Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-24 / 12-13. szám
Társadalom 1999. március 24. Hogy a közösségi szellem gyógyuljon. Húsvéti beszélgetés Erdélyi Géza református püspökkel Nyitottak vagyunk mindenki felé Kövesdi Károly ____________ Pü spök úr szerint mi a húsvét üzenete ebben a nyugtalan, forrongó világban? Húsvétnak nagy üzenete van, s ez az élet győzelmének az üzenete, ám nem abban az egyszerű értelemben, hogy tavaszo- dik, és ébred a természet. A húsvét sokkal átfogóbb üzenete az életnek: a halálból való feltámadás üzenete. Nem is egy emberöltőre, és nem is csak a nemzedékek egymásutánjára érvényes ez, hanem egy nagyobb szempontra, az örök életre, az örökkévalóságra. Egyház és állam viszonya tíz évvel a rendszerváltás után sem mondható zavarmentesnek. Különösen nem a protestáns egyház szempontjából, hiszen nehezebb helyzetben van, mint a katolikus egyház. Bízik-e javulásban? Valóban így van, s az okok is ismertek. A társadalmi, politikai életben egy két-három milliós egyház bármelyik közép-európai országban komoly tényező. Ennek a hatalom mindenkori birtokosai is tudatában vannak, és másképp viszonyulnak hozzá, mint egy létszámban kisebb egyházhoz. Esetünkben ehhez még valami járul. A választások után a politikai élet komoly tényezői között is akadt, aki rákérdezett: nem lettünk-e megbélyegezve azzal, hogy Szlovákiában a reformátusság, az a magyarság? Sokszor elhangzott a hátam mögött: »Itt a magyar püspök«-, és az ajtók bezáródtak. A választások óta ezt nem tapasztalom. Különböző minisztériumokban tárgyaltam, és nyíltságot tapasztaltam. Hogy ez a tárgyalási készség milyen mértékben hoz kézzelfogható eredményeket, azt a jövő mutatja meg. Egyszóval nehezebb helyzetben vagyunk, mindent nehezebben tudtunk elintézni. Elég, ha csak a restitúciót tekintjük, tehát a csekély vagyonúnknak a visszaszerzését, amelyből a református egyház élt, és iskolákat tartott fenn, és lelkészeket tartott el. Ennek nagy része elveszett; erősen remélem, csak átmenetileg. Lehet-e nevesíteni, felbecsülni, mennyi az, ami visszajárna? Mivel sok elveszett, ez arra késztetett, hogy azonnal készíttessek egyházmegyénként egy felmérést. Ez több mint 90 százalékos pontossággal a kezünkben van, s még tavaly leadtam a kulturális minisztériumba. Akkor nem kaptam rá választ. Az idén már másodszor kéri a kulturális minisztérium a kimutatást, vagy azért, mert valamilyen megegyezésnek az értelmében rendezni szeretné a dolgot, vagy mert maguk is érzik, hogy itt komoly bajok voltak. Földjeinknek hozzávetőlegesen a 70-72 százalékát sikerült visz- szaszereznünk, nem így az épületek esetében. Ott 70-75 százalék nem jött vissza. Ennek nem hanyagság volt az oka, hanem az intézkedés egyszerűen nem fért bele abba a tizenöt hónapba, amelyet megszabtak. Kiemelt kérdés az iskolák ügye. A mi egyházunk később startolt, s az előző vezetés az iskolaügyhöz, az iskolaalapításhoz valahogy nem jutott el. Hat-hét éves késésben vagyunk, kivéve a Kálvin János Teológiai Intézetet és a két, a komáromi és a kassai katekétaképzőt. Az alap- és középiskolák ügyében viszont csak az elmúlt két esztendőben tudtunk igazán lépni. Szeptemberben indul Martoson az egyházi iskola, Érsekkéttyel és a két hozzá tartozó községgel együtt. Korábban sikerült két alapiskolát létrehozni, az egyiket Alistálon, a másikat Rozsnyón. A mi iskoláink nyitottak, és ezután is azok lesznek minden keresztyén felekezet számára, jóllehet iskoláink fenntartója és létrehozója a református egyház. Szeptemberben készül megnyitni kapuit a rimaszombati protestáns gimnázium... Minden feltételnek megfeleltünk, a minisztérium kritériumait teljesítettük, kérvényünket elfogadták. Közölték azonban, hogy a tantermeket illetően az épületben működő állami gimnázium igazgatóságával kell megegyeznünk. Nos, az alsóbb régióban ma megegyezni, ahol ott ülnek a régi figurák, külön feladat. Megmutatkozott, hogy