Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-24 / 12-13. szám
20 1999. március 24. Irodalom Cs. Szabó László Római muzsika Utolsó római napomon kihajtunk G.-vel a szabin hegyek közé, késői, de nem elkésett tisztelgésre a volt kötelező olvasmánynál, Horatius feltárt villájába, Vicovaro mellett. Szétkor- hadt.az együtt koptatott iskolapad, rég szemétre dobhatták, immár kötelező olvasás nélkül bámult poétám lett a kötelező iskolai olvasmány. Non scholae séd vitae discimus, az életnek tanulunk, nem az iskolának, szól az aranymondás. Hogy jobban megjegyezzük, elővették hozzá a nádpálcát. Amikor a diák kinőtt a virgácsból, követte a félelmes osztályozókönyvecske. Átmegyünk ebédelni Subieno fölé. Papírban sült pisztráng a kocsma különlegessége; kellemes a helyi bor is. Szurdékos a környék, vad mészkőhasadék fenekén törtet tágabb mederbe az Anio, mely a legjobb ízű vízzel látta el az antik Rómát. Néró parancsára hármas tóvá duzzasztották; partján luxusvillát építtetett a véres költő. Nem várt az angol preromantiku- sokra, kétezer éve magától fölfedezte, mi a vadregényesség. Még áll a villa falmaradványa. Első görög utam előtt jártam itt utoljára, most szemembe szökik a hasonlóság Delphoi isten- viselős tájával. Ezt az istenszagot érezhette Benedek is, a keresztény szerzetesség apja, mikor umbriai családjától s a romlott világtól elszakadva e lakatlan szíriek közé bujdosott remetéskedni 500 táján. Akkor már romokban hevert a villa, s a birodalom még inkább. Többé sohase maradt ima nélkül a függő szikla; völgyig lenyúló, árkádos támfalra kolostor épült a barlang fölé. Közepesek a felső templom freskói, újabb bizonyságul, hogy a régi névtelen mesterek közt is bőven akadt lomha képA római Medici-palota zeletű, balkezes festő, az alsó templom lépcsőzetesen a sziklából van kivájva, valóságos indiai barlangtemplom, freskói érdekesebbek, mint a felsőé, egy kápolnában Benedek földijének, a szintén umbriai Szent Ferencnek egykorú képe, amely már-már portrénak mondható: kiválik a sematikus ikonszentek sorából. Látogatók százai karcolták autogramjukat a hat-hétszáz éves festményekre, mint egy nyilvános vizeldében. Ferma rupe, non danneggiare i figli miéi! - állj, szikla, ne árts a fiaimnak. Könyörgését a bencések később tettel is megtoldották, hatalmas vaskapcsokat verettek a függőleges hegy repedéseibe. Jó ideje remetéskedett már Benedek, amikor Vicovaro szerzetesei rejtekéhez járulva kikönyörögték, hogy legyen a főnökük. Kérésüket hamar megbánták, s hogy szabaduljanak a szigorú rendtartótól, mérget csempésztek borába, kenyerébe. De a pohár szétpattant a keresztvetéstől, a kenyeret csőrébe kapta egy holló, ő pedig ismét visszahúzódott remetének. Később tizenkét kolostort alapított, egyenként tizenkét szerzetessel Subiacóban. De az irigykedés, civódás ismét elkeserítette, felhúzódott Monte Cassino hegyére, ott is halt meg, az újabb alapítás falai közt. Minden szentnek van egy vagy több szimbóluma, őt a csodás menekülés emlékére pohárral, hollóval szokták ábrázolni. Hiányzik a fejdísze. Pedig gyönyörű legenda fűződik hozzá. Bekopogott Subiacóba egy gót vitéz, egy a sok ezer barbár elözönlőből, s kérte, hogy fogadják maguk közé a szerzetesek. Megtették. Mivel bikaerejű volt, Benedek leküldte a tóhoz, irtani. Csapkodott a gót legény jobbra-balra, olyan hévvel, hogy kiröpült nyeléből a fejszevas, mire odanézett, már elnyelte a tó. Nagy ritkasága miatt szentelt volt akkor minden szerszám. Bűntudatos lélekkel penitenciára jelentkezett hát az új befogadott. Hallja Benedek, mi történt, kimegy a góttal a tóhoz, elkéri a nyelet, behajítja a vízbe, a nyél egyenest beletalál az elmerült vasba, felszáll a színre, s kiúszik. Nesze a fejszéd, mondja Benedek, dolgozz s ne szomorkodjál. Néha