repült a világűrbe. A félszáz méter magas rakétát az indulás pillanatában csak­nem félig elfedte a szélesen el­nyúló gőz és láng, majd a láng­tenger gyorsan tűzcsóvává ala­kult, és a monstrum lassan, majd egyre gyorsulva emelkedni kezdett. Alig tiz másodperc múl­va már csak egy vakítóan fénylő tűzgolyót láttunk, amely hirte­len eltűnt a felhők felett. Kizáró­lag ezért a látványért még nem lett volna érdemes négyezer ki­lométert utaznunk Bajkonurba, de azzal együtt, amit az első szlovák űrhajós „mennybe me­netelét” megelőző napon ta­pasztaltunk, nagyon érdekes volt ez az ázsiai kiruccanás. A védelmi tárcával, magyarán a hadüggyel foglalkozó újságíró­ként kaptam még a múlt év vé­gén egy ajánlatot, hogy három tucatnyi kollégával együtt részt vehetnék az első szlovák űrhajós februárra tervezett startján Bajkonurban. Bevallom, akkor még azt sem tudtam, hol van Bajkonur, azt hittem, azonos a Moszkva melletti Csillagváros­sal, ahol az űrhajósok már ta­valy májustól „edzettek” az űr­utazásra. Csak azért merem be­vallani eme tudatlanságomat, mert nem vagyok egyedül, több kollégám is ugyanígy hitte. Ak­kor jöttem rá a tévedésemre, amikor a védelmi minisztérium­ban elkérték az útlevelemet, hogy elintézzék a vízumot. Ak­kor derült ki, hogy Bajkonur nem is Oroszországban, hanem Kazahsztánban, valahol az ázsiai sztyeppek közepén fekszik. Az utazást a minisztérium szervez­te, a kormány TU-154-es különrepülőgépével, Pavol Kanis védelmi miniszter kíséretében utazhattunk. Egy köztes megál­lóval nyolcórás repülőút után landoltunk a Bajkonur melletti Krajnij repülőtéren, innét autó­busszal vittek bennünket a harmincezres Bajkonur város fő­terén álló szállodába. Rövid pi­henő után a várostól mintegy harminc kilométerre lévő űrköz­pontba szállítottak, hogy ott saj­tóértekezleten találkozzunk az űrhajósokkal. Az űrközpontban igencsak fura kép tárult elénk. tartozik a start előtti előkészüle­tekhez, ilyenkor az űrbe indulók már senkivel sem érintkezhet­nek, nehogy az utolsó pillana­tokban elkapjanak valamilyen fertőző betegséget vagy akár egy egyszerű náthát. Pavol Kanis vé­delmi miniszter is csak alapos kézmosás után rázhatott kezet az űrhajósokkal, miután az űr­központ parancsnokának becsü­letszavát adta, hogy makkegész­séges. Ezen a sajtóértekezleten, a start előtti napon, még mind a hat űrhajós részt vett. A Mir űr­állomásra induló csapat: Viktor Afanaszjev orosz parancsnok, Jean-Pierre Haigneré francia fe­délzeti mérnök és Ivan Bella 1999. február 20-án hajnali negyed hatkor - Ivan Bella személyében szlovák űrhajós repült a világűrbe. Az egész térség olyan benyomást keltett, mint egy tönkrement, évek óta elhagyott téeszudvar. Beroskadt tetejű épületek, kitört ablakok, hulló vakolat, ledöntött kerítés. A föld felszínén levő sű­rű csővezeték-hálózat egykori nagyüzemi gazdálkodásról ta­núskodik, jelenleg azonban rozsdarágta lyukak tátonganak a csöveken, sok helyen maguk a vezetékek is hiányoznak. Az au­tóbuszból a Burán nevű űrrepü­lőgépet is láttuk, a szabad ég alatt, piszkosan, porosán, mint­ha már csak ócskavasba szán­nák. Ebben a környezetben van néhány úgy-ahogy rendben tar­tott