Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-24 / 12-13. szám
Interjú 1999. március 24. Nyolcvanöt éves volna Bohumil Hrabal. Tisztázatlan halál címmel Olga Sommerová készített róla portréfilmet a Cseh Televízióban A kocsmai mesék halhatatlan mestere Élete utolsó tavaszán kerszkói háza kertjében Szabó G. László ___________ Iro dalmárok, filmrendezők változatlan csapata, olvasóinak ma is többmilliós tömege, sörivócimboráinak népes társasága emlékezik ezekben a napokban Bohumil Hrabal két évvel ezelőtti végzetes mélyrepülésére. Akkor, azokban a napokban lezárult egy életmű. „Ha a szovjet megszállás utáni évtizedeket akarja megnevezni valaki Csehszlovákia történelmében, akkor azt Hrabal idejének kell neveznie” - állapítja meg a XX. századi cseh próza világszerte ismert gyöngyfűzőjéről Milan Kun- dera, a nevetés és felejtés Párizsban élő mestere. Hrabal sorsa, írói öröksége, gazdag életműve tudniillik továbbra is erősen foglalkoztatja az irodalmárokat. Olga Sommerová, a neves prágai doku- mentumfilm-rende- ző két évvel az író tragikus zuhanása után készítette el televíziós portréját Tisztázatlan halál címmel. Sommerová nem volt Hrabal jó barátja. Pontosabban: nem tartozott a filmrendezők ama maroknyi csapatába, amelynek élén Jifí Menzel áll, de mindig szerette őt. Személyesen csak egyszer találkoztak, valamikor nagyon régen, több évtizeddel ezelőtt, a kerszkói vendéglőben. „Semmire sem emlékszem abból, ami ott elhangzott - vallja be töredelmesen -, sokan voltunk, beszélgettünk, és finomakat ettünk. Egyetlen kép azonban megmaradt bennem. Hrabal egyszer csak felállt az asztaltól, eltűnt pár percre, majd egy kis csokor virággal jött vissza, amelyet nekem szedett.” Egyórás portré egy íróról, aki már elment? Sommerová dokumentuma nem a halál körülményeit, kiváltó okait vizsgálja. „Én nem vagyok nyomozó, a krimi mint olyan távol áll tőlem” - állítja. A kórházban, Hrabal kezelőorvosával vagy a nővérekkel nem is dolgozott. „Nem tartottam fontosnak, hogy bárkit is megszólaltassak az osztályról, hiszen a hivatalos jelentés, amely az író haláláról szólt, hogy galambetetés közben szédült ki az ablakon, egyszerűen abszurd. Nevetséges alibi. Ma sem értem, hogyan tudtak ekkora badarságot kieszelni, amikor a végzetes pillanatban Hrabalon kívül senki sem volt a szobában. A kórházigazgató számára bizonyára ez volt a legegyszerűbb megoldás, egy ilyen költői képpel leplezni a valóságot. Ez mégiscsak szebben hangzik, mint az öngyilkosság.” Felesége, „udvari fotósa”, barátai, vendéglőbeli alkotótársai vallanak a filmben Hrabalról. Sommerová a Cseh Televízió archívumában is sok mindent kikeresett. A réges-régi riportok és interjúrészietek mellé eddig sosem látott amatőr videofelvételeket csatolt. Ez utóbbiakat Tomás Mazal készítette, akit az író külföldi útjaira is magával vitt, így a felbecsülhetetlen értékű fotóanyag páratlan mozgóképekkel bővült. „Én nem írok, hanem jegyzetelek - meséli Hrabal. - Az én feljegyzéseimből sosem lesznek regények. Ezek kocsmai mesék, amelyek a hétköznapi emberekről szólnak, akik még nálam is szerényebben élnek. És mert védtelenek, máshogy látnak és máshogy éreznek, mint azok, akik aligha ülnének velünk közös asztalhoz. Én meg gyerekkoromtól fogva köztük érzem jól magam. Engem mindig csak az egyszerű emberek érdekeltek. Nymburkban, a sörgyárban sokszor már fél négykor felébredtem, csakhogy nézhessem a lovakat, a sörgyári munkásokat. Hihetetlen történeteik, morbid meséik nem hagytak aludni. Ámuldozva hallgattam őket...” Ugyanez a gondolatsor jó néhány évtizeddel később, az Arany Tigris félreeső zugában: „A sörivás eufóriájában érzem a legjobban