tüskékkel, tüskebokorral is ábrázolják. Egyszer remetemagányában meztelen nő látomását küldte rá a kísértő. Hogyan s hová meneküljön a zaklatás elől? Csupaszon belehem- pergett egy tüskebokorba, ösz- szevissza sebezte magát, csurgóit a vére, de a kép eltűnt. Alkonyodik, Róma felé tart az autó. G. mosolyog. „Tudod-e, ki született Subiacóban?” „?” „A Lollo. Lollobrigida. Ükanyja elől ugorhatott Benedek a tüs- -kebokorba.” ieieie Ismét otthon, a lélektelenné vált londoni házacskában. Itt az utcakövezet, ez sebezte fel szemöldökénél az arcára térülőt. Kíméletesebben, mint Jerikó kövei, mikor az ásatás fenekére zuhant. Itt a lépcső, ezen gurult utána a ragaszkodó pamutgombolyag. Itt az állólámpa, ez alatt rakosgatta esténként á pasziánszkártyát. Ifjúságunk kiragad a gyermekek határtalan magányából. De világba vettetésünk után végül ismét visszafogad a régi, egyszemélyes zóna; alkonyunk nem más, mint megtérés a kezdeti magányba, ahonnan két korai életszakasz elmosódó haArchív felvétel tárán emigráltunk az emberek közé. Ismerős a csönd az íróasztal körül, ennek a lámpafényes csöndnek a területenkívüliségében élt hajdan a kisfiú, láthatatlan alattvalóival. Mindenbe belefáj a hiánya, ha arcomhoz illesztem a borotvát, abba is. Madárnyelven ostromoltam leveleimmel Rómából, hogy jöjjön, jöjjön, jöjjön már! Engedett a hívásnak, átkúszott az aknazáron, hazát rakott kö- rém egy albérleti szobában, aztán országot cserélve egy házacskában, majd egy másikban. S megfáradva is félelem nélkül vállalta volna az új nomadizá- lást, amikor belefásultam pár- nás gályapadomba. Szakíts a megszolgált nyugalommal! Legyen meg a te akaratod, szakítok. Jött volna, de erősebb volt a ház, nem eresztette. Borzalmas áron kezdtem kiismerni a végső törvényeket. Távolodik, és itt van, folyton elvesztem, és szakadatlanul véd, többször tetten értem már, hogy elrendezi dolgaimat. De miképp adjam tudtára? S mi legyen a hála? Becézést még odaát sem tűrne. Egyetlen bók tetszett neki, szerette, ha azt mondom, hogy az önzetlenség szörnyetege. Mivel az volt csakugyan, nem volt bók a bók. Egy este zörejre lettem figyelmes, megismétlődő, halk morzejelekre. Mi az, honnan jön? Kísértetiesen hasonlított egy rezgő kicsi zajra gyermekségem őskorából; a kolozsvári házban hallottam utolszor. Ha pedig hasonlít, egyforma az ok is; a távolán elrobogó járművektől remegni kezd valamelyik kép a falon. Nem kellett sokáig keresni, melyik. Utolsó ajándéka, tizenkettedik Pirane- si-metszetem. Titus diadalíve a római Fórumon. Megigazíthatnám, hogy elnémuljon a zörej. De hátha egy titkos jelenlét morzejele? Belső jelenléte, ha kívülről hallom is? Bennem engedett, immár levelek nélkül a hívásnak, átkúszott a halál aknamezején. Akkor kezdtem írni, hogy róla beszélhessek, ezt a naplót Rómáról s Róma ürügyén szívfacsaró emberi dolgokról, amelyeknek nincs se kezdetük, se végük. S így lett egy láthatatlan szerzőtárs segítségével, akaratomon kívül e hosszú gyászdalból az Irgalom sugara eleven koporsómban, ha naponta ösz- szeszorítja szívemet London tengerén egy törpe Escorial. **★ „Szépen írsz magyarul, tetszik a stílusod.” Ennyi az egész, csak ennyire vittem? Ne halljam többé, ha lehet. S ne olvasson, aki csupán stílusomért olvas. Illendő világosan írni. A beszéd lejtésére szép Erdély barna fürtű lánya, hű anyám tanított. Hogy simán hangozzék, kitapasztaltam évtizedek alatt a mikrofonnál. Engem az ember izgat: te, ti, ó, ti szörnyetegek Ádám óta, nem a stílus. Igaz a hit, megtörtént a bűnbeesés, veszélyesebb fenevad az ember akármelyiknél az állatvilágban. Kegyetlensége túltesz a tigrisén, az egyetlen fajta, amely kíméletlen saját fajtájához, s nem bendője vagy köly- kei miatt. Az orangután nem tud tüzet csiholni, a kereket