Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-01-13 / 2. szám

4 1999. január 13. Háttér Szlovákiát nem részesítették különleges elbánásban; az első körben csatlakozóknál sem reális a 2002-es időpont Németország nem lesz fejőstehén Malinak István Kontinensünk 11 országában ja­nuár elsejétől már euróbán szá­mítják az árfolyamokat, bonyo­lítják - igaz, egyelőre csak bank­közi szinten - az ügyleteket. A mindennapi forgalomban csak 2002-ben találkozik majd az EU-polgár az új bankjegyekkel. „Hol van az még?” - legyinthet a szlovák polgár, pedig ami itt tá­volinak tűnik, ott nagyon hamar valóság lesz, ezért helyénvalóbb azt kérdezni, hogy hol leszünk mi akkor, 2002-ben. Csak annyi biztos, hogy kint leszünk - ha nem is a vízből, az EU-ból biztosan. Persze addig a vízből is szeretnénk kint lenni, ezt ígéri a Dzurinda-kormány, cserébe az előttünk álló sanyarú 2-3 évért. Tehát helyünket Európában egyrészt saját, nem túl rózsás le­hetőségeink határozzák meg, másrészt az, hogy milyen bizo­nyítványt állított ki rólunk a kül­föld. Az a bizonyítvány, amelyet a tavaly decemberi bécsi EU- csúcson osztottak ki nekünk, nem túl szép, de vitathatatlanul objektív. Elmúlt a választási eufória, s na­gyon hamar rá kellett ébred­nünk: az EU nem csak velünk foglalkozik, Szlovákia nem több a második körbe soroltak egyi­kénél, Romániánál vagy Bulgá­riánál. A bécsi csúcs számunkra egyik legfontosabb tanulsága, hogy az EU a bővítést nem kí­vánja gyorsítani, a kelet-közép- európai országok csak biztatást kaptak, konkrét időpontokat nem. Még az első körbe soroltak sem, hiába akart Varsó és Buda­pest kicsikarni egy határozott, 2002-re szóló ígéretet. Szlová­kia sem részesült rendkívüli el­bánásban, nem lesz pótfelvételi sem a március végi rendkívüli brüsszeli, sem a júniusi kölni EU-csúcson. Az Európai Bizott­ság őszre elkészíti Szlovákiáról az újabb országjelentést, s en­nek alapján mondanak majd va­lamit a decemberi helsinki csú­cson. Addig az EU folytatja az első hat országgal tavaly novemberben megkezdett csatlako­zási tárgyalásokat, de legfőképpen önma­gával lesz elfoglalva. Amin nem is lehet csodálkozni, hiszen az EU-nak is fel kell készülnie az új tagok felvételére, végre kell hajtania az ehhez (is) szükséges, oly sokat emlegetett belső re­formokat. Az EU már így is ha­talmas - 15 ország, 400 millió lakos - kolosszus, a döntéshoza­tal nehézkessé vált - éppen az érdekek sokrétűsége miatt. Szakértők szerint a bürokrácia túlburjánzott, az új tagok felvé­tele után és reformok nélkül az unió szinte irányíthatatlanná válna. Három nagy csoportba lehet so­rolni azokat a reformokat, ame­lyeket mindenképpen végre kell hajtani. 1. Az intézményrendszer re­formja. Két kényes politikai kér­dést is meg kell oldani: hány tagból és milyen nemzetiségű- ekből álljon az EU kormányának is tekinthető Európai Bizottság, illetve hogyan állapítsák meg azokat a szavazati arányokat, amelyekkel az egyes tagállamok rendelkeznek majd. A szavazati rendszer már ma is bonyolult, nem úgy működik, hogy minden államnak van egy-egy voksa, ha­nem az egyes tagországok nagy­ságát és befolyását is tükrözi a szavazati súlyuk. A „kormány­nak”, vagyis az EB-nek jelenleg 20 tagja - főbiztosa - van, és minden uniós tagállam legalább egy politikust dele­gál a testületbe. A rendszert azonban a további bővüléskor nem lehet fenntar­tani, mert a bizott­ság munkája a sok tag miatt megbénul­na. A szavazati sú­lyok azért fontosak, mert az EU-ban na­gyon sok kérdés többségi szavazással dől el: az arányokat az új tagok belépése előtt újra kell osztani, hogy ne bénuljon meg a döntéshozatali rendszer. Napirenden van a vé­tójog további szűkítése is. 2. Felzárkóztatási vagy közössé­gi politika. Ez a rendszer azt szolgálja, hogy a szegényebb tagországokat, területeket és ágazatokat felhozzák a gazda­gabbak színvonalára, és évente több mint 30 milliárd ECU-t (35 milliárd dollárt) fordítanak erre a közös kasszából. Ezt a pénzt javarészt a szegényebb tagál­lamok és területek kapják. Azért kell átalakítani a rendszert, mert az EU a mostani szegényeinél is szegényebb államokkal bővül majd, a felzárkóztatási pénz­igény annyira megnövekedne, hogy finanszírozása lehetetlen­né válna. 