épület, az egyik ilyenben ke­rült sor a sajtóértekezletre. Az újságírók nagy csalódására az űrhajósokat egy aránylag kicsi helyiségben, csak üvegfal mö­gött láthattuk. Ez ugyanis hozzá­szlovák kutatóűrhajós, illetve a pótcsapat: az orosz Szalijan Saripov, a francia Claudie André- Deshays - a csapat egyetlen nő tagja - és a szlovák Michal Fulier. A két csapat már hóna­pokkal előbb külön-külön gya­korlatozott. Már akkor tudni le­hetett, melyikük „utazik” az űr­be, a végső döntést azonban hi­vatalosan csak egy nappal a start előtt mondta ki Valerij Alekszan- drovics Grin tábornok, az orosz hadsereg rakétaerőinek helyet­tes parancsnoka. A franciáknál állítólag még egy héttel a start előtt sem volt biztos, hogy a férfi vagy a nő utazik-e. Érdekesség, hogy nekik van egy közös, tizen­egy hónapos gyermekük. Claudie tavaly márciusban szült, májusban pedig már utazott Csillagvárosba. A szlovák kutatóűrhajós a Miren való hatnapos tartózkodása so­rán több tudományos kísérletet hajt végre, például az endoteszt nevű orvosi kísérletet, melynek célja az emberi szervezet meg­terhelésének vizsgálata az űr­ben. A kísérlet része a súlytalan­ság állapotában történő vérvé­tel. A vér-mintát később a Szlo­vák Tudományos Akadémia föl­di laboratóriumaiban értékelik ki. Az űrállomáson aritmetikai feladatok megoldásával vizsgál­ják az űrhajós szellemi frissessé­gét, a fizikai megterheléshez va­ló alkalmazkodását pedig szoba­biciklin való taposással mérik. Ennél drasztikusabb kísérletek is várnak rá az űrben: inzulint fecskendez be magának, amely lecsökkenti a vércukorszintjét, majd glükózt iszik, amely meg­növeli a cukorszintet. A terhelé­si vizsgálatok eredményeit ké­sőbb a hadseregben vagy más fegyveres alakulatoknál szolgá­lók fizikai és szellemi felkészíté­sében kívánják hasznosítani. A kívülálló számára talán a legér­dekesebb az úgynevezett fürj- program. Ennek lényege, hogy a japán fürj űrállomáson való túl­élését biztosítsák, a jövőben ugyanis ez a szárnyas szolgál­hatna friss eledelként a hosszú távú űrutazások résztvevőinek. Jól ellenáll a kozmikus sugár­zásnak, szaporodni is képes az űrben, csakhogy a kikelt csibék egyelőre képtelenek a túl- élésre.A fedélzeti mérnök dolga a számítógép kezelése, de ha ne­ki valami baja történne, erre az űrhajóparancsnok is képes; igaz, akkor túl sok tennivaló jut­na rá. Gennagyij Padalka példá­ul, aki már régebben a Mir űrál­lomáson tartózkodott, katonai repülőként 9 évig készült az űrhajóparancsnoki posztra, és a vele utazó fedélzeti mérnök is kétszer járt már az űrben. De vannak speciálisan kiképzett, úgynevezett űrmentők, akik ké­pesek maguk is elstartolni és le­hozni a bajba jutott űrhajót. Ez­úttal erre nem volt szükség, hi­szen azóta Ivan Bella és a Mirről hazatérő orosz kollégája szeren­csésen földet értek a kazah sztyeppen. A start előtti napon még együtt a két csapat. Bajról jobbra: Ivan Bella, Viktor Afanaszjev, Jean- Pierre Haigneré, Michal Fulier, Szalijan Saripov és Claudie André-Deshays. A karantén miatt csak üvegfal mögül láthatták őket az újságírók. Pu Még egy nyílt levél Ján Slotához Koncsol László ___________ Slo ta Úr! Az