magam. Itt mindenki egyforma. Bárkire nézek is, itt mindenki volt már boldogtalan szerelmes, csalódott férj, apa, mindenkinek vannak halottai, beteg rokonai, ezzel együtt mégis szeretik az életet.” Karafiát úr, egykori kiadója tömören csak .ennyit mond: „írni is tudott, nemcsak inni. Gyorsan írt. Nem is nézett a papírra gépelés közben, csak írt, írt, verte a billentyűket. Egy óra alatt hatnyolc oldalt is teleírt, aztán vette az ollót és csoportosított. Szalagokra vagdalta a kéziratot, majd ragasztgatott, illesztge- tett, mint egy filmes a vágóasztalon. Élete utolsó éveiben gyakran előfordult az is, hogy rosszul tette az ujjait a billentyűkre, így egész oldalakat kellett megfejteni utána. Ilyenkor csak az segített, hogy én is ad- dig-addig tologattam az ujjaimat, míg rá nem jöttem, hol volt Hrabal keze, és hol kellett volna lennie.” Megszólal a filmben Hrabal felesége, Eliska Plevová is, akit az író Pipsinek becézett. Kedves, rokonszenves asszony, aki a biztonságos hátteret jelentette a sokszor bizony erősen kótyagos férjnek. Nem is fukarkodik a csípős megjegyzésekkel. „Bolond. Részeges csaló. Idióta.” Amihez Hrabal csak annyit fűz: „Örökké jajgat és siránkozik, hogy mi lesz velem. Mi lenne? Semmi! Sose olvassa el, amit írok. Azt lesi mindig, mikor mondom, hogy fáradt vagyok. Ilyenkor aztán elkezd kiabálni velem, hogy »Mi a fenétől vagy te fáradt, hiszen semmit sem csinálsz, csak csavarogsz és vedelsz!« Tulajdonképpen igaza van. Egyvalamit azonban ő sem tud. Közép-Eu- rópában jobb nem kijózanodni és türelmetlenül várni, hogy mikor lesz a konyec fiima.” Beszél azokról is, akik képzeletbeli asztaltársaságának tagjai voltak. Hasekról, Kafkáról, Richard Weinerről, Jakub Demlről, Ladislav Klímáról, Bozena Némcováról. Aztán az impresszionistákról. Meg Andy Warholról. Mahlerről és az 5. szimfóniáról. Visconti Halál Velencében című filmjéről, amelyet ugyancsak nagyon szeretett. Menzel rendezései közül a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Sörgyári capriccio és a Hóvirágünnep állt hozzá a legközelebb. „Nekem tíz oldal is elég bármelyik írásából - jegyzi meg Menzel -, az már film. Képek, egész jelenetsorok futnak előttem. Olvasom a mondatokat, és nem kell gondolkoznom, hogy mit csináljak. Készen adja a kezembe a teljes anyagot.” Szó esik a filmben a pénzről is. Hrabal kiszámolta: tíz év alatt félmillió koronát költött sörre. Nem sajnálta. Az utolsó fillérét is a barátaira költötte. Bőkezűen megajándékozott persze másokat is. Gyerekeket, egyetemistákat. Egyszer bement a bölcsészkarra, letett 300 ezer koronát az asztalra, s még mielőtt megköszönték volna neki, el is ballagott. Nem gyűjtött, nem spórolgatott. Bankszámláján az összeget csak a külföldi könyvkiadók növelték. Nem mese, igaz történet: élete utolsó előtti évében, amikor a kivett pénzt csak úgy lezserül bedobta kopott hátizsákjába, lehajolt, hogy befűzze cipőjét. Mire elkészült, meg is feledkezett mindenről. A pénzről is, a batyuról is. Már a kijáratnál tartott, amikor utánaszólt egy cigányasz- szony, hogy „Papa, itt felejtette a táskáját!” A kisemberek sosem lopták meg. A kiadók többször is. Sommerová dokumentumfilmjében megkérdezték tőle, fél-e a haláltól. „Nem - vágta rá idegesen. - Mi a halál? Új csoda, új kaland. Minden más lesz, mint a földön.” Két éve, hogy elment. Ha élne, nyolcvanöt esztendős volna. A görögök még ma is felelősnek érezik magukat Szókratész halála miatt. A csehek, minden jel szerint, már nyugodtan alszanak. Négyszemközt Karel Schwarzenberg herceggel Václav Klausszal a prágai Várban Tomás Mazal felvételei Hrabal írói öröksége továbbra is erősen fog- lalkoztatja az irodal- márokat.