3. Közös mezőgazdasági politi­ka. Egyesek szerint ez a rend­szer már 1992-es megteremté­sekor elavult volt. Az agrárpoli­tikai reform két okból szüksé­ges: egyrészt azért, mert az EU egyre kevésbé versenyképes a világpiacon, másrészt azért, mert leendő tagjai között szá­mos agrárközpontú állam talál­ható. Csökkenteni kell hát a mesterségesen magasan tartott árakat, a közös kasszából nyúj­tott termelési, illetve kiviteli tá­mogatásokat, hiszen a brüsszeli költségvetésnek csaknem a felét éppen ez a mezőgazdasági poli­tika viszi el. Itt a reformot legin­kább Párizs ellenzi, hiszen az agrárkassza egyötödét a francia parasztok kapják. A három reform közül e két utóbbit foglalja magában az a dokumentumcsomag, amelyet Agenda 2000 néven emleget­nek, s amelyről a vitát - a bécsi csúcs döntése értelmében - a so­ros elnök Németországnak már­cius végéig kellene lezárnia. Két dologra érdemes külön is felhívni a figyelmet. Az egyik a pénz, a másik az elnöklő Német­ország szerepe. A jelenlegi költ­ségvetési politika két csoportra osztja a tagországokat, az ún. nettó-befizetők­re, amelyek többet fi­zetnek be, mint amennyit különböző támogatások formá­jában visszakapnak, valamint az ún befo­gadókra, ez utóbbiak többet kapnak, mint befizettek. Leegyszerűsítve gaz­dagabb északi és szegényebb déli államokról is beszélhet­nénk, azért leegyszerűsítve, mert pl. Spanyolország, Portu­gália és Görögország mellett ez utóbbiakhoz sorolja magát Íror­szág is. Ők nem akarnak lemon­dani a majdani új tagok miatt azokról a támogatásokról, ame­lyekben eddig részesültek, pl. Aznar spanyol kormányfő még azt is kilátásba helyezte, hogy megvétózza az új költségvetést (2000-2006). Németország a legelégedetle­nebb a befizetések mértékével, az új vörös-zöld kormány alap­vetően más európai politikát ld- ván folytatni. Joschka Fischer külügyminiszter egyszerűen ki­jelentette: Németország nem hajlandó tovább játszani az unió fejőstehenének szerepét, ugyan­is a tavalyi nettó befizetések 60 százalékát épp a németek adták. Gerhard Schröder kormányfő kijelentette: „Hazánk az évi 22 milliárd márkás nettó hozzájárulás­sal az unió első szá­mú befizetője, mi­közben olyan orszá­gok, ahol a mienk­nél magasabb az egy főre jutó nem­zeti jövedelem, így Belgium, Dánia és Luxemburg, több pénzt kapnak az EU-kasszából, mint amennyit befizetnek.” Szinte fenyegetés­ként hangzott az a kijelentése, hogy ha nem osztják el igazsá­gosabban a befizetési terheket, akkor a németek elfordulhatnak Európától. Schröder szavait a déli tagországok zsarolásnak minősítették; a spanyol lapok a bécsi csúcsot egyenesen a „zsu­goriak csúcstalálkozójának” ne­vezték; a tagjelöltek közül pedig Varsó reagált a leghevesebben, hiszen Schröder az anyagi gon­dokkal párhuzamosan beszélt arról, hogy a tagságra váróknak azért sem lehet konkrét dátu­mot mondani, nehogy indoko­latlan reményeket ébresszenek bennük. Nyilvánvaló, hogy Schröder nem kívánja elődje, Helmut Kohl európai politikáját folytat­ni. Kohlnak a német egyesítés és az egyesült Európa volt a szív­ügye, a kereszténydemokrata Kohl történelmi távlatokban gondolkodott, a szociáldemok­rata Schröder pragmatikusan. Schröder számokról, pénzről beszél, Kohlnak víziói, nagy ál­mai voltak, s az egyesítés kan­cellárjaként vonult be a'történe­lembe. Ezért is ítélték oda neki fényes külsőségek közepette az Európa díszpolgára címet. Ezt eddig csak egyetlen ember érde­melte ki: Jean Monnet, aki az öt­venes években az Európai Szén­ás Acélközösség - a mai EU elődje - létrehozásánál bábás­kodott. Tehát Bécs nem hozott nagy horderejű döntéseket, mégis rendkívül fontos feladatokat