a kerületen is, de helyben, a gimnázium igazgatósága úgyszintén akadályozza az ügyet, annak ellenére, hogy ezt a nagyszerű épületet visszakaptuk. Fele az evangélikus egyházé, fele a reformátusé. Ez volt az a neves Protestáns Egyesült Gimnázium Rimaszombatban, amely a múlt század közepén jött létre. Bízom benne, hogy a mai kormány megbízatási időszakában nem történik meg ismét, hogy a terepen a sovén és gyűlölködő ellenzékiek megakadályozzák azt az ügyet, amely a kormányprogram szerint is jogosult, és nem veszítünk egy évet. Miért fontos az egyházi iskolák újraindítása? Százados tapasztalat, hogy fontos az anyanyelvű oktatás. Másrészt nem kevésbé fontos, hogy nagyobb szerephez jusson az erkölcsi nevelés. Ezt a múltban még a kitűnő iskolák esetében is elhanyagolták. Fontosnak tartjuk, hogy az egyházi iskolákban megnyissuk az emberi értelmet és az emberi szívet, hogy a gyermek azoknak az értékeknek a befogadója legyen, amelyek nélkülözhetetlenek az emberséges élethez, szilárd erkölcsi alapokat kapjon, hogy legyen mire építeni a társadalomban, a családi életben. Ezt vállalják fel az egyházi iskolák. Ám ha megszakadt a folyamatosság, hogyan lehet visszatérni a gyökerekhez? Nem könnyű, de lehetséges. Ha ritkultak is a sorok, az ateizmus korszakát is túlélték az istenfélő emberek, és mindenütt megmaradt egy magja a gyülekezetnek. A Biblia, az imádságoskönyvek ugyanazok, és rendelkezésre állnak. Egyszerűen el kell kezdeni építkezni. S nemcsak egyeseknek, rejtve és félve, hanem nyíltan vállalva, közösségben, gyülekezetben. Ha rájövünk, mit jelent közösségben élni, hogy nem csak én éltetem a közösséget, hanem a közösség is éltet engem, akkor ezek a közösségek nemcsak életképesek lesznek, hanem gazdagodni, gyarapodni fognak, s a fiataloknak olyan belső lelki élményeket tudnak biztosítani, ami kitűnő útra való. A hivatali teendők, az oktatás mellett elképzelhető-e, hogy püspök úr művészettörténészként is folytatja a munkát? Jakab apostolt idézve: ha az úr is úgy akarándja, és élünk, akkor minden bizonnyal, hiszen hajlandóság és anyag is van hozzá, a feladat pedig óriási, tehát igennel válaszolok. De előbb el kell végezni más munkákat is. Az egyik: nemcsak ezeknek a belső, rejtett, lélekben lejátszódó dolgokban van szükség a megújulásra, feltámadásra, hanem az egyház minden más, komoly kiépítésének a tekintetében is. Például hogy az egyház kezdjen el misszionálni, kezdje el végre nagyon komolyan a diakóniát, a szeretet szolgálatát, hiszen óriási igény van rá. Annyi elesett ember él körülöttünk! Hanván ilyen központot építünk, a kisepert Gömörben, ahová a püspöki hivatalt is visz- szavittem, hogy legyen ott egy országos szintű hivatal is. Fel kell építeni a diakóniai otthont, a hallgatóinknak is meg kell írnom jó néhány kézikönyvet, s csak azután következhet ismét a művészettörténet, nyugodtabb lelkiismerettel. A püspökség Rimaszombatba történő visszahelyezése tudatos volt, vagy pragmatikus meggondolásból történt? Meggyőződésem, hogy Gömör leépítése tudatos program volt. Tehát ha volt egy negatív, szinte halálos program, akkor lennie kell egy pozitív programnak ezzel szemben. Ezért épül például Hanván a diakónia. Jusson eszünkbe a beretkei árvaház: hány árvát neveltek ott fel! Minden gyülekezetemben volt olyan egyháztag, aki onnan került ki, és ember lett belőle. Tehát Gömörben ennek hagyománya van, csak egy egész nemzedék elfelejtette. Ezenkívül a gömöri falvakban kisebb közösségek vannak, tehát ha veszedelem éri őket, vagy tovább tart az egykézés, nagyon nagy veszélybe kerülnek. Bátorítani kell hát, hogy a közösségi szellem gyógyuljon, hogy egymásban barátot, testvért, embertársat lássunk. Püspök úr, végezetül kérem, mondjon húsvéti üzenetet olvasóinknak. Legyünk türelmesek egymással szemben. Szűnjön meg az irigykedés, a felekezeti féltékenység. Az európai közösségbe »menetelve« a globalizáció