Új Szóban megje­lent írásomban nem fért el minden, amit üzenni szerettem volna Önnek. Először is érdekesnek találom, hogy Ön a pár éves szlovák hadsereg részére nem védelmi, hanem támadó szerepet szán. Megpróbálom Önt komolyan kezelni, hiszen egy pártvezér­ről, egy szép történelmi város polgármesteréről és parlamenti képviselőről van szó, s ez nem semmi, ezért megkérdem: hol itt a hadiok, a casus belli? Ka­pott Szlovákia hadüzenetet Magyarországtól, amely jogos ürügyet szolgáltathatna egy gyors csapásra, esetleg tud el­hárításunk egy készülő had­üzenetről, amelyre Szlovákia megelőző villámháborúval fe­lelhetne? Minden ilyen magyar titkos terv esélyeit eleve ki kell zárnunk, mert amióta Magyar- ország a NATO tagja, egyeztet­nie kellene a szövetséggel, amely már az ötlettől is undor­ral fordulna el. Ám hagyjuk most figyelmen kí­vül a NATO-t, játsszuk el, hogy visszahátrálunk az időben, s hogy a két ország duóban há­borúzik egymás ellen. Tegyük föl, hogy az Ön szlovák harckocsijai Budapest szűk és zsúfolt utcáiba zúdulnak, s el­kezdik a város rommá lövését. Történt már ilyesmi 1956 őszén, húszéves voltam, emlék­szem rá, hajszál híján magam is részt vettem benne. Akkor a magyar hadsereg szét­hullt, Budapest polgárai mégis több szovjet harckocsit semmi­sítettek meg, mint amennyi a szlovák hadsereg jelenlegi páncélosállománya. Nyilván ugyanez játszódna le most is, a benzin és a palack ma sem hiányzik a főváros ház­tartásaiból, s egy-két nap alatt az egész szlovák páncélos had­erő kiégett roncsteleppé válna, táplálná a magyar acélkohókat, szép hazánk - a Szlovák Köz­társaság pedig - itt állna védte­lenül egy nagyon is valószínű páncélos ellencsapással szem­ben. Akkor aztán mi következ­nék? Jönne a békekötés, az ag- resszor megleckéztetése, s a Szlovák Köztársaság jóvátételt fizetne Magyarországnak az anyagi károkért és a véráldo­zatért. Örökös jóvátételt a hadirok­kantaknak, hadiözvegyeknek és hadiárváknak, például az én nyomorult nyugdíjam terhére. A szlovák költségvetés szénája nem áll jól, a kassza állítólag majdnem üres, az államadós­ság óriási, mindenki mindenki­nek tartozik, a nemzeti vagyon sehol, illetve ki tudja, hol, s ha Ön meg tudná mondani, hon­nan teremtené elő mint az egész kaland eszmei főfelelőse egy kétmilliós európai főváros Épp elég botrányt kavart már nem politikushoz és nem keresztyénhez, hanem egy kocsma­töltelékhez illő han- dabandázásaival. újjáépítéséhez és a károk jóvá­tételéhez szükséges pénzt, megérdemelné a közgazdasági Nobel-díjat. Ön - ismétlem - pártvezér, pc gármester és országgyűlési képviselő egy személyben, fel nőtt ember, van egy-két iskoli ja, a keresztyén kettős kereszt címere és emblémája alatt po! tizál. Épp elég botrányt kavar már nem politikushoz és nem keresztyénhez, hanem egy kocsmatöltelékhez illő handa bandázásaival, hogy a legrövi debb időn belül visszavonuljo képesítésének megfelelő mun kakörébe. Szlovákia önállósult. Ezért? Ezekért? Erre kellett Önöknél az állami önállóság? Egyáltalán, miért olyan dühö: Ön a magyarokra ahelyett, hogy hálával gondolna rájuk? Golyóstollát egy magyar talál

Next

/
Oldalképek
Tartalom