sza­bott meg. Ezek végrehajtása vár most a német elnökségre. Egy­részt ezért, másrészt a német po­litika változása, a német pénz mi­att is sorsdöntőnek nevezhető - Szlovákia szempontjából is - az előttünk álló hat hónap. Biztatóan, de óvatosan kezdte pályafutását január 4-én az euró Ázsi­ában. A tokiói tőzsdén a nyitáskor 133,15 jennel jegyezték, ugyan­ekkor Londonban egy euró 1,1855 dollár volt. CTK/AP Schröder pénzről be­szél, Kohl­nak nagy ál­mai voltak. Az EU-nak is fel kell ké- szülnie az új tagok felvételére. Kislexikon Az Európai Bizottság Veres Béla Az Európai Bizottság (EB) az Európai Unió (EU) végrehajtó testületé, az EU-nak mint nemzetközi intézménynek a legfontosabb megtestesítője. Az EU-ban szétválik a döntéshozó és a végrehajtó hatalom, valamint a parlamenti képviselet. Mindháromnak külön szerve van: az elsőnek a tagállamok minisztereiből álló tanács, a másodiknak az Európai Bizottság, a harmadiknak a gyakorlatilag csak konzultációs joggal bíró Európai Parlament. A brüsszeli székhelyű EB feladat- és jogköre mindazonáltal nem korlátozódik csupán a döntések végrehajtására és megtartatására. A testület - szerződéses jogánál fogva - javasolja és előkészíti is a döntéseket, sok esetben a miniszteri tanácsnak csupán rutinszerűen jóvá kell hagynia őket. Kereskedelmi és együttműködési megállapodásokat önállóan tárgyal az EU-hoz nem tartozó államokkal, lényegében korlátozás nélkül dönt nemzetközi segélyekről is - például a közép-európaiak csatlakozásának segítésére szolgáló PHARE programhoz rendelt pénzügyi keret elosztásáról. Az EB működését és szerkezetét felülvizsgálják, és valószínű, hogy az EU keleti bővítése előtt átalakul. A bizottság ma 20 tagú: minden tagország delegál „minisztert”, a nagyobbak - Franciaország, Németország, Olaszország, Nagy-Britannia, Spanyolország - kettőt is. A testület tagjait nem demokratikus úton választják, hanem a tagállamok kijelölik, a többi tagállam pedig jóváhagyja a személyüket. Az elnököt hagyományosan az EU-tagországok állam- és kormányfői jelölik ki, a tisztséget jelenleg a luxemburgi Jacques Santer tölti be. A jelenlegi EB mandátuma 1995-ben kezdődött, és 2000-ig szól. Az EB mintegy 15 ezer embert foglalkoztat, költségvetése a teljes EU-kiadások 3,3 százalékát (3 milliárd dollár) teszi ki. A bizottság kollégiumként működik, a döntéseket konszenzussal, egy személyként hozzák, jóllehet minden tagnak - EU- biztosnak vagy -főbiztosnak - megvan a maga szakterülete. Vezető beosztásaiban többnyire volt miniszterek és kormányfők dolgoznak, akik az egységes Európa építése iránt is elkötelezettek. A bizottság elnökei közül egyesek - köztük mindenekelőtt a francia Jacques Delors, Santer elődje - az EU hosszú távon meghatározó személyiségeivé nőtték ki magukat. Az EB az uniós szerződések és a négy alapszabadság - az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munka szabad áramlása - védelmezője. Ezek megsértői ellen joga és kötelessége belső jogi eljárást indítani. Az EB dolgozik azon, hogy a tagországok által megszabott kereteken belül minél jobban elmélyüljön és kiteljesedjék az EU belső integrációja, a tagállamok összehangoltan, egységesen cselekedjenek, a polgárok mozgásszabadsága nőjön, az adminisztrációs terheik csökkenjenek, az állampolgárok uniószerte egyenlőbbé váljanak. Az EB legfontosabb törekvése jelenleg az, hogy a fontos döntések ne nemzetek fölöttiek legyenek, hanem az állampolgárokhoz minél közelebbi - országos vagy helyhatósági - szinten szülessenek meg. Az EB-nek az EU bővítésében is meghatározó szerepe van, felméri és minősíti a jelentkező országok politikai és gazdasági adottságait, hiányosságait, feladatait. Ezek alapján tesz javaslatot a pályázó felvételére vagy elutasítására, és véleményét a mai EU-tagok általában követik. Helmut Kohlnak a megtisztelő cím elnyeréséhez gratulál Viktor Kiima osztrák kancellár. CTK/AP

Next

/
Oldalképek
Tartalom