rengeteg jót hoz, de sok sebet is fog ejteni. Magyarként kell európainak, és európaiként kell magyarnak lennünk. Ne legyünk orcátlan, szürke, kifakult társaság. Fedezze fel mindenki a maga értékeit, és tegye le a közös asztalra, ami számára fontos, drága. Mi nyitottak vagyunk a többi felekezet felé. Mindenkivel, aki értéket hordoz, mert adatott neki - mint a jézusi példázatban van -, s nem akarja elásni, hanem kamatoztatni szeretné, készek vagyunk együtt munkálkodni és egymásért tenni. Nézőpont Mit örökölnek? Vojtek Katalin A nádszegi alapiskola pedagógusai aláírásokat gyűjtenek, beadványokat fogalmaznak, szervezkednek, még sztrájkot is kilátásba helyeztek. Dicséretes volna ez a buzgóság, ha mondjuk azért bombáznák beadványokkal az illetékes szerveket, hogy számon kérjék az oktatásügy beígért reformját, amely sehogy sem akar beindulni. Nekik azonban nem hiányzik a reform, ők egészen más célt követnek: el szeretnék mozdítani iskolájukból egyik kollégájukat. Azt az Agócs Bélát, aki annak idején az egész galántai járásban egyedül állt ki a kétnyelvű bizonyítványok mellett. Akkor a nádszegi tanítók nem fenyegetőztek sztrájkkal. Hallgattak és engedelmeskedtek. Most, a Meciar-garnitúra letűntével, kikerülve a mindig megtorlásra kész, mostoha gyámság alól, végre szabadon lélegezhetnének, és arra összpontosíthatnák minden energiájukat, ami a feladatuk - a minőségi oktatásra. Ehelyett bűnbakot keresnek. Úgy látszik, még nem elég érettek ahhoz, hogy tudnának élni a szabadságukkal. De hol, mikor is válhattak volna éretté tanítóink a szabadságra? A Meciar-rezsim iskolasanyargató évei alatt? A szocialista diktatúrában? A háború utáni jogfosztás éveiben? A Trianont követő káoszban, vagy a Janus-arcú masaryki republikában? Pedagógusok nemzedékei éltek és dolgoztak egy mesterségesen beszűkített, tilalomfákkal szegélyezett világban, amelyben megtanultak mindent a szabad - nem szabad optikáján keresztül nézni. Ebbe szoktak bele, ezt ismerik. A Meciar-korszak ezt hozta vissza. Újrakezdődött a szabad - nem szabad játék, megint minden ismerős és világos volt számukra. Még nem volt idejük felfedezni, mit jelent normális viszonyok között élni. Nekik ez megfelelt. A teljesítés. Jöhetett bármilyen esztelen rendelet. A hatalom ereje az alattvalók türelmének függvénye. Az alattvalóké, akik sorsukat és lelkiismeretüket másra hagyják, hogy kéMegbontva a nyájszellemet, nem fogadta el az abnormitásokat. sőbb arra hivatkozhassanak: „Nem mi akartuk, csak a parancsnak engedelmeskedtünk.” Azzal, hogy az abszurdot fogadják el valóságnak, az erőszak térnyerését segítik. Persze mindez nemcsak a nádszegi tanítókra érvényes. Kon- rád György szavaival élve itt nemzedékek hosszú sora nem végezte el a szellem emancipációjának rá eső feladatrészét. A nádszegiek esete csak annyiban egyedi, hogy ők naponta szembesülni kényszerültek valakivel, aki nem volt hajlandó eljátszani az engedelmes alattvaló szerepét. Aki botrányhős, eszement megszállott a szemükben, mert megbontva a nyájszellemet, nem fogadta el az abnormitásokat. Elég szomorú, hogy megszállottnak kell lennie annak, aki a fülébe harsogja a sok normálisnak: „Ébredjetek fel, ez csak rémálom, a valóság egészen más!” Mert tájainkon még mindig az számít normálisnak, aki engedelmesen elfogadja az abnormálist. És így lesz ki tudja, meddig, mert iskoláink folyamatosan újratermelik az alattvalókat. A sunyi lapítás, a kisszerűség nem képes nagyszerűt alkotni. De pár megszállott sem tud öntudatos, normális polgári közösséget teremteni. A nádszegi tanítók tehát szervezkednek. A másként gondolkodó kizárására. A viszonyok annyira elmérgesedtek, hogy az egyik fél engedése nélkül nem lesz nyugalom. S mivel a tanítók vannak többségben, nem kétséges, ki kényszerül engedni. Agócs távozik, a tantestület marad. És marad vele, benne a függőségvágy és mindaz, ami föntebb elmondatott. Átörökítve a gyerekekre is.