se találta föl, de a fegyvert sem, hogy egyre pusztítóbb legyen öldöklő ereje, orangutánokat sohasem áldoz fel eszelős hiedelmek és türelmetlen eszmék vér-kérges oltárain. Hogy aztán szép sorjában ártatlan műemlékké nyilvánítsa az oltárokat, és turistavámot szedjen értük. Ezért neki jár ki a legnagyobb szánalom. Nagyobb, mint a lemészárlásra szánt elefántoknak, amelyek kegyelemért trombitáltak a római arénában. Semmi se könnyebb és hálá- sabb, de hamisabb se, mint reménytelenül megvetni s föladni az emberi fenevadat. A hajdan való, bús udvari bolondok, Shakespeare bolondjai szánakoztak is azokon a kártékonyabb bolondokon, akiket szolgáltak és kicsúfoltak. Nem kell a Költőnek lennünk, hogy kövessük. Tudom, hogy párban Eraz- musszal ő a vesszőparipám. Egyiküket sem lehet agyonlovagolni. A nagy tragédiák sziklameredekén pár év alatt életveszélyes, kopár kilátóra jutott fel. Körös-körül a szakadékokban hangyaszörnyek viaskodtak. Félelmes, undorító, ismétlődő s olykor-olykor kacagtató volt a látvány odalenn. Pökhendi butaság és dölyfös aljasság, oktalan kegyetlenség és meg nem érdemelt szenvedés tárult borzadó tekintete elé a Macbeth, Lear király, Athéni Timon társtalan fennsíkjáról az üvöltő szélben. Vajon isteni egykedvűséggel nézte, amint régebben állították? Csoda, hogy nem zuhant le, szerencse, hogy nem ugrott a mélységbe, mint egy másfajta Hamlet, akinek lett volna ereje maga ellen szegezni a tőrt. Kévésén múlhatott a megmenekülése. De megmenekült, háborgása elcsitult, visszaereszkedett a völgybe, s ott már semmi sem volt annyira irtózatos. Megenyhült szavainak egy a végértelmük, a bocsánat. Tudta ő is, ő ne tudta volna, hogy legjobb meg nem születni. Ám ha már e földi létre ítéltettél, nézd a gonosz és tragikomikus színjátékot jogos felháborodás után azzal a reménynyel, hogy rejtett terv is lappang mögötte, s a tervező számít e reményre. „Szépen írsz magyarul, tetszik a stílusod, de túl sokat foglalkoztat az emigráció.” Hadd válaszoljak keményen, ha már annyiszor kell hallanom. Nem többet, mint Hellász néven Schillert és Hölderlint az Ártatlanság elveszett kora. Dosz- tojevszkit keblünk önmarcangoló démonai. Shelleyt és Petőfit a világszabadság. Racine-t a prédájára lecsapó szenvedély. Ibsent titkolt bűnök elgennye- sedése. Mindegy, ki mekkora író, egyforma joggal vizsgálhatja valamennyi, a lélekre tartósan kiható emberi helyzetet, viszonylatot, állapotot. Márpedig meggyőző tanúnak ott van a kezdeti ógörög líra, hogy első megszólalásunk óta ilyen állandó, már-már öröknek mondható helyzet, viszonylat és állapot az emigáció. Aki szembenéz vele, a mélyéig átéli, s aztán legyőzi magában, végül Rómára talál mindenütt, mintha egy kerek ókeresztény templom közepén állna, vagy kőpadlója alatt nyugodna, ahol körös-körül minden ablakból egyformán őt éri déli harangszóra a fény. *** A halál után... Ki tudja, halálunk után talán egyenként fokozzuk a világ fényét vagy homályát. Földi életünktől függ, hogy melyiket a kettőből. Ezért fér el mellünkben kozmikus fény és homály hármas forrása, a Pokol, Purgatórium és Paradicsom. „Nem vagyok túl intellektuális?”, kérdeztem egy este, tépe- lődés köbben. Bánt néha, hogy bár szívemmel írok, sokan azt hiszik, hogy csak elmémet használom. Fölnézett a kötésből. „Nekem nem. Nekem muzsikál az értelmed.” Ki hagyta égve a lámpát a szomszéd szobában, én? Magától folyik a konyhában a csap? Nem álldogál valaki az ajtó előtt? Éjfél közelít. Ilyenkor már összeseperte a pasziánszkártyát, és lefeküdt. Megzörren a kép a falon, szirénázó mentők robognak a szomszéd utcában. Ők vitték el, de magától jött vissza. A romlandó test romol- hatatlanságba, a halandó halhatatlanságba öltözött, átkúszott a halál aknamezején, hallgatózik. Neki